Donald Trump újabb háborús frontot nyithat meg Maliban
Washington légicsapásokat fontolgat a nyugat-afrikai országban megtelepedett szélsőséges szervezetek ellen, miközben az iráni műveletek sem értek véget. A térségben a Wagner-csoportot felváltó orosz Afrika Hadtest sem tudta megállítani a biztonsági helyzet romlását.
Párhuzamosan az iráni katonai akciókkal Donald Trump amerikai elnök újabb katonai front megnyitását mérlegeli Nyugat-Afrikában. A washingtoni döntéshozók körében egyre határozottabban merül fel a Mali területén működő iszlamista terrorcsoportok elleni célzott légi csapások lehetősége. Az amerikai figyelem középpontjába kerülő szavannai és sivatagi állam az elmúlt években a globális dzsihadista hálózatok egyik legfontosabb támaszpontjává vált. A biztonsági elemzők értékelése szerint a zóna az Al-Kaida afrikai fellegvárává alakult, fennáll annak a veszélye, hogy az ország felveszi azt a szerepet, amelyet Afganisztán töltött be a szervezet életében a kétezres évek elején. Mali útja a mintaszerűnek tekintett demokratikus berendezkedéstől a fegyveres káoszig az elmúlt évtizedek egyik legdrámaibb átalakulása a kontinensen. A több mint 25 millió lakosú, tengerparttal nem rendelkező állam területe rendkívül nagy, és a Sahel-övezet központi geopolitikai csataterévé vált, ahol a nyugati hatalmak és Oroszország összecsapnak a stratégiai, katonai és gazdasági befolyásért.
A sivatagi területek felett a bamakói központi kormányzat évtizedek óta képtelen gyakorolni a tényleges ellenőrzést. Az ellenőrizetlen zónák a helyi törzsek, az fegyvercsempészek, az emberkereskedők és a bűnözői csoportok fennhatósága alá kerültek, amelyek akadálytalanul használják az Algériával, Nigerrel, Mauritániával és Líbiával közös határokat. Mali területén egyidejűleg több, egymással szorosan összefonódó fegyveres konfliktus zajlik. A bamakói katonai vezetés harcot folytat az iszlamista csoportok ellen, északon összecsap a tuareg szeparatistákkal, miközben az Al-Kaida és az Iszlám Állam helyi szárnyai egymással is véres háborút vívnak, a helyi közösségek pedig a földekért, a vízforrásokért és a legelőkért küzdenek.
A helyzet drámai romlását mutatja az a júniusi közepén történt összecsapás, amelynek során a Gao régióban iszlamista fegyveresek és az Azawadi Felszabadítási Front tagjai közösen megtámadták a mali és az orosz erők egyik nagy katonai konvoját. A támadásban számos katona életét vesztette vagy fogságba esett, az ellenfelek pedig jelentős mennyiségű katonai járművet és felszerelést semmisítettek meg vagy zsákmányoltak. A műveletért az Al-Kaidához köthető JNIM szervezet és a tuareg lázadók egyaránt felelősséget vállaltak. Ez a fejlemény rávilágít arra, hogy a teljesen eltérő politikai célokat követő csoportok képesek az operatív együttműködésre a közös ellenféllel, a bamakói katonai juntával és annak moszkvai szövetségeseivel szemben.
Mali stratégiai súlyát az ország földrajzi elhelyezkedése adja. A tengerparti kijárattal nem rendelkező állam hidat képez Észak-Afrika, a Szahara és a Guineai-öböl menti államok között. Határos Algériával, Mauritániával, Szenegállal, Guineával, Elefántcsontparttal, Burkina Fasóval és Nigerrel. A hosszú, nehezen ellenőrizhető határszakaszok utat nyitnak a fegyveresek, a fegyverek, a kábítószer, az arany, az üzemanyag és a humán csempészet előtt. Aki ellenőrzése alatt tartja Észak-Malit, az közvetlen hatást gyakorol az Algéria és Líbia felé vezető kereskedelmi és csempészútvonalakra, míg a középső és déli területekről kiindulva a befolyás könnyen kiterjeszthető Elefántcsontpart, Benin, Togo, Ghána és Szenegál irányába. A nyugati és afrikai államok attól tartanak, hogy a dzsihadista befolyási övezet olyan menedékké válik, ahonnan merényleteket szervezhetnek a gazdagabb, sűrűbben lakott tengerparti államok ellen.
A jelenlegi konfliktus gyökerei évtizedekre nyúlnak vissza. Mali északi része, amelyet a tuaregek Azawadnak neveznek, történelmileg gyenge szálakkal kapcsolódott a bamakói központi hatalomhoz. A nomád berber tuareg népesség, amely Mali, Niger, Algéria, Líbia és Burkina Faso területén él, korábban többször robbantott ki felkelést autonómiát vagy függetlenséget követelve. Úgy érezték, hogy a déli kormányzat elhanyagolja őket, az állami intézmények, iskolák, kórházak és fejlesztési projektek nem érték el a lakóhelyeiket.
