Berlusconi giccsképes raktára diszkonttá válik
Egy Milánó melletti hatalmas raktárépület lebontásával végleg felszámolják a néhai olasz miniszterelnök televíziós vásárlásokból felhalmozott, művészileg szinte teljesen értéktelen, ám húszmillió eurót felemésztő óriási gyűjteményét.
Az olaszországi Milánó szomszédságában található Arcore városában hamarosan egy nagyszabású építészeti átalakítás kezdődik, amelynek keretében egy diszkont áruház és a hozzá tartozó tágas parkoló veszi át egy korábbi, négyezer-ötszáz négyzetméteres raktárcsarnok helyét. A helyszín szimbolikus jelentőséggel bír a modern olasz politikai és médiatörténet szempontjából, hiszen ebben az épületben halmozta fel a néhai olasz miniszterelnök és médiamogul, Silvio Berlusconi a sajátos művészeti kollekcióját. A huszonötezer darabból álló, nagyrészt televíziós vásárlási csatornákból beszerezett tárgyhalmaz sorsa ezzel a döntéssel végleg megpecsételődött. Az örökösök határozott lépése mögött a csarnok fenntartásának csillagászati költségei, valamint a tárgyak rendkívül alacsony piaci értéke áll. Az egykori kurátorok és szakértők beszámolói szerint a gyűjtemény a volt kormányfő pszichés és esztétikai világának sajátos lenyomata, amely az utolsó éveiben vált a mindennapjai részévé.
A milánói Corriere della Sera beszámolói alapján az arcorei villa közelében fekvő ingatlannak korábban évente nyolcszázezer eurós bérleti díját kellett kifizetni, ami a hagyatéki eljárás során kiemelkedő pénzügyi terhet jelentett az örökösöknek. A kollekció állapota ráadásul az utóbbi időszakban drasztikusan romlott. A tárolási körülmények és a molyfertőzés következtében a képek fa keretei súlyosan károsodtak, a fertőtlenítési és restaurálási munkálatokra becsült költségek pedig jóval meghaladták a tárgyak együttes reális értékét. A sajtóban megjelent információk szerint a legkevésbé értékes darabok megsemmisítése vagy elégetése is felmerült opcióként, mivel a piacra dobásuk még a szállítási költségeket sem fedezné. Az épület elbontása és az diszkontáruház építése az utolsó fejezetet jelenti abban a folyamatban, amellyel a Berlusconi család igyekszik megszabadulni a néhai politikus extravagáns, ám gazdaságilag racionálisan kezelhetetlen örökségétől.
A becslések szerint Silvio Berlusconi nagyságrendileg húszmillió eurót költött a gigantikus kollekcióra, amelynek döntő többségét élete utolsó éveiben, különösen a 2018 utáni időszakban vásárolta meg. Az elképesztő mennyiségű festmény és szobor beszerzése nagyrészt éjszakai teleshop-adásokon keresztül történt. A vásárlás folyamata sokszor meglepő jelenetekhez vezetett: a televíziós adásokban szereplő bemondók és műkereskedők beszámoltak arról, hogy a volt miniszterelnök egy-egy adás alkalmával a teljes elérhető készletet felvásárolta, ami miatt a műsorokat az adásidő lejárta előtt be kellett fejezni. Amikor a kereskedelmi körökben elterjedt a híre annak, hogy a politikus korlátlan kerettel vásárol műalkotásokat, egész teherautónyi szállítmányok indultak az arcorei rezidencia felé. A vásárlások közvetlenségét jelezte, hogy Berlusconi saját, dedikált telefonvonallal rendelkezett a vásárlási csatornák operatőreinél és értékesítőinél.
A műtárgyak esztétikai és anyagi értéke a szakértői vélemények alapján rendkívül alacsony. Vittorio Sgarbi, Olaszország elismert művészettörténésze és korábbi kulturális államtitkára, aki maga is a Berlusconi vezette Forza Italia politikusa volt, egyértelműen fogalmazott a kollekció minőségével kapcsolatban. Sgarbi értékelése szerint a huszonötezer alkotásból mindössze hat vagy hét darab bír valódi művészeti vagy gyűjtői értékkel. A szakember nyilatkozataiban kiemelte, hogy a tömegesen felhalmozott képek megsemmisítése művészeti szempontból egyáltalán nem minősülne bűncselekménynek vagy veszteségnek. Sgarbi meglátása szerint a vásárlási rohamok a politikus álmatlan éjszakáinak termékei voltak, és azt a vágyat tükrözték, hogy Berlusconi a világ legnagyobb műgyűjtőjévé váljon, megpróbálva ezzel saját halhatatlanságát biztosítani a tárgyi javak felhalmozásán keresztül.
