Mégsem hozott csodát Javier Milei sokkterápiája
Bár a szigorú megszorítások az inflációt visszaszorították, az argentin mindennapokban a társadalmi hanyatlás és a vállalkozások tömeges csődje vált meghatározóvá.
Javier Milei sokak szemében kivételes jelenség a latin-amerikai elnökök sorában, valódi reménységként tekint rá a nemzetközi jobboldal. Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök szupersztárként emlegeti, Donald Trump barátjaként hivatkozik rá, míg a nemzetközi pénzügyi szakértők az általa bevezetett gazdaságpolitikát éltetik. A svájci Davosban megrendezett Világgazdasági Fórumon a libertárius, anarcho-kapitalista nézeteket valló politikus látnokként léphetett pódiumra. A valóságos áttörés azonban nem a diplomáciai szalonokban, hanem a Buenos Aires külvárosában működő apró kézműves üzletekben és a lakosság mindennapi megélhetésében dől el. A német Der Spiegel elemzéséből kiderül, hogy a nagy ívű makroökonómiai elméletek a gyakorlatban komoly akadályokba ütköznek, hiszen a lakossági vásárlóerő drasztikus zsugorodása miatt a helyi kisvállalkozók szinte teljesen elnéptelenedett boltokban próbálnak talpon maradni. A nyugdíjasok és a gyermekes családok a korábbi rendszeres vásárlás helyett sokszor már csak a maradékért folyamodnak, mert az ellátások reálértéke nem fedezi a legalapvetőbb szükségleteket.
A lakossági terhek növekedése közvetlenül a közműszolgáltatások támogatásának leépítésére vezethető vissza. A gázárak az utóbbi időszakban közel hétszáz százalékkal emelkedtek, az áramért pedig több mint dupláját kell fizetniük a fogyasztóknak. Az elnöki döntések nyomán megszűnő állami szubvenciók miatt az alapvető élelmiszerek termelése és értékesítése veszteségessé vált a hazai szereplők számára. Az országos pékáru-fogyasztás jelentős mértékben esett vissza, aminek következtében mintegy háromezer pékség fejezte be működését, és több mint tizenhétezer munkahely szűnt meg a szektorban. A leépített munkavállalók jelentős része kénytelen volt a személyszállítási szektorban elhelyezkedni, hogy biztosítsa a megélhetést. Az agrárállamként ismert Argentínában éppen az alapvető élelmiszerek váltak a leginkább megfizethetetlenné a szélesebb néprétegek számára, így a társadalmi feszültségek napról napra halmozódnak.
Miközben az elnök folyamatosan azzal érvel, hogy az éves inflációt sikerült lényegesen visszaszorítani és az államháztartási hiányt teljesen felzárkóztatni a nulla közelébe, a gazdasági növekedés szerkezete rendkívül egyenlőtlen képet mutat. A nemzetközi elemzések ugyan mérsékelt bővülést jeleznek előre, ennek oroszlánrészét azonban a mezőgazdaság, a bányászat és az energiaszektor adja. Az állami vezetés elsősorban a patagóniai Vaca Muerta gázmező kitermelésétől várja a bevételek fellendülését, abban bízva, hogy az energiaexportból származó valutabeáramlás több tízmilliárd dollárral gyarapítja majd a kincstárat. Emellett az andoki lítium- és rézbányászat jelenthet még komolyabb bevételi forrást a globális piacon.
A tőkeintenzív szektorok szárnyalásából fakadó eredmények viszont elszigeteltek maradnak, és nem terjednek ki a szélesebb társadalmi rétegekre. Az úgynevezett kétsebességes gazdaság modellje alakult ki, amelyben a versenyképes, nyersanyagexportra épülő ágazatok sikerei mellett a belföldi feldolgozóipar és a szolgáltató szektor mélyrepülésben van. A legfrissebb regisztrált adatok alapján az állami nyugdíjbiztosítónál nyilvántartott formális munkahelyek száma több száz ezerrel csökkent az elnöki ciklus kezdete óta. A külföldi áruk előtt korábban szigorú vámokkal védett piac hirtelen megnyitása a hazai kis- és középvállalkozásokat védtelenül hagyta az importkonkurenciával szemben, a támogatások megvonása pedig több mint huszonhétezer cég bezárásához vezetett az elmúlt időszakban.
A gazdaságpolitikai fordulat bírálói szerint az ipar teljes leépülése és a védőhálók felszámolása a társadalom szerkezetét tartósan átalakítja. Argentína hosszú évtizedeken át a legerősebb latin-amerikai középréteggel büszkélkedhetett, amely most rohamléptekkel morzsolódik fel. A belső fogyasztás drasztikus mérséklődése és a beruházások drámai visszaesése a főváros utcaképén is meglátszik. Buenos Aires patinás sétálóutcáin üresen állnak az üzlethelyiségek, míg a városi infrastruktúra látványos amortizáción megy keresztül. A lepusztult úthálózat és az elhanyagolt közterületek jól mutatják az állami fejlesztési források teljes elapadását.
