Nyomozás indul a Tiszát lejárató kampány miatt

Hűtlen kezelés gyanúja miatt nyomozást rendelt el a Budapesti Gazdasági Ügyészség a 2025 őszén lebonyolított, a „Tisza-adóról” szóló nemzeti konzultáció ügyében. A döntés önmagában még senkit sem tesz gyanúsítottá, és végképp nem jelent bűnösséget. Azt viszont jelzi, hogy a hatóság már nem fogadta el azt a korábbi rendőrségi érvelést, amely szerint a feljelentésben leírt cselekmény eleve nem lehet bűncselekmény. Az ügyészség június 5-én megváltoztatta a feljelentést elutasító határozatot, és úgy ítélte meg, hogy a hűtlen kezelés gyanúja csak nyomozásban tisztázható. Ez az előző Orbán-kormány egyik legdrágább politikai kommunikációs akcióját emeli át a pártviták világából a büntetőjog területére.

A kampány eredete már önmagában is súlyos kérdéseket vet fel. A kormány azt állította, hogy a Tisza Párt adóemelési terveiről kérdezi meg az embereket, miközben a párt kezdettől tagadta, hogy az Index által bemutatott iratok a programjához vagy gazdasági műhelyéhez tartoznának. A későbbi helyreigazítás szerint a dokumentum nem a Tisza gazdasági tervezete volt, ezért abból a párt hivatalos adópolitikájára sem lehetett következtetni. A kormány ennek ellenére országos kampányt épített rá, leveleket küldött, plakátokat helyezett ki, hirdetéseket vásárolt, és azt a benyomást keltette, hogy egy létező ellenzéki program következményeiről kér véleményt.

A közpénz felhasználásának megítélésében különösen fontos Orbán Viktor 2025-ös kötcsei felszólalása. A miniszterelnök a Fidesz elnökeként a választásig tartó mozgósítás egyik eszközeként beszélt a konzultációról, és azt mondta: „ez is a mozgósításnak egy része”. A kijelentés politikailag érthetővé tette a kampány valódi funkcióját, jogilag viszont kényes helyzetet teremtett. Ha egy kormányzati programot a kormánypárt vezetője saját választási gépezetének részeként határoz meg, akkor a nyomozóknak azt is vizsgálniuk kell, hol ért véget az állami tájékoztatás, és hol kezdődött a Fidesz közpénzből finanszírozott pártkampánya.

A számla bruttó 12,3 milliárd forint körül állt meg. A kérdőívek összeállítása, a borítékok előállítása és a postázás 3,593 milliárd forintba került a Digitális Magyarország Ügynökségen keresztül. A nyilatkozat, a miniszterelnöki levél és a kérdőív nyomtatásáért további 401 millió forintot fizettek a Balásy Gyulához köthető New Land Media Kft.-nek és Lounge Design Kft.-nek. A reklámkampány húsz megrendelése további 8,29 milliárdot emésztett fel, ugyancsak e két cégen keresztül. Ez utóbbi összeg jelentős része médiavásárlásra ment tovább, ezért nem azonos a vállalkozások nyereségével, a szerződéses lánc és a közvetítői díjak vizsgálata mégis megkerülhetetlen.

A hirdetési gépezet szinte minden elérhető felületet behálózott. A kampány 142 hírportálon, 136 nyomtatott sajtótermékben, 33 rádióban és 63 televíziós csatornán jelent meg. Akadt hirdetés gasztronómiai oldalon, videojátékos portálon, autós honlapon és olyan helyi kiadványokban is, amelyek közönségét nehéz a közpolitikai tájékoztatás természetes célcsoportjaként leírni. Egyetlen novemberi időszakban 1,1 milliárd forint jutott nyomtatott megjelenésekre, december első hetében pedig 1,2 milliárdot költöttek print- és online felületekre. A mindenütt jelen lévő üzenet inkább egy választási negatív kampány intenzitását idézte, mint egy tárgyilagos társadalmi egyeztetését.

A kormány közlése szerint 1 604 174 válasz érkezett vissza. A teljes kiadást ezzel a számmal elosztva minden beérkezett kérdőív mintegy 7700 forintjába került az adófizetőknek. Ez az arány önmagában nem bizonyít bűncselekményt, de jól érzékelteti a döntés költségét. A konzultációk rendszerében nincs független kérdésalkotás, kiegyensúlyozott háttéranyag, reprezentatív mintavétel vagy olyan ellenőrzési mechanizmus, amelyből tudományosan érvényes társadalmi következtetés születhetne. A válaszadók önkéntes, politikailag erősen elkötelezett csoportot alkotnak, így a végeredmény legfeljebb a kampány mozgósító erejét méri.

A nyomozás központi kérdése ezért az lesz, volt-e valós állami cél, amely indokolhatta ezt a kiadást. Egy kormány jogosult tájékoztatni a lakosságot, véleményt kérni, és politikai álláspontot képviselni. E jog azonban nem korlátlan. A központi költségvetés nem válhat a kormánypárt választási kasszájává, az állami kommunikáció pedig nem alapulhat tudatosan valótlanul egy politikai ellenfélnek tulajdonított programon. A büntetőeljárásban azt kell feltárni, mikor és kik tudták, hogy a kampány alapjául szolgáló iratok eredete vitatott, milyen ellenőrzést végeztek, és miért folytatták a költekezést a cáfolatok után is.

