Orbán lehallgatóállama tizenkilencezer aktában

A magyar állam 2010 és 2026 áprilisa között 18 906 alkalommal adott engedélyt nemzetbiztonsági célú titkos információgyűjtésre, miközben ötven kérelmet utasított el. A nyilvánosságra hozott adatsor szerint a jóváhagyási arány 99,7 százalék körül alakult. Akadt összesen négy és fél évnyi időszak, amikor egyetlen elutasító döntés sem született. Ezek a számok önmagukban nem bizonyítják, hogy minden művelet jogellenes vagy politikai célú volt, de súlyos kétséget keltenek afelől, hogy az igazságügyi miniszteri aláírás valódi ellenőrzést jelentett-e.

Az összesítés nem a bűnügyi nyomozásokhoz kapcsolódó lehallgatásokat tartalmazza. Azoknál nyomozási bíró dönt a rendőrség vagy az ügyészség kérelméről. A most megismert ügyekben a szolgálatok alkotmányvédelmi, terrorelhárítási, hírszerzési vagy más nemzetbiztonsági indokra hivatkoztak, és az igazságügyi tárca vezetője, illetve az erre felhatalmazott helyettese adott engedélyt. A rendszer lényege éppen az volt, hogy a végrehajtó hatalom egyik tagja ellenőrizte a végrehajtó hatalom alá rendelt szervezetek kérelmeit.

A 18 906 jóváhagyás nem ugyanennyi embert jelent. Egyetlen személy több műveletben is szerepelhetett, ugyanazt az intézkedést pedig legfeljebb kilencven napra lehetett elrendelni, majd újabb kilencven nappal meghosszabbítani. Egy ügyben több telefon, lakás, iroda vagy elektronikus eszköz is célponttá válhatott. Az adatokból ezért nem állapítható meg, hány magyar állampolgárt figyeltek meg, ahogy az sem, hány esetben érintettek újságírót, politikust, üzletembert, ügyvédet vagy valamelyikük családtagját. A számok a döntések mennyiségét mutatják, a célpontok körét továbbra is minősített iratok rejtik.

A legtöbb kérelmet az Alkotmányvédelmi Hivatal nyújtotta be: 10 403 ügyből harmincat állítottak meg. A Terrorelhárítási Központ 3740 alkalommal fordult a tárcához, háromszor kapott elutasítást. Az Információs Hivatal 3320 kérelméből tizenhármat nem hagytak jóvá, a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat 1371 előterjesztése közül egyet sem. Az ügyszámok a 2010-es évek elején még évi nyolcszáz alatt maradtak, majd tartósan emelkedtek. A csúcs 2021-ben következett be 1469 jóváhagyással, éppen abban az évben, amikor a Pegasus-botrány nyilvánosságra került.

A titkos információgyűjtés jóval többet jelent telefonbeszélgetések rögzítésénél. Engedéllyel követhető egy ember mozgása, átkutatható a lakása vagy munkahelye, megismerhető a levelezése és elektronikus kommunikációja. A korszerű kémszoftverek a fertőzött telefon kamerájához, mikrofonjához, üzeneteihez, helyadataihoz és dokumentumaihoz is hozzáférhetnek. Ilyen eszköz használata esetén a célpont teljes kapcsolati hálója feltárulhat, vagyis olyan emberek adatai is a szolgálatokhoz kerülhetnek, akik ellen semmilyen műveletet sem engedélyeztek.

A Pegasus-ügy mutatta meg, mennyire kevés információ jut el a társadalomhoz a jogszerűnek minősített műveletekről. Magyarországon újságírók, ügyvédek, üzletemberek, ellenzéki szereplők és korábbi kormányzati tisztségviselők telefonján találták meg a behatolás nyomait, illetve több készülék száma került a lehetséges célpontokat tartalmazó adatbázisba. A nyilvánosság nem kapott olyan független vizsgálati eredményt, amely egyenként tisztázta volna a műveletek célját, jogalapját, arányosságát és a megszerzett adatok későbbi sorsát. A kormányzati válasz többnyire arra szorítkozott, hogy minden intézkedés törvényesen történt.

Ez a védekezés azért elégtelen, mert a törvényesség szintjét maga a politikai többség által kialakított szabályrendszer határozta meg. Az Emberi Jogok Európai Bírósága már 2016-ban kimondta, hogy a magyar szabályozás nem tartalmaz kellően pontos, hatékony és átfogó garanciákat a visszaélések ellen. A strasbourgi ítélet szerint a miniszteri engedélyezés politikai természetű, ezért nem képes biztosítani annak független mérlegelését, hogy egy beavatkozás szigorúan szükséges-e. A bíróság kifogásolta a célpontok túl szélesen meghatározható körét, a részletes ténybeli indokolás hiányát, az utólagos értesítés elmaradását és a hatékony jogorvoslat gyengeségét.