A vásárlásokat lebonyolító műkereskedők, mint Giuseppe De Gregorio, megerősítették, hogy a megrendeléseknél nem a művészettörténeti kánon vagy a mesterjegyek számítottak. A döntő tényező csupán annyi volt, hogy a vászonra olajfestékkel készített kép kerüljön, függetlenül a technikai kidolgozástól vagy az alkotó személyétől. A gyűjtemény kurátora, Lucas Vianini ugyanakkor árnyaltabban értékelte a helyzetet. Vianini álláspontja szerint a kollekció nem a klasszikus értelemben vett befektetői gyűjtést szolgálta, hanem egyfajta sajátos, tematikus művészettörténeti panorámát alkotott, amely a tulajdonos személyes ízlését és belső világát jelenítette meg. Bár a raktárban akadtak nagy értékű, múzeumi minőségű darabok is, a tömeggyártott alkotások dominálták a teret.
A felhalmozott képek témavilága pontosan kirajzolja a volt olasz miniszterelnök preferenciáit. A csarnokban sorakozó vásznakon visszatérő elemként jelennek meg Berlusconi kedvenc városainak képei, különösen Milánó, Nápoly, Párizs és Positano látképei. Emellett kiemelt helyet foglaltak el a történelmi személyiségeket, főként Napóleont ábrázoló portrék, valamint a gladiátorokat, harci jeleneteket és sonkás-napsütéses tájképeket bemutató alkotások. A kollekció jelentős részét képezték a meztelen női alakok, a vallási témájú Madonna-ábrázolások, a klasszikus szobrok kerámiamásolatai és a Berlusconi saját arcélét formázó márvány mellszobrok. A kurátori elképzelések szerint a kollekciónak oktatási célokat is kellett volna szolgálnia a jövőben, bemutatva a nagyközönségnek a klasszikus témák népszerű feldolgozásait.
A gyűjtemény sorsa a modern olasz politikai elit magánéleti és kultúrafogyasztási szokásainak egyedülálló fejezetét zárja le. A vásárlási rohamok mögött meghúzódó pszichológiai mozgatórugók, a televíziós csatornák giccskínálatának bírálat nélküli felvásárlása és az ezt követő raktározási logisztika jól mutatja a politikus korlátlan anyagi lehetőségei és az esztétikai önkifejezés közötti viszonyt. Az arcorei raktárcsarnok kiürítése és a helyén épülő kereskedelmi központ pontosan jelzi, hogy az örökösök számára a kulturális mítoszépítésnél jóval fontosabbá váltak a racionális gazdasági szempontok. A huszonötezer műtárgy fokozatos felszámolásával vagy megsemmisítésével az olasz médiatörténet egyik legkülönösebb fejezete ér véget.
A felhalmozott képek jelentős részét Berlusconi életében ajándékként adta tovább üzletfeleinek, politikai szövetségeseinek vagy a látogatóba érkező vendégeknek. Ennek ellenére a raktárkészlet szinte alig csökkent, mivel a vásárlási ütem mindvégig meghaladta az elajándékozási kapacitást. Az olasz műtárgypiac szereplői szerint a fennmaradt képek tömeges piacra dobása semmilyen hatással nem lenne a műkereskedelemre, mivel az alkotások többsége nem rendelkezik jegyzett aukciós múlttal vagy dokumentálható eredettel. A vászonra vitt kompozíciók túlnyomó többsége névtelen vagy kevésbé ismert kortárs festők munkája, amelyeket kifejezetten a televíziós értékesítési hálózatok számára tömegesen állítottak elő.
Az örökösök határozott szándéka, hogy a csarnok bérleti szerződését lezárják és a területet átadják az ingatlanfejlesztő társaságnak, egyben a Berlusconi-életmű materiális maradványainak leépítését is jelenti. Míg a volt miniszterelnök médiabirodalma és ingatlanjai továbbra is a család üzleti stratégiájának magvát képezik, a televíziós vásárlásokból származó képtár nem maradhatott meg az örökség részének. A nagyközönség számára soha be nem mutatott, ám óriási alapterületet elfoglaló gyűjtemény így ahelyett, hogy oktatási vagy múzeumi központtá vált volna, végleg elenyészik a kereskedelmi beruházások és a helyszíni bontási munkálatok árnyékában.