Végleg átírja az orosz történelemkönyveket a Kreml
Egységes központi tankönyvcsaláddal formálja át az orosz diákok történelmi szemléletét Vlagyimir Putyin rendszere, a legújabb módosítások pedig a legfrissebb háborús propagandaelemeket is beemelték az oktatásba.
Az orosz oktatási rendszerben lezárult az a monumentális folyamat, amely az ukrajnai katonai invázió kezdetét követően indult el, és amelynek célja az általános és középiskolai történelemoktatás teljes központosítása, valamint ideológiai átformálása volt. A Vlagyimir Medinszkij korábbi kultuszminiszter vezetésével elkészített, az ötödik osztálytól a tizenegyedikig terjedő egységes tankönyvcsalád utolsó kötetei is elérhetővé váltak a digitális oktatási platformokon. A nyáron kiadott, a hetedik és nyolcadik osztályosok számára készült tananyagok szeptembertől kötelező érvénnyel váltják fel a korábban használt, sokkal árnyaltabb megközelítést alkalmazó tankönyveket. A reform a megszállt ukrajnai területek iskoláira is teljes mértékben kiterjed, így az ottani fiatalok is a moszkvai narratíva alapján kénytelenek tanulni a múltat.
A tananyagok módosítása nem állt meg a régebbi történelmi korszakok átszínezésénél. A leg idősebbek, a tizenegyedik osztályosok tankönyve – amelyet a sorkötelezettség előtt álló fiatalok forgatnak – már a kiadása után szinte azonnal jelentős korrekciókra szorult. A pedagógusok és szakértők jelzései nyomán az oktatási tárca módosított kiadást jelentetett meg. Ebben a frissített verzióban a legújabb politikai és katonai események is helyet kaptak. A szöveg külön kiemeli például Donald Trump feltételezett kedvező szerepét a béketeremtési kísérletekben, ugyanakkor a legújabb biztonsági kríziseket is a Nyugat és Ukrajna elleni ideológiai harc szolgálatába állítja.
A tankönyv legfrissebb fejezetei bizonyítékok nélkül kapcsolják össze a 2024 márciusában a moszkvai Crocus City Hallban elkövetett véres terrortámadást és az ukrán erők Kursk elleni katonai akcióit, azt sugallva a diákoknak, hogy ezek mind az Oroszország elleni nyugati agresszió szerves részei. A narratíva szerint a katonai művelet megelőző jellegű védelmi lépés volt a külső fenyegetéssel szemben. Az ilyen típusú közvetlen politikai propaganda tananyagba emelése világosan jelzi, hogy a történelemoktatás elsődleges feladata Moszkvában jelenleg a háborús törekvések igazolása és a társadalmi kohézió kikényszerítése.
A kortárs események feldolgozása mellett a mélyebb történelmi fogalmak átírása is szisztematikusan megtörtént. A hetedik osztályosok új tankönyvéből például teljesen eltűnt a cári Oroszország világi rendeire használt korábbi megnevezés, amely a uralkodó jobbágyaiként hivatkozott a társadalmi csoportokra. Az új megfogalmazás szerint az alattvalók szolgálattevőkre és adófizetőkre oszlottak, ami jelentősen enyhíti a cári autokrácia elnyomó jellegét. Hasonló szemléletváltás figyelhető meg az Rettegett Iván uralkodása alatti belpolitikai válság bemutatásában is. Míg a korábbi tankönyvek a polgárháborús állapotokat az uralkodó által elkövetett morális és spirituális hibák számlájára írták, az új kiadás a társadalom megosztottságát teszi meg fő oknak, felmentve a központi hatalmat a felelősség alól.
