Bárándy Péter: a jogállam ügyvédje lenne államfő

Portrésorozatunk második részének szereplője, Bárándy Péter az államfőjelölti vita egyik legérdekesebb alakja. Neve már júniusban megjelent egy, a lehetséges jelölteket vizsgáló közvélemény-kutatásban, júliusban pedig az Ügyvédkör hivatalosan is ajánlotta a társadalom és a döntéshozók figyelmébe. A szervezet olyan köztársasági elnököt szeretne, aki érti a hatalommegosztás működését, képes részt venni az alkotmányos rend újjáépítésében, és saját szakmai tekintéllyel védi a független intézményeket. Bárándy előbb jelezte, hogy egy felkérést megfontolna, majd a Polgár Judit körül kialakult kapkodás és Magyar Péter „óellenzéki” kijelentése után már jóval hűvösebben beszélt a lehetőségről.

A volt miniszter helyzetét különössé teszi, hogy társadalmi támogatottsága erősebbnek látszik, mint politikai elfogadottsága. Egy júliusi Publicus-felmérésben a megkérdezettek közül legtöbben neki örültek volna a Sándor-palotában, a Medián spontán kérdésére pedig szintén az ő neve jutott a legtöbb válaszadó eszébe. A nyolcszázalékos eredmény önmagában nem jelez országos lelkesedést, a széttöredezett mezőnyben mégis figyelemre méltó. A Tisza vezetése közben azt közölte, hogy 2026 előtt politikai szerepet vállaló személyt nem támogatna. Ez a feltétel gyakorlatilag kizárja a Medgyessy-kormány egykori igazságügyi miniszterét, és azt is megmutatja, milyen nehezen egyeztethető össze a teljes politikai múlt hiánya a közjogi tapasztalattal.

Bárándy Péter 1949-ben született Budapesten, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán 1974-ben szerzett diplomát, 1976-ban tette le a jogi szakvizsgát. Pályájának középpontjában kezdettől a büntetőjog állt. Ügyvédként vádlottak védelmét látta el, kamarai tisztségviselőként pedig a szakma önigazgatásában szerzett több évtizedes tapasztalatot. 1983-ban a Budapesti Ügyvédi Kamara titkára lett, 1992-től egy évtizeden át főtitkárként dolgozott. 1993-ban édesapjával, Bárándy Györggyel létrehozta a Bárándy és Társai Ügyvédi Irodát, amelynek vezetését később is megtartotta.

A Bárándy név önmagában intézmény a magyar ügyvédvilágban. Bárándy György a huszadik század második felének egyik legismertebb védője volt, Bárándy Péter fia, Bárándy Gergely szintén jogász, korábban szocialista országgyűlési képviselőként és szakpolitikusként szerepelt. A családi folytonosság tekintélyt és könnyen támadható politikai címkét egyaránt jelent. A Fidesz médiája számára kézenfekvő lenne a „régi baloldal” jelöltjeként bemutatni, akkor is, ha saját pályája jóval nagyobb részét töltötte tárgyalótermekben és szakmai testületekben, mint pártpolitikai arénákban.

Politikai előélete ugyanakkor valóban létezik. A rendszerváltás idején részt vett az Ellenzéki Kerekasztal büntetőjogi munkájában, 1992 és 1996 között a Köztársaság Párt alelnöke volt, az 1994-es választáson képviselőjelöltként indult, mandátumot azonban nem szerzett. Ezután hosszú időre visszatért a jogászi pályára. A miniszteri felkérést 2002-ben Medgyessy Pétertől kapta, és a szocialista–szabad demokrata koalíció kormányában vezette az igazságügyi tárcát. Formálisan sem lehet úgy bemutatni, mint a politikától mindig érintetlen civil szereplőt, ám hivatásos pártpolitikus sem lett belőle.