A magyar állam egy évtized alatt sem rendezte megnyugtatóan a problémát. A strasbourgi döntés végrehajtását az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága 2026 nyarán is felügyelte. Ez azt jelzi, hogy az Orbán-kormány által hangoztatott jogszerűség és az európai alapjogi minimum között tartós szakadék maradt. A szolgálatoknak természetesen szükségük van titkos eszközökre kémelhárítás, terrorfenyegetés vagy súlyos állambiztonsági kockázat esetén. A demokratikus garanciák célja nem a munka megbénítása, hanem annak biztosítása, hogy a rendkívüli hatalom ne váljon politikai kényelmi eszközzé.

Papíron parlamenti ellenőrzés is működött. A nemzetbiztonsági bizottság elnöki tisztségét ellenzéki képviselő tölti be, a testület tájékoztatást kérhet, panaszokat vizsgálhat ki, és jogsértés gyanúja esetén iratokba is betekinthet. A gyakorlatban ezt a kontrollt gyengítette a titkosítás, a kormánypárti többség, az ülések ellehetetlenítésének lehetősége és az, hogy a bizottság tagjai rendszerint összesített tájékoztatást kaptak. Egy célpontnak alig volt esélye panaszt tenni, hiszen rendszerint arról sem értesült, hogy figyelték.

A kormányváltás önmagában nem teszi jogállamivá ezt a rendszert. A Tisza-kormány előtt két eltérő feladat áll. Fel kell tárnia, hogy a korábbi időszakban történt-e politikai indíttatású, aránytalan vagy jogalap nélküli megfigyelés, közben olyan szabályokat kell alkotnia, amelyek saját szolgálatait és minisztereit is korlátozzák. A múlt átvilágítása nem történhet a műveleti módszerek, a külföldi partnerek vagy a valóban védendő források nyilvánosságra hozásával. Ettől még független bírák, ügyészek és adatvédelmi szakemberek zárt eljárásban egyenként ellenőrizhetik az aktákat, majd nyilvános, részletes összesítést készíthetnek.

Az új rendszer alapja az előzetes bírói engedély lehet. A kérelmet olyan, megfelelő nemzetbiztonsági ismeretekkel rendelkező bírói fórumnak kellene elbírálnia, amely szervezetileg és személyileg is független a kormánytól. A szolgálatnak konkrét tényekkel kellene igazolnia a célpont és a veszély közötti kapcsolatot, az alkalmazni kívánt eszköz szükségességét, továbbá azt, hogy kevésbé súlyos beavatkozással miért nem érhető el a cél. Sürgős helyzetben megmaradhatna az azonnali elrendelés lehetősége, de rövid határidőn belül kötelező utólagos bírói felülvizsgálattal.

Ugyanilyen fontos az utólagos értesítés. Amikor egy művelet lezárult, és a tájékoztatás már nem veszélyezteti a nemzetbiztonsági célt, az érintettnek tudnia kellene, hogy megfigyelték. Az értesítés időpontjáról független bíró dönthetne, és indokolt esetben meghosszabbíthatná a halasztást. Így valódi jogorvoslat nyílna: a célpont bírósághoz fordulhatna, kérhetné a jogszerűség vizsgálatát, a szükségtelenül megszerzett adatok törlését és jogsértés esetén kártérítést.

A nyilvánosság számára évente részletesebb statisztika is szükséges. Szolgálatonként közölni lehetne a kérelmek, elutasítások, hosszabbítások, sürgősségi elrendelések és utólag jogellenesnek talált műveletek számát. Külön adat mutathatná, hány ember kapott később értesítést, és hány panasz vezetett jogorvoslathoz. Ezekből nem derülne ki egyetlen folyamatban lévő művelet vagy célpont sem, mégis láthatóvá válna, hogy az ellenőrzés működik-e.

A tizenkilencezer ügy aktái vélhetően soha nem kerülhetnek teljes egészükben a nyilvánosság elé. A demokratikus elszámoltatáshoz erre nincs is szükség. Arra viszont igen, hogy független intézmények megállapítsák, kik használták törvényesen a szolgálatokat, kik lépték át a határt, és milyen sorsra jutottak a begyűjtött adatok. Az Orbán-korszak számai azt mutatják, hogy a miniszteri pecsét szinte automatikusan működött. A következő rendszer hitelességét az dönti el, képes-e olyan féket építeni, amely saját politikai érdekeivel szemben is megállít egy indokolatlan kérelmet.