A hűtlen kezelés törvényi tényállása szigorúbb annál, mint amit a mindennapi politikai nyelv sugall. A bűncselekményhez bizonyítani kell, hogy valakire idegen vagyon kezelését bízták, az illető megszegte ebből eredő kötelességét, ezzel vagyoni hátrányt okozott, és szándékosan járt el. Egy drága, rossz vagy erkölcsileg kifogásolható kormányzati döntés még nem automatikusan hűtlen kezelés. A nyomozóknak konkrét személyeket, konkrét döntési jogköröket, aláírásokat, jóváhagyásokat és pénzügyi következményeket kell összekapcsolniuk. A közpénz politikai célú elköltésének gyanúja erős lehet, a büntetőjogi felelősséghez azonban dokumentumokra, tanúvallomásokra és bizonyítható szándékra lesz szükség.

A döntési lánc feltárása különösen nehéz lehet. A nemzeti konzultáció politikai elhatározását a kormány vállalta, a szerződéseket és megrendeléseket minisztériumi, ügynökségi és vállalati szereplők készítették elő, miközben a végrehajtás számos médiacéget és alvállalkozót érintett. A kollektív kormányhatározat nem oldja fel automatikusan az egyéni felelősséget, de önmagában az sem elég, hogy valaki részt vett egy ülésen vagy politikailag támogatta a kezdeményezést. Tisztázni kell, ki rendelkezett a pénz felett, ki ellenőrizte a jogszerű célt, ki hagyta jóvá az egyes tételeket, és kinek volt lehetősége megállítani vagy módosítani a kampányt.

Balásy Gyula cégeinek szerepe szintén vizsgálatra szorul, ám a megrendelések elnyerése önmagában nem teszi őket büntetőjogilag felelőssé. Egy szolgáltató rendszerint a megrendelő által meghatározott feladatot hajtja végre. Vállalati felelősséghez vagy magánszemélyek meggyanúsításához annak bizonyítása kellene, hogy tudatosan közreműködtek jogellenes vagyonfelhasználásban, összejátszottak a döntéshozókkal, fiktív teljesítést számoltak el, indokolatlan árat alkalmaztak, vagy más módon segítették a károkozást. A nyomozásnak azt is ellenőriznie kell, hogy a közvetítői rendszer, a keretszerződések és a médiavásárlási árak megfeleltek-e a piaci viszonyoknak.

A pénz visszaszerzése még sikeres büntetőeljárás esetén sem magától értetődő. A nyomdák kinyomtatták az íveket, a posta kézbesített, a médiumok megjelentették a reklámokat, vagyis a szolgáltatások jelentős része formálisan teljesült. Az állam polgári jogi igényt jelenthet be, vagyonbiztosítási intézkedéseket kérhet, és a bíróság elkobozhat jogellenesen szerzett vagyont. A teljes 12,3 milliárd forint visszaköveteléséhez azonban azt kellene kimondani, hogy az egész kiadás vagyoni hátrány volt, és meg kell nevezni azokat, akik azért felelősek. Ha csak egyes felárak, közvetítői díjak vagy megrendelések bizonyulnak indokolatlannak, a megtérítendő összeg is ezekhez igazodhat.

A büntetőügy mellett szerződéses és közbeszerzési következmények is felmerülhetnek. Ha valamely megállapodás jogszabályba ütközött, színlelt volt, vagy bizonyítható összejátszás alapján jött létre, polgári perben is támadható. A kormány vizsgálhatja a korábbi keretszerződéseket, az állami szervek kártérítési igényt érvényesíthetnek, és fegyelmi vagy munkajogi felelősség is szóba kerülhet. Az esélyeket rontja, hogy a milliárdok már sok szereplőhöz szétosztva, teljesített hirdetések és postai szolgáltatások ellenértékeként hagyták el a költségvetést. A közpénz útjának végigkövetése ezért legalább olyan fontos lesz, mint a politikai döntés megítélése.

Az ügynek a 12,3 milliárd forinton túl is komoly tétje van. A korábbi kormányok éveken át állami kampányokkal erősítették a Fidesz választási üzeneteit, miközben a párt hivatalos kampányköltéseire jóval szigorúbb szabályok vonatkoztak. Ha a hatóságok arra jutnak, hogy egy ellenfél lejáratására épülő kommunikáció közérdekű tájékoztatásként korlátlanul finanszírozható, a mindenkori kormány előtt nyitva marad ugyanaz az út. Ha viszont bizonyíthatóvá válik, hogy a döntéshozók állami pénzből pártpolitikai mozgósítást fizettek, az első valódi jogi határvonal születhet a kormányzati tájékoztatás és a választási propaganda között.

A nyomozás hitelességét az dönti el, hogy képes-e eljutni a politikai jelszavaktól a döntések dokumentumaiig. Nyilvánosságra kell kerülnie, ki rendelte meg a kampányt, milyen szakmai indoklás készült, ki mérte fel a valóságtartalmát, hogyan választották ki a felületeket, és miért hosszabbították meg a hirdetési időszakot. A volt kormány tagjait sem lehet előre bűnösnek tekinteni, a vizsgálatot pedig nem szabad az új hatalom politikai elégtételévé változtatni. Az adófizetők mégis joggal várják el, hogy a 12,3 milliárdos számla mögött ne névtelen testületek és elmosódó felelősségi körök maradjanak. Ennyi pénz elköltése után pontos válasz jár arra, közérdeket szolgáltak-e, vagy egy párt választási gépezetét.