Különösen drasztikus a módosítás Ukrajna és Oroszország közös történelmének átértelmezésében. A középkori keleti szláv állam, a Kijevi Rusz elnevezést a tankönyvek nagyrészt felváltották az Régi Orosz Állam kifejezéssel. Ezzel a nyelvészeti és történelmi lépéssel a szerkesztők igyekeznek elhalványítani Kijev történelmi központi szerepét, és Oroszország kizárólagos elődjeként beállítani a kora középkori államalakulatot. Ez az átírás illeszkedik ahhoz a hivatalos álláspóthoz, amely megkérdőjelezi az önálló ukrán államiság és identitás történelmi jogosultságát.
A tizenhetedik századi események tárgyalásakor a tankönyv kiemelten kezeli az 1654-es perejaszlavi tanácsot, ahol a zaporozsjai kozákok hűségesküvel kötelezték el magukat a cár mellett a Lengyel-Litván Unió elleni harcban. Míg az ukrán történetírás ezt egy ideiglenes katonai szövetségnek tekintette, amelyet a cár később megszegett, az új orosz oktatási anyag Kisoroszország és a kozák seregek Oroszországgal való önkéntes újraegyesüléseként mutatja be az eseményt. A kifejezéshasználat szándékosan tükrözi a szovjet korszak ideológiai megközelítését, amely a moszkvai központosítás elkerülhetetlenségét hirdette.
Az új tankönyvcsalád a globális történelemszemléletet is teljesen átalakítja, határozottan szakítva az európaközpontúsággal. A modern újkor kezdetét a nemzetközi gyakorlatban elfogadott 1492-es dátum, Amerika felfedezése helyett a moszkvai nagyfejedelem, III. Vaszilij uralkodásának végéhez köti. Az indoklás szerint az ő országlása tette teljessé az orosz állami egységet, és rakta le az orosz autokrácia alapjait. Az európai történelem terjedelme jelentősen lecsökkent a tananyagban, helyét Ázsia, Afrika és Latin-Amerika történelmének bemutatása vette át, különös tekintettel ezen régiók Oroszországhoz fűződő kapcsolataira.
A tankönyvreform szellemi atyja, Vlagyimir Medinszkij személye körül korábban is számos tudományos vita alakult ki. A volt kultuszminisztert, aki jelenleg az elnöki tanácsadó tisztségét tölti be, a független orosz tudományos közösség éles kritikával illette. 2017-ben orosz akadémikusok és történészek eljárást kezdeményeztek a doktori címének visszavonására, mivel tudományos dolgozatát szakszerűtlennek és összeesküvés-elméletekre épülőnek tartották. Medinszkij ugyanis azt állította munkájában, hogy a 15–17. századi nyugat-európai utazók külföldi kormányok megrendelésére írtak torz beszámolókat Oroszországról a birodalom lejáratása céljából. A hatóságok közbelépése végül megvédte a címet, de a kritikusok azóta is áltudományos propagandistaként tekintenek rá.
A kötetek szerkesztésében Medinszkij mellett más prominens figurák is részt vettek. A társszerzők között található Anatolij Torkunov, a rangos diplomata-képző intézmény, a MGIMO rektora, valamint Alekszandr Csubarjan, az Orosz Tudományos Akadémia Egyetemes Történeti Intézetének vezetője. Csubarjan korábban elismert szereplője volt a nemzetközi történészpárbeszédnek, és számos kétoldalú bizottság társelnökeként dolgozott, ám a háború kitörése után vállalta az új ideológiai vonalnak megfelelő tankönyvek tudományos felügyeletét.
Az oktatás teljes ideológiai alárendelése a hatalmi érdekeknek nem új keletű jelenség Oroszországban, de a mostani reform mértéke és sebessége példátlan a posztszovjet érában. A történelem oktatása többé nem a kritikus gondolkodás vagy a tények elemzésének eszköze, hanem a birodalmi tudat és a jelenlegi politikai vezetés iránti feltétlen lojalitás kiépítésének csatornája. A fiatal generációk számára közvetített kép egy olyan világot ábrázol, ahol Oroszország folyamatosan az ellenséges Nyugat ostroma alatt áll, és ahol az autokratikus központi hatalom az egyetlen garancia a nemzet fennmaradására.