A kultúrát is veszélyezteti a hőség: olvadó múzeumok

A hőség eddig leginkább a szabadtéri fesztiválok problémájának látszott: árnyékot kellett építeni, vizet osztani, előadásokat későbbre tolni. Az idei európai nyár azonban látványosan megmutatta, hogy a kulturális intézmények falai sem jelentenek automatikus védelmet. Június végén Nagy-Britanniában több múzeum és örökségi helyszín teljesen vagy részben bezárt a rendkívüli meleg miatt. Az oxfordi Story Museum, a londoni Young V&A, a Museum of Somerset és Stonehenge a nyitvatartáson változtatott vagy bezárt, miközben a British Museum, a Victoria and Albert Museum, a Natural History Museum és a Birmingham Museum and Art Gallery egyes tereit lezárta. A Museums Association szerint ilyen mértékű hőség miatti fennakadásra korábban nem volt példa a brit múzeumi szektorban.

A jelenség azért fontos, mert a múzeum számára a túlmelegedés kettős, sőt hármas veszély. Védeni kell a látogatót és a dolgozót, meg kell őrizni a gyűjteményt, közben pedig egy gyakran száz-százötven éves épületben kell olyan belső klímát fenntartani, amelyet nem 40 fokos nyarakra terveztek. A nagy üvegfelületek, tetőablakok, vastag kőfalak, gyenge természetes szellőzés, a műemléki kötöttségek és a városi hőszigethatás egyszerre nehezítik a helyzetet. Ráadásul a klímaberendezés sem egyszerű csodaszer: drága, sok energiát fogyaszt, a rendszer meghibásodása pedig éppen akkor okozhat gyors állapotromlást, amikor odakint tartósan extrém a hőség.

A brit tapasztalatok nyomán készült Heat Adaptation Guide for Arts and Cultural Venues már nem rendkívüli eseményként kezeli a hőhullámot, hanem olyan működési kockázatként, amellyel minden kulturális intézménynek előre számolnia kell. A Network of European Museum Organisations július végén külön is felhívta a kontinens múzeumainak figyelmét az útmutatóra. A javaslatok között szerepel a túlmelegedő terek feltérképezése, a külső árnyékolás, a nyitható ablakok és az éjszakai átszellőztetés tudatos használata, a nagy hőt termelő világítás és technikai eszközök visszafogása, a látogatószám és a nyitvatartás hőséghez igazítása, valamint világos vészforgatókönyv készítése arra az esetre, ha egy terem már nem tartható biztonságos hőmérsékleten.

MIT TESZ A HŐ A MŰTÁRGGYAL?

A műtárgyak számára sokszor nem önmagában egyetlen forró nap a legveszélyesebb, hanem az, ha a hőmérséklet és a relatív páratartalom gyorsan vagy tartósan kimozdul a megszokott tartományból. A magas hőmérséklet felgyorsítja azokat a kémiai folyamatokat, amelyek az organikus anyagok öregedését okozzák. A papír, a fa, a textil, a bőr, a ragasztók és egyes festékanyagok gyorsabban veszíthetnek stabilitásukból. A túl száraz levegő rideggé teheti a papírt és a pergament, repedést okozhat fában vagy festett felületeken; a túl magas páratartalom viszont penészedést, korróziót, deformációt és kártevők elszaporodását segítheti.

A képeknél különösen veszélyes, hogy egy festmény valójában több, egymástól eltérően reagáló anyagból álló szerkezet. A fa hordozó, a vászon, az alapozó, a festékréteg, a lakkréteg és a keret nem azonos mértékben tágul vagy zsugorodik. Ha a környezet gyorsan változik, a rétegek között feszültség keletkezhet: repedések, felválások, vetemedések jelenhetnek meg. A restaurátor ezért sokszor nem egy „ideális” hőmérséklethez ragaszkodik mindenáron, hanem elsősorban a szélsőségek és a gyors ingadozások elkerüléséhez.

A könyvtárak és levéltárak problémája még nagyobb léptékű. Egyetlen raktárban több százezer vagy több millió lapnyi papír lehet, amelyek állapotát nem lehet egyenként figyelni. A Magyar Nemzeti Levéltár egyik korábbi, 2012-es figyelmeztetése jól mutatta a kockázatot: amikor az óbudai raktárak klímaberendezése hosszabb időre leállt, az intézmény arra figyelmeztetett, hogy a páratartalom a kritikusnak tekintett 65 százalék fölé emelkedhet, ami felgyorsíthatja a savas papírok lebomlását és aktivizálhatja a penészspórákat. Ez nem a levéltár mai állapotáról szóló adat, hanem arra példa, mennyire gyorsan válhat állományvédelmi kérdéssé egy gépészeti probléma.

A filmarchívumok még érzékenyebb világot jelentenek. A régebbi cellulóz-acetát filmeknél a magasabb hőmérséklet gyorsítja az úgynevezett ecetsav-szindrómát, a cellulóz-nitrát pedig eleve instabil és tűzveszélyes anyag. A nagy archívumok ezért bizonyos filmeket nem egyszerűen klimatizált raktárban, hanem kifejezetten hideg tárolóban tartanak. A digitális másolat pótolhatja a hozzáférést, de az eredeti hordozó megőrzése továbbra is különleges technikai feladat.

Hasonlóan sérülékenyek a hangszerek. A fa hegedűk, lantok, zongorák vagy csembalók a páratartalom változására méretváltozással reagálnak; a ragasztott illesztések elengedhetnek, a rezonáns lapok vetemedhetnek vagy repedhetnek. A Metropolitan Museum of Art állományvédelmi útmutatója ezért a fa és más organikus anyagú hangszereknél külön hangsúlyozza a hőmérséklet és a páratartalom szélsőségeinek, valamint ingadozásának elkerülését. A történelmi hangszer esetében a kár ráadásul nemcsak látványbeli: a szerkezet változása a hangját is megváltoztathatja.

MAGYARORSZÁGON A SZABÁLY MEGVAN

A magyar múzeumok tehát nem szabályozatlan térben működnek. A muzeális intézmények működési feltételeiről szóló kormányrendelet kifejezetten előírja, hogy az állományvédelemre szolgáló tér szabályozott és egyenletes hőmérsékletű, páratartalmú és megvilágítottságú legyen, és rendelkezzen a szükséges pára-, hő- és fénymérő eszközökkel. A Néprajzi Múzeum országos kompetenciafeladatként működteti a Múzeumi Állományvédelmi Programot, amely képzéseket, tanácsadást és eszközkölcsönzést is kínál a közgyűjteményeknek.

Ez azonban még nem válasz arra, mi történik egy többnapos, 38-40 fokos hőhullámban. A jogszabály azt mondja meg, milyen környezetet kell biztosítani a műtárgynak, de nem mondja meg, hogy egy adott intézmény gépészete meddig képes ezt fenntartani. Más a helyzet egy korszerű, eleve klimatizált gyűjteményi központban, és más egy műemléki épületben, ahol a homlokzathoz, a nyílászárókhoz vagy akár az árnyékoláshoz sem lehet szabadon hozzányúlni. Más egy országos nagyintézmény tartalék rendszerekkel, és más egy vidéki kis múzeum, ahol egyetlen elöregedett klímagép meghibásodása is azonnali gondot okozhat.

A Magyar Nemzeti Múzeum, a Szépművészeti Múzeum, az Országos Széchényi Könyvtár vagy a Magyar Nemzeti Levéltár esetében a nyilvánosan hozzáférhető tájékoztatásból nem állítható össze egységes kép arról, milyen hőhullám-protokoll lép életbe tartós 40 fok körüli időjárásnál, milyen határértékeknél zárnak le tereket, illetve milyen tartalék hűtési vagy áramellátási megoldásokkal számolnak. Ez önmagában nem bizonyít felkészületlenséget, de arra rámutat, hogy a klímaalkalmazkodás ma már olyan közérdekű intézményi kérdés, amelyről érdemes lenne ugyanúgy nyilvánosan beszámolni, mint a tűzvédelemről vagy a nagyobb felújításokról.

Különösen azért, mert a probléma nem merül ki a légkondicionálásban. A legjobb hőségterv már tavasszal kezdődik: fel kell térképezni, melyik terem melegszik túl először, hol süt be közvetlenül a nap, mely raktárakban változik gyorsan a páratartalom, mely műtárgycsoportokat kell elsőként védeni, és milyen munkarenddel lehet csökkenteni a dolgozók terhelését. A külső árnyékolás sokszor hatékonyabb, mint a belső függöny, mert már az üveg előtt megfogja a napsugárzást. Éjszaka, amikor a külső levegő hűvösebb, egyes épületek átszellőztethetők. A világítás korszerűsítése nemcsak energiát takarít meg, hanem kevesebb hulladékhőt is termel. Ahol pedig a gyűjtemény jellege megengedi, mikroklímát biztosító vitrinek tehermentesíthetik az egész épület hűtését.

MÚZEUM MINT MENEDÉK A HŐSÉGBEN

A brit válasz egyik legérdekesebb eleme, hogy a kulturális intézményt nemcsak védeni akarják a hőségtől, hanem be is vonják a városi védekezésbe. A Cool Off in Culture programban már közel nyolcvan múzeum, könyvtár, mozi és más kulturális helyszín jelzi a lakosságnak, hogy klimatizált vagy hűvös teret, ivóvizet, árnyékos ülőhelyet tud biztosítani. A gondolat egyszerű: ahogyan télen egy könyvtár „melegedő” lehet, nyáron ugyanaz az intézmény hűsölőhelyként működhet.

Budapesten és a nagyobb magyar városokban ennek különösen lenne értelme. A hőségriadó idején az idősek, a kisgyerekes családok vagy a klimatizálás nélküli lakásokban élők számára kevés olyan közösségi tér van, ahol több órát biztonságosan el lehet tölteni anélkül, hogy fogyasztani kellene. Egy megfelelően hűtött könyvtár vagy múzeum egyszerre tölthetne be kulturális és közegészségügyi funkciót. Ehhez persze előbb azt kell biztosítani, hogy maga az intézmény is bírja a terhelést: a több látogató több hőt termel, nagyobb légcserét igényel, és növeli az energiafogyasztást.

A következő években ezért furcsa ellentmondás válhat mindennapossá. A múzeum az egyik legjobb hely lehet a városban, ahová az ember a hőség elől menekül, miközben odabent éppen a hőség elleni küzdelem emészti fel egyre nagyobb részét az intézmény pénzének és műszaki kapacitásának. A kulturális örökség megőrzése eddig főként restaurátorok, műemlékesek és gyűjteménykezelők szakmai ügyének tűnt. A 40 fokos nyarak világában azonban már energetikai, várostervezési, munkavédelmi és közegészségügyi kérdés is.

Nem az a kérdés, hogy a magyar múzeumokban van-e hőmérő vagy klímaberendezés. A valódi kérdés az, hogy az intézmények felkészültek-e arra a nyárra, amikor a rendkívüli hőség nem két napig, hanem egy-két hétig tart, közben az elektromos hálózat terhelése is rekordot dönt, és egyszerre kell megvédeni embereket, műtárgyakat és történelmi épületeket. Európa idei tapasztalata alapján ez már nem távoli klímaforgatókönyv, hanem a múzeumi működés új alaphelyzete.