A döntő fordulat Moammer Kadhafi líbiai vezető 2011-es bukása után következett be. A Líbiában szolgáló tuareg harcosok hatalmas fegyverarzenállal és harci tapasztalattal tértek vissza Maliba. 2012 elején újabb felkelést indítottak, amellyel szemben a maliji hadsereg tehetetlennek bizonyult. A felháborodott tisztikar államcsínyt hajtott végre Bamakóban, ami tovább gyengítette az államszervezetet. A tuareg szeparatisták kezdetben együtt haladtak az iszlamista csoportokkal, ám céljaik hamar szembekerültek egymással. A tuaregek nemzeti államot akartak, míg az iszlamisták a saría radikális értelmezésén alapuló berendezkedést kívántak bevezetni. A dzsihadista szervezetek kiszorították a szekuláris tuareg lázadókat, és átvették az ellenőrzést Timbuktu, Gao és Kidal felett.
A radikálisok nyilvános büntetéseket, végtagcsonkításokat hajtottak végre, és megsemmisítették a kulturális örökség részét képező emlékeket. Timbuktu, az iszlám oktatás és kultúra évszázados központja a radikális rombolás szimbólumává vált. Attól tartva, hogy a fegyveresek elfoglalják Bamakót, Franciaország 2013 januárjában elindította a Serval hadműveletet. A francia erők a mali hadsereggel és afrikai csapatokkal karöltve gyorsan visszavették a nagyvárosokat, feloszlatva az iszlamisták nyílt infrastruktúráját.
A francia katonai siker azonban nem szüntette meg a lázadás kiváltó okait. A harcosok visszahúzódtak a sivatagba, a hegyvidékekre és a falvakba, ahol kisebb, mozgékony sejtekbe szerveződtek. A klasszikus hadviselés helyett improvizált robbanószerkezeteket, rajtaütéseket, katonai bázisok elleni támadásokat és célzott gyilkosságokat alkalmaztak. A Serval hadművelet később átalakult a regionális Barkhane hadműveletté, amely Mali mellett Nigerre, Burkina Fasóra, Mauritániára és Csádra is kiterjedt. Franciaország többezres katonai létszámot, légi erőt és hírszerzési kapacitásokat állomásoztatott a térségben, s több magas rangú dzsihadista parancsnokot likvidált. Az ellenőrizendő terület azonban hatalmas volt, a helyi állami intézmények pedig túlságosan gyengék maradtak. A francia jelenlét idővel fokozódó lakossági ellenállást váltott ki, a helyiek pedig a biztonsági helyzet javulásának elmaradását kérdőjelezték meg.
Ezzel párhuzamosan Mali belpolitikai válságba süllyedt. A hadsereg 2020 augusztusában megbuktatta Ibrahim Boubacar Keïta elnököt, majd 2021 májusában újabb belső puccsot hajtott végre. Az ország élén Assimi Goïta ezredes, későbbi tábornok vett át az irányítást. Az új katonai vezetés a nemzeti szuverenitás helyreállítására és a Franciaországtól való függőség felszámolására építette fel legitimációját. A Párizs és Bamako közötti kapcsolatok gyorsan megszakadtak, a francia nagykövetet kiutasították, a védelmi megállapodásokat felmondták, a francia csapatok pedig 2022-ben elhagyták az országot. A franciák kivonulását követően az ENSZ békefenntartó missziója, a MINUSMA is lezárta működését 2023 végén, miután a katonai junta a távozásukat követelte.
Ezt az űrt kihasználva Oroszország vált a bamakói junta legfőbb külső támaszává. Moszkva feltételek nélküli katonai segítséget kínált a junta számára, demokratikus reformok követelése nélkül. Az orosz jelenlét 2021 végén kezdődött a Wagner-csoport magánkatonai szervezet zsoldosainak megérkezésével. Bár hivatalosan kiképzőként mutatták be őket, a Wagner-erők gyorsan bekapcsolódtak a közvetlen harci cselekményekbe. Tevékenységüket súlyos emberi jogi jogsértések, civilek elleni erőszak és mészárlások vádja kísérte, mint például a 2022 márciusában Mourában történtek, ahol többszáz civil vesztette életét egy fellépés során.
Jevgenyij Prigozsin halála és a zsoldoscég átalakítása után Moszkva 2025-ben új alapokra helyezte afrikai jelenlétét. A Wagnert az Afrika Hadtest váltotta fel, amely közvetlenül az orosz Védelmi Minisztérium alárendeltségébe tartozó struktúra. Az Afrika Hadtest kötelékében szolgáló orosz fegyveresek részt vesznek a katonai junta védelmében, a helyi erők felkészítésében, a stratégiai létesítmények és aranybányák biztosításában, valamint a lázadók elleni harcokban.
A közvetlen orosz állami és katonai segítségnyújtás ellenére a biztonsági helyzet nem stabilizálódott Maliban. A dzsihadista csoportok folyamatosan terjesztik befolyási övezetüket, támadásokat intéznek a katonai állások ellen, és megbénítják a szállítási útvonalakat. A bamakói kormánynak a mai napig nincs tényleges ellenőrzése az ország területének jelentős része felett. Az amerikai adminisztráció mostani fontolgatása a légi csapások megindításáról rávilágít arra, hogy Washington nem tekinti hatékonynak az orosz Afrika Hadtest fellépését, s közvetlen katonai beavatkozással próbálja megakadályozni, hogy Mali véglegesen a globális terrorizmus melegágyává váljon.