A lakosság körében tapasztalható elégedetlenség már a politikai támogatottság méréseiben is megjelenik. Az elnöki intézkedések elutasítottsága nőtt, miközben egymást követik a tömeges demonstrációk. Különösen az felsőoktatási intézmények költségvetési elvonásai váltottak ki heves ellenállást, amelynek során százezres nagyságrendű tömeg vonult a kormányzati negyedbe a közoktatás védelmében. A drasztikus állami karcsúsításért felelős deregulációs tisztviselők büszkén hivatkoznak a közszférából elbocsátott tízszázalékos létszámleépítésre, azt hangoztatva, hogy az úgynevezett bürokratikus vízfej lefejezése a vállalkozói szabadságot szolgálja.
Az állami szerepvállalás teljes visszaszorítása azonban súlyos logisztikai károkat okoz a gazdaság alapvető funkcióiban. A nemzeti főútvonalak kritikus állapota miatt a mezőgazdasági termények szállítása akadályokba ütközik, ami a kikötői exportot is veszélyezteti. A gazdasági szövetségek számításai szerint a meglévő közlekedési hálózat helyreállítása csillagászati összegeket igényelne, ám a minimálisra csökkentett állami beruházási ráta mellett az infrastruktúra leépülése feltartóztathatatlan. Az államszervezet leépítésével párhuzamosan a közjavak megóvása is ellehetetlenül, ami hosszú távon a versenyképesség hanyatlásához vezet.
A politikai környezetet tovább nehezítik a belső korrupciós botrányok és a kormánypárti soraiból érkező bírálatok. Noha az elnök a korrupt politikai elittel való leszámolás ígéretével szerzett hatalmat, az adminisztráció tagjaival szemben felmerült vagyonnyilatkozati és átláthatósági hiányosságok megrengették a választói bizalmat. Különösen súlyos megvilágításba helyezi a helyzetet az a tény, hogy a pártból kivált korábbi képviselők és újságírók lépnek fel a leghatározottabb leleplezőként, rámutatva a választási ígéretek és a kormányzati gyakorlat közötti ellentmondásokra.
A bírálatokra válaszul a végrehajtó hatalom éles támadásokat indított a független sajtó ellen. A kritikus újságírókat nyilvánosan minősíthetetlen kifejezésekkel illették, és átmenetileg a sajtó képviselőinek kizárására is sor került a kormányzati eseményekről. A liberális és libertárius elveket hirdető vezetés autoriter módszerei komoly aggodalmat keltenek a szólásszabadság és a demokratikus intézményrendszer jövője szempontjából. A hatalom és a média közötti feszültség tovább mélyíti a társadalmi megosztottságot.
A bizalmi válságot fokozzák azok a korábbi pénzügyi folyamatok is, amelyek a kriptovaluták állami támogatásával kapcsolatosak. Az elnök által korábban nyilvánosan népszerűsített digitális fizetőeszköz összeomlása kisbefektetők tömegeinek okozott hatalmas anyagi veszteséget. A hatósági vizsgálatok során felmerült a gyanú, hogy a háttérben jelentős összegek áramolhattak a promóciós tevékenység ellentételezéseként, ami alapjaiban kérdőjelezi meg a gazdaságpolitika átláthatóságát. A vádakat a kormányzat tagadja, ám a lakossági és befektetői bizalom helyreállítása egyre nehezebb feladatnak bizonyul.
A pénzügyi stabilitás fenntartása szempontjából kulcsfontosságú nemzetközi támogatások jövője is kérdéses. Az ország gigantikus méretű külső adósságállománya miatt teljes mértékben a nemzetközi pénzintézetek és a washingtoni diplomácia jóindulatától függ. A korábbi időszakokban bejelentett többtízmilliárd dolláros mentőöv ugyan átmenetileg megakadályozta a makroökonómiai összeomlást, a hosszú távú fenntarthatósághoz azonban valódi növekedésre lenne szükség. A gazdasági szakértők rámutatnak, hogy a bizalom lerombolása pillanatok műve, míg annak újraépítése hosszú éveket vesz igénybe.
Amennyiben a makroökonómiai eredmények nem alakulnak át a szélesebb néprétegek számára is érzékelhető jólétté, a meglévő politikai tőke gyorsan elolvadhat a közeledő választásokig. A helyi kistermelők és lakosok mindenesetre már nem a kormányzati ígéretekben bíznak, hanem a túlélés gyakorlati útjait keresik. A magas energiaárak kivédésére sokan visszatérnek a hagyományos, fafűtésű technológiákhoz és a családi kalákában végzett munkához, hogy csökkentsék a működési költségeket. A radikális reformok közepette az argentin hétköznapokat így nem a csúcstechnológia és a piaci kánaán, hanem a kényszerű takarékosság és az elszegényedés elleni küzdelem határozza meg.