Veszélyes szélsőségek hálója fenyegeti Berlint

A német fővárosban a Christopher Street Day menetén elkövetett súlyos támadás megrázta az egész országot, és heves politikai vitákat váltott ki a biztonsági intézkedések hatékonyságáról. A rendezvényen egy 21 éves iszlamista férfi, Abdul B. késsel rátámadt a békés résztvevőkre, kioltva egy ember életét, miközben 31 másikat súlyosan megsebesített. A rendőrség által már korábban is ismert elkövetőt az elfogási kísérlet során a hatóságok lelőtték. Az eset nyomán a német politikai életben azonnal megjelentek a szigorítási követelések, beleértve a büntetőjogi szabályozás keményítését, a német állampolgárság esetleges visszavonását, valamint a veszélyesnek minősített személyek elektronikus lábbilincsbe kényszerítését. A vita középpontjába gyorsan az iszlamista radikalizmus elleni fellépés került, ám a szakértői elemzések egy lényegesen összetettebb, fenyegetőbb folyamatra hívják fel a figyelmet.

Az Institute for Strategic Dialogue nevű londoni kutatóintézet szakértője, Jakob Guhl rámutatott arra, hogy az iszlamista ideológia kezdettől fogva mélyen ellenséges a szexuális kisebbségekkel szemben. Az Iszlám Állam úgynevezett kalifátusának fennállása idején rendszeresek voltak a nyilvános kivégzések, amelyeket a homoszexualitás vádjára alapoztak. Az elmúlt években a világ számos nagyvárosában, így Londonban, Oslóban, Zürichben és Bécsben is történtek támadások vagy támadási kísérletek a büszkeség napi rendezvények ellen. A berlini eset szervesen illeszkedik ebbe a nemzetközi trendbe, elkövetője a hatóságok előtt jól ismert radikális volt, akit korábban már kétszer elítéltek, ám a büntetés végrehajtásáról szóló jogerős döntés a merénylet pillanatáig még váratott magára.

A politológiai elemzések ugyanakkor egy mélyebb és veszélyesebb kölcsönhatásra világítanak rá, amely az iszlamista extremizmus és a szélsőjobboldali mozgalmak között alakult ki az utóbbi időszakban. A két látszólag szembenálló ideológiai tábor nem elszigetelten működik, kifejezetten táplálja és erősíti egymás narratíváit. Mindkét oldal alapvető meggyőződése, hogy a muszlim és a nem muszlim lakosság békés együttélése teljesen lehetetlen. A két csoport egyaránt úgy állítja be a társadalmi helyzetet, mintha az értékek mentén elkerülhetetlen lenne a nyílt és erőszakos összecsapás. Az iszlamista propaganda azt sulykolja a fiatalokba, hogy a nyugati társadalmak háborút viselnek az iszlám ellen, és a mindennapi diszkriminációs tapasztalatokat vagy a negatív médiatartalmakat ennek közvetlen igazolásaként használják fel.

Ezzel párhuzamosan a szélsőjobboldali csoportok a teljes muszlim közösséget az iszlamista radikálisokkal azonosítják, míg az iszlamisták a szélsőjobboldalt állítják be a többségi társadalom egyedüli képviselőjeként. Ez az egymást igazoló logika a társadalom két szembenálló táborra bontását célozza. A két ideológia meglepően sok közös vonást mutat: mindkettőt a nyugati liberális berendezkedés iránti megvetés, a összeesküvés-elméletek iránti fogékonyság, az állami intézményekkel szembeni bizalmatlanság, az antifeminista beállítottság, valamint a szexuális kisebbségekkel szembeni gyűlölet jellemzi. A gyűlölet indoklása ugyan eltérő alapról építkezik, hiszen az iszlamisták vallási dogma alapján tekintik elítélendőnek a szexuális kisebbségeket, míg a szélsőjobboldal inkább biológiai és faji szempontból állítja azt, hogy a szexuális kisebbségek jelenléte gyengíti a nemzet belső erejét és csökkenti a születésszámot.

Németországban a biztonsági szervek folyamatosan nyomon követik a fiatal, erőszakra hajlamos szélsőjobboldali csoportok szerveződését, amelyek rendszeresen fellépnek a felvonulások ellen. A két szélsőség gyűlöletkeltése egyfajta ördögi kört alkot, ahol az egyik oldal erőszakos fellépése közvetlenül igazolást ad a másik oldal radikalizálódására. A radikalizálódási folyamatot jelentősen gyorsítja a közösségi média platformszerkezete, ahol az online gyűlöletbeszéd akadálytalanul terjed. A hagyományos média felelőssége szintén óriási, mivel az egyoldalú felelősségre vonások és a felületes megközelítések tovább szítják az indulatokat a két oldal között.

A szélsőségek elleni hatékony küzdelem összetett eszköztárat igényel. A megelőző intézkedések, a deradikalizációs és kilépési programok mellett elengedhetetlen a kemény hatósági fellépés is a bizonyítottan erőszakos elkövetőkkel szemben. A titkosszolgálati felderítés és a bűnüldöző szervek határozott jelenléte elengedhetetlen eleme a biztonság megteremtésének. Ezzel szemben a kizárólag az elkövetők származására vagy állampolgárságára összpontosító viták gyakran félrevezetőek. A berlini elkövető maga is Németországban született német állampolgár volt, ami rámutat arra, hogy a kirekesztő politikai közbeszéd könnyen másodrendű állampolgári kategóriákat hozhat létre, ez pedig pontosan a szélsőséges elemek malmára hajtja a vizet.

A társadalmi megosztottság csökkentése és a közös pontok felmutatása jelenti a leginkább működőképes védelmet mind az iszlamista, mind a szélsőjobboldali törekvésekkel szemben. A muszlim és nem muszlim közösségek közötti kapcsolódási pontok erősítése, a jogállami keretek határozott védelme és az erőszak minden formájának elutasítása teremthet olyan környezetet, amelyben a gyűlöletkeltésre építő ideológiák elveszítik vonzerejüket. A berlini események világossá tették, hogy a biztonság megőrzése nem szűkíthető le egyszerű rendészeti kérdésekre, a társadalmi kohézió megőrzésének átfogó feladatát rója a politikai és civil szereplőkre egyaránt. Az elkövetkező időszak meghatározó tesztje lesz, hogy a demokratikus intézmények képesek-e felvenni a harcot a radikalizáció és a társadalmi polarizáció ellen anélkül, hogy feladnák az alapvető emberi jogokat és a jogállamiság elveit.