Minisztersége egybeesett Magyarország európai uniós csatlakozásának döntő szakaszával. Tárcája irányította a jogharmonizáció jelentős részét, az uniós joganyag fordítását és beépítését, miközben folytatni próbálta az igazságszolgáltatási reformot. Az ítélőtáblák rendszerének felállítása, a bírói jövedelmek rendezése, a jogi segítségnyújtás kiterjesztése, valamint az új büntető és polgári kódex előkészítése is a programjához tartozott. Az Igazságügyi Minisztériumot ismét a kormányzati jogalkotás szakmai központjává akarta tenni, mert meggyőződése szerint a jogszabályok minősége közvetlenül meghatározza az állam működőképességét.

2004 őszén nem vállalt szerepet a Gyurcsány-kormányban. Távozását azzal indokolta, hogy a szükséges költségvetési források nélkül nem tudná folytatni a megkezdett reformot. A döntés egyszerre írható le szakmai következetességként és egy félbemaradt program beismeréseként. Miniszteri időszakából nem maradt olyan látványos politikai örökség, amelyet a széles közvélemény ma is személyéhez kapcsolna, az uniós csatlakozás jogi előkészítése és az ítélőtáblák kiépítése azonban tartós intézményi teljesítmény. A kormányból való távozása azt is jelezte, hogy nem ragaszkodik mindenáron a tisztséghez.

Az oktatás és a szakmai közélet végigkísérte a pályáját. Büntető anyagi jogot tanított a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, az ELTE-n meghívott oktatóként dolgozott, államvizsgákon és jogi szakvizsgákon vett részt. A Magyar Kriminológiai Társaság vezetésében, a Nemzetközi Büntetőjogi Társaság magyar csoportjában, az Ügyvédkörben és az Ügyvédekkel a Demokratikus Jogállamért Egyesületben is szerepet vállalt. Ez a háttér államfőként különösen az alkotmányossági vitákban, a bírói függetlenség, a kegyelmi jog és a törvények előzetes ellenőrzése során adna neki biztos szakmai alapot.

Bárándy közéleti karaktere távol áll a semmitmondó protokolláris szereptől. Mondatai rövidek, ítéletei gyakran élesek, a jogi problémákat hétköznapi hasonlatokkal teszi érthetővé. Az állami működés zavarait egy interjúban úgy foglalta össze: ha a rendszerben „kupleráj van”, annak szabályai szerint működik majd a vonatok menetrendje és a várólisták kezelése is. Ez a beszédmód sok választónak üdítő lehet a gondosan csiszolt hivatali közlemények után, a Sándor-palotában viszont minden kiszólás diplomáciai és belpolitikai következményt kapna.

Az Orbán-rendszerrel szembeni álláspontja egyértelmű. Évek óta a hatalommegosztás leépítéséről, a bíróságokra nehezedő politikai nyomásról és a rendeleti kormányzás romboló hatásáról beszél. A 2026-os kormányváltás után gyors intézményi változtatásokat sürgetett, és azt mondta, villámgyorsan meg kell szabadulni azoktól a tisztségviselőktől, akik a Fidesz uralmának fenntartását szolgálták. Sulyok Tamás leváltását legitimnek tartotta, Varga Zs. András kúriai elnöki pozícióját pedig kezdettől szabálytalannak minősítette. Ezek a mondatok erősítik azok bizalmát, akik a következő államfőtől az Orbán-korszak intézményi örökségével való szakítást várják.

Ugyanezek a kijelentések megnehezítenék, hogy a Fidesz szavazói a nemzet egységét megjelenítő elnökként fogadják el. Bárándy az előző rendszer nyílt kritikusaként és a gyors jogállami helyreállítás szószólójaként érkezne, nem kívülálló békítőként. A köztársasági elnöknek nem kell politikailag színtelennek lennie, ám képesnek kell lennie arra, hogy ellenfeleit is alkotmányos közösség tagjaiként kezelje. Bárándy jogászi gondolkodása erre alkalmas lehet, harcos nyelvezete azonban állandó támadási felületet adna.

A Tiszához fűződő viszonya szintén kettős. Bárándy már 2024-ben Magyar Péter jogi képviselőjeként segítette a későbbi miniszterelnököt, ezért nehéz lenne teljes távolságot állítani közéjük. Egy esetleges megválasztásnál felmerülne, hogy a kormányfő korábbi ügyvédje mennyire tud független döntéseket hozni. A júliusi konfliktus éppen ennek ellenkezőjét mutatta. Bárándy sértőnek nevezte Magyar Péter „óellenzéki” minősítését, bírálta a jelölési folyamat méltatlanságát, és nyilvánosan jelezte, hogy a történtek után már erősen meggondolná az igenlő választ. Nem úgy viselkedett, mint aki a felkérés reményében elhallgatja a véleményét.

Államfői alkalmassága mellett a legerősebb érv a jogi tudás és a személyes önállóság együttese. Egy alkotmányos átmenet idején a köztársasági elnök elé olyan törvények, kinevezések és intézményi viták kerülhetnek, amelyeknél kevés a jó politikai érzék. Érteni kell, hol húzódik a parlamenti többség felhatalmazásának határa, mikor indokolt az Alkotmánybírósághoz fordulni, milyen esetben kell egy törvényt megfontolásra visszaküldeni, és miként védhető a bírói függetlenség anélkül, hogy az elnök maga is napi politikai szereplővé válna. Bárándy ezeket a dilemmákat évtizedek óta saját szakmai nyelvén tárgyalja.

Az ellene szóló gyakorlati szempontok sem mellékesek. 77 éves, miközben az államfői hivatal sűrű belföldi és külföldi programmal, állandó nyilvánossággal és jelentős fizikai terheléssel jár. Nem rendelkezik kiterjedt diplomáciai tapasztalattal, és országos ismertsége elsősorban a politika iránt érdeklődő, városi közönségben erős. A miniszteri múlt, a Köztársaság Párthoz fűződő egykori kapcsolat és családjának baloldali politikai kötődései könnyen elfednék azt a szakmai teljesítményt, amelyre támogatói a jelölést alapozzák.

Személyes hitelességét erősíti, hogy a rendszerváltás lezáratlan ügyeiről saját családja történetén keresztül is képes beszélni. Az ügynökakták megnyitásakor nyíltan szólt édesapja állambiztonsági múltjáról, és arról, hogy ez máig fáj neki. Nem próbálta jelentékteleníteni a nyilvánosságra kerülő iratok súlyát, közben figyelmeztetett a laikus értelmezés veszélyeire és az emberi sorsok összetettségére. Egy államfőnek gyakran olyan történelmi sebekről kell megszólalnia, amelyekben a jogi igazság, a személyes felelősség és a társadalmi emlékezet nem illeszkedik könnyen egymáshoz. Bárándy ebben ritka személyes tapasztalattal rendelkezik.

Esélyeit most elsősorban Magyar Péter politikai feltételei rontják, nem a szakmai alkalmasság hiánya. A miniszterelnök által kijelölt, 2026 előtti politikai szereplést kizáró szabály alapján Bárándy aligha kaphat hivatalos támogatást. A közvélemény-kutatások mégis azt mutatják, hogy a neve önálló politikai erő nélkül is szélesebb körben ismert és elfogadott, mint több, pártoktól távol álló jelölté. Ez arra utal, hogy a választók egy része a steril kívülálló helyett olyan személyt keres, akinek múltja, álláspontja és konfliktusvállalási képessége is van.

Bárándy Péter jelölése így a Tisza államfőfelfogásának próbája lehetne. A teljes szakítást úgy értelmezik-e, hogy minden korábbi politikai szereplőt kizárnak, vagy elfogadják, hogy a demokratikus átmenethez szükséges tapasztalat jelentős része a 2026 előtti közéletben halmozódott fel. A volt igazságügyi miniszter nem lenne hibátlan konszenzusjelölt, és valószínűleg nem is törekedne a konfliktusok eltakarására. Olyan elnök lehetne, aki érti a jogot, ismeri a hatalom működését, és a megválasztó többségnek is képes nemet mondani. Éppen ez teszi sokak szemében esélyessé, és ugyanez magyarázza, miért lehet kényelmetlen választás bármely kormány számára.