Diadalok és botrányok Salzburgban

Furcsa módon az idei Salzburgi Ünnepi Játékok egyik legfontosabb szereplője az az ember, aki hivatalosan már nincs a fesztivál élén. A márciusban leváltott Markus Hinterhäuser állította össze a 2026-os programot, az átmeneti irányítást átvevő Karin Bergmann pedig világossá tette: ezen a nyáron nem akarja átírni elődje művészi elképzelését. Így Salzburgban egyszerre zajlik vezetőváltás és egy nagyon is hinterhäuseri évad. A színpadon ugyanaz a kockázatvállalás, a huszadik századi modernizmus iránti vonzalom, a radikális rendezők és a klasszikus repertoár szokatlan újraértelmezése látható, amely az elmúlt évtizedben a fesztivál védjegye lett.

A nyári fesztivál július 17-től augusztus 30-ig tart, 45 nap alatt több mint 170 előadást kínál 19 helyszínen, a gyerek- és ifjúsági program további több tucat eseményével. Az első három hét alapján már most kirajzolódik az évad karaktere. Salzburg idén sem a kockázatmentes luxusfesztivál szerepét választotta: a legnagyobb sikerek és a leghevesebb viták ugyanabból a törekvésből születnek, hogy a jól ismert művek mögött valami kényelmetlenebb, mai jelentést keressenek.

GYÁSZRUHÁBAN KEZDŐDÖTT, MAJD VISSZATÉRT JEDERMANN

A zenei nyitány szokatlanul komor volt. Az Ouverture spirituelle idei hívószava a Miserere lett: fekete ruhák, harangszó, gyertyák és a Kollegienkirche terében megszólaló kortárs zene jelezte, hogy a fesztivál nem egyszerű ünnepi fanfárral akarja megnyitni a szezont. A spirituális sorozat középpontjában a könyörgés, a gyász és a vigasz állt, s ebbe a gondolatívbe a nagy klasszikusok mellett kortárs művek is bekerültek. A sorozat egyik látványos lezárása Gustav Mahler második szimfóniája volt Gustavo Dudamellel és a Bécsi Filharmonikusokkal: a fogadtatás a hatalmas hangzást egyszerre találta lenyűgözőnek és helyenként túlterheltnek.

A Salzburghoz szinte rituálisan hozzátartozó Akárki, azaz a Jedermann már július 18-án visszatért a Dóm térre. Robert Carsen rendezése harmadik évét futja Philipp Hochmairral a címszerepben. A közönség a premier után lelkes volt, a kritikák azonban kevésbé egységesek. A Der Standard szerint a látványos, koreografált partizás és a nagy gesztusok ellenére a harmadik évében járó produkció már nem mindenütt találja meg korábbi lendületét. Más beszámolók éppen Hochmair és Duran kapcsolatát, illetve az előadás továbbfejlesztett ritmusát emelték ki. Salzburgban tehát már a hagyományos nyitódarab is megmutatta az idei évad egyik alaphelyzetét: a közönségsiker és a kritikai fenntartás nem feltétlenül zárja ki egymást.

FAUST GÉPEZETBEN, HANDKE KÉT EMBER KÖZÖTT

A prózai program első igazán erős állítása Ulrich Rasche Faust I-je lett a halleini Perner-szigeten. Rasche színházában az ember soha nincs nyugalomban: gépek, forgó felületek, ismétlődő mozgások kényszerítik a szereplőket előre. Steven Scharf Faustja így kevésbé könyvek fölé görnyedő tudós, mint saját rögeszméinek foglya, egy ember-gép, akit a körülötte működő szerkezet ugyanúgy hajt, mint a vágy és az önpusztítás. A Der Standard a redukciót és a nyugtalanító klasszikusdiagnózist tartotta az előadás erejének; más kritikusok szerint a három és fél órás gépi ritmus idővel önmaga foglyává válik. Abban viszont nagyjából egyetértés alakult ki, hogy Rasche nem illusztrálta Goethét, hanem saját, sötét színházi nyelvére fordította.

Ennek szinte ellenképe volt Peter Handke új darabja, a Schnee von gestern, Schnee von morgen világpremierje július 27-én. Jossi Wieler nem monumentális gépezetet épített, hanem két színészre, Jens Harzerre és Marina Galicra bízta Handke kanyargó, emlékezésből, megfigyelésből, nyelvi játékból és elmúlásérzésből szőtt szövegét. A darabnak alig van hagyományos értelemben vett cselekménye, mégis színházi esemény lett belőle: a bírálat különösen a két színész pontosságát és Wieler finom ritmusérzékét emelte ki. A premieren maga a 83 éves Handke is színpadra lépett, a közönség állva ünnepelte. Az idei salzburgi prózai program első heteiben ez bizonyult a legkevésbé látványos, mégis egyik legmeggyőzőbb sikernek.

CARMEN: AZ ELSŐ NAGY OPERAI DIADAL

Az operaprogram július 26-án Bizet Carmenjével indult, és ezzel megérkezett az első olyan produkció, amelyet már jóval a premier előtt az egész nyár egyik fő eseményének tekintettek. Asmik Grigorian most először énekelte Carmen szerepét, Don José szerepében Jonathan Tetelman állt mellette, a Utopia Orchestrát Teodor Currentzis vezényelte, a rendezést és koreográfiát Gabriela Carrizo, a Peeping Tom társulat vezetője jegyezte.

A zenei fogadtatás szinte egyöntetűen erős volt. Grigorian nem a megszokott egzotikus csábítót építette fel, hanem egy önállóságához végsőkig ragaszkodó, elementáris nőt. Tetelman nagy erejű Don Joséja és Kristina Mkhitaryan Micaëlája mellett Currentzis részletező, olykor szélsőséges tempókkal dolgozó vezénylése is sok elismerést kapott. A vita inkább Carrizo színpadáról szólt. A Der Standard sötét, toxikus férfivilágot látott benne, de úgy vélte, a mozgásszínházi ötletek tömege időnként túlterheli Bizet történetét. A Financial Times ellenben ötcsillagos kritikában méltatta ugyanazt a rendezői koncepciót, mert szerinte Don José erőszakának társadalmi és lelki gyökereit következetesen feltárja. Kevés jobb bizonyíték kell arra, hogy Salzburg még mindig képes olyan operapremiert létrehozni, amelyről nemcsak azt vitatják, jó volt-e, hanem azt is, mit jelentett.

Currentzis jelenléte természetesen továbbra sem csupán zenei ügy. Az oroszországi kapcsolatai miatt évek óta vita kíséri salzburgi fellépéseit, de a fesztivál kitart mellette; a Carmenben azonban nem a szentpétervári musicAeternával, hanem a tőle szervezetileg és finanszírozásában elkülönülő Utopia Orchestrával dolgozott. Az idei premier azt mutatta, hogy a polémia ellenére a karmester és Grigorian művészi találkozása még mindig a fesztivál egyik legerősebb közönségmágnesének számít.

MOZART ÖRÖME ÉS WERTHER MELANKÓLIÁJA

A nagy új rendezések mellett Salzburg hagyományosan sok olyan estét kínál, amelyben a szereposztás és a zenei megvalósítás kerül előtérbe. Július 29-én és augusztus 1-jén Massenet Wertherje hangzott el koncertszerűen Benjamin Bernheimmel a címszerepben; a francia-svájci tenor az utóbbi évek egyik legkeresettebb előadója ebben a szerepben, így az est önmagában a szerep és az énekes találkozására épült. Marianne Crebassa visszalépése után Adèle Charvet énekelte Charlotte-ot, Alain Altinoglu vezényletével.

Augusztus 2-án Mozart korai opera seriája, a Lucio Silla következett félig szcenírozott formában, Adam Fischer vezényletével. Itt a kritikai fogadtatás különösen meleg volt: a Der Standard „tiszta Mozart-boldogságként” írta le az estet, és a Mozarteumorchester játékát, valamint az egységes énekesgárdát emelte ki. A produkció azt bizonyította, hogy a fesztivál legerősebb pillanatához nem feltétlenül kell többtonnás díszlet vagy provokatív rendezői ötlet. Egy gondosan összeállított Mozart-előadás Salzburgban még mindig önmagában esemény lehet.

ARIADNE A MARSON: AZ ELSŐ NAGY FÜTTYKONCERT

Ugyanezen az estén mutatták be Richard Strauss Ariadne auf Naxosát a Haus für Mozartban, és itt megszületett az idei fesztivál első igazi rendezői botránya. Ersan Mondtag a bécsi újgazdag szalonjából a Marsra költöztette a történetet: a Földet tönkretevő szupergazdagok egy távoli kolónián rendelnek maguknak művészetet, miközben az alkotók a szolgáltatói hierarchia aljára kerülnek. A milliárdos-űrkolónia asszociációja Elon Musk és más technológiai nagybefektetők világára aligha véletlen.

A közönség egy része az előadás végén hevesen kifütyülte Mondtagot, bekiabálások is hallatszottak. A kritikák sem bántak vele kesztyűs kézzel. A Mars-koncepciót látványosnak, de több helyen túlságosan ráterheltnek vagy érzelmileg sekélynek ítélték. A Financial Times két csillagot adott az előadásnak, miközben a vokális teljesítményeket jóval kedvezőbben értékelte. A Der Standard ugyancsak azt hangsúlyozta, hogy az ötlet erősebb a következetes kibontásánál. A zenei oldal megítélése kedvezőbb volt: Manfred Honeck és a Bécsi Filharmonikusok, Kate Lindsey a Komponista szerepében, Ziyi Dai Zerbinettája és a Garanča visszalépése után beugró Christina Nilsson Ariadnéja külön dicséreteket kapott. Ez az este így tiszta salzburgi képletté vált: zenei színvonal, radikális képi világ, majd a nézőtéren kitörő vita.

HAT ÓRA ASSISI FERENCCEL

Augusztus 4-én azonban olyan mű érkezett a Felsenreitschuléba, amely mellett még az Ariadne marsi kolóniája is könnyű nyári szórakozásnak tűnhet. Olivier Messiaen Saint François d’Assise című monumentális operája szünetekkel együtt mintegy hat órán át tart. Három felvonásban, nyolc képben követi Assisi Ferenc lelki útját; a látványos külső cselekménynél sokkal fontosabb a hit, a szenvedés, a teremtett világ és az ember átalakulásának belső folyamata.

Messiaen egyetlen operáján tíz évig dolgozott, a partitúra mintegy 2500 oldalra nőtt. A mű egyik különös főszereplője a madárdal: a mélyen katolikus zeneszerző szenvedélyes ornitológus is volt, kontinenseket járt be, hogy madárhangokat jegyezzen le, majd azokat saját zenei nyelvébe építse. Nem véletlen, hogy a Der Standard augusztus 5-i friss írása is az „Isten, ember, teremtés” hármasságával vezeti fel a produkciót, és azt emeli ki: ebben a hatórás műben tulajdonképpen a madarak játsszák a legfontosabb szerepet.

A címszerepet a kanadai basszbariton Philippe Sly énekli. A szerep papíron emberpróbálónak tűnik, Sly azonban éppen azt hangsúlyozta a bécsi lapnak, hogy vokálisan meglepően szelíd, puha, az emberi hanghoz szinte ergonomikusan illeszkedő szólamról van szó. Az igazán rendkívüli feladat nem egyetlen hangmagasság vagy bravúr, hanem az a koncentráció, amelyben Ferenc alakja fokozatosan leveti a hagyományos operahős gesztusait.

A rendező Romeo Castellucci, a karmester Maxime Pascal. Kettejük számára a hatalmas apparátus és a szinte teljesen belső történés ellentéte a mű kulcsa. A kórus jelentős része a színfalak mögül szólal meg, mert Messiaen számára Krisztus nem jeleníthető meg közvetlenül a színpadon. A Felsenreitschule sziklafala pedig szinte eleve kínálja magát ehhez a világhoz: egyszerre lehet természet, hegy, kolostor, kő és metafizikai tér.

A produkciónak külön történeti súlya is van. A Saint François d’Assise 1992-ben, Messiaen halálának évében már megszólalt Salzburgban, Peter Sellars rendezésében és Esa-Pekka Salonen vezényletével. Az akkori előadás Gérard Mortier új, provokatív Salzburgjának egyik jelképe lett. A mostani visszatérés 2026-ban, Ferenc halálának nyolcszázadik évfordulóján ezért nem egyszerű repertoárdöntés, hanem művészeti önidézet is. Castellucci és Pascal már a próbák alatt nyíltan megköszönték Hinterhäusernek a meghívást; a rendező úgy fogalmazott, a produkció valamelyest árván maradt azzal, hogy az igazgató már nincs a helyén. Ennél pontosabb szimbólumot nehéz találni az idei fesztiválhoz.

EGY LEVÁLTOTT IGAZGATÓ MŰVÉSZI VÉGRENDELETE?

Egyelőre természetesen még korai végleges mérleget vonni: a fesztivál augusztus 30-ig tart, és több fontos bemutató hátravan. Már augusztus 6-án visszatér a 2020-as Così fan tutte Christof Loy rendezésében, immár Mozart teljes partitúrájával és Joana Mallwitz vezényletével; később újabb nagy színházi premier lesz Molière A mizantrópja Jette Steckellel, majd Elfriede Jelinek Unter Tieren című darabjának ősbemutatója Nicolas Stemann rendezésében. A pünkösdi fesztivál Rossini-sikere, az Il viaggio a Reims is bekerül a nyári programba Cecilia Bartolival.

Az első szakasz mégis elég ahhoz, hogy az idei Salzburg alapkérdése látható legyen. Hinterhäusert leváltották, de az általa felépített művészi rendszer egyelőre tovább működik. Grigorian Carmenje diadal, Mondtag Ariadnéja botrány, Rasche Faustja nyugtalanító gépezet, Handke új műve csendesebb színházi siker, Messiaen Szent Ference pedig a fesztivál legnagyobb szabású szellemi vállalkozásának ígérkezik. Ezekben alig van közös forma, de van közös gesztus: egyik sem akar pusztán szépen eljátszott klasszikus lenni.

Éppen ezért az idei nyár később talán nem csupán a Hinterhäuser utáni átmenet első fejezeteként marad meg. Lehet, hogy inkább az ő korszakának utolsó, akaratlanul is összegző évada lesz. A döntő kérdés majd 2027 után következik: az új vezetés megőrzi-e ezt a kockázatéhséget, vagy Salzburg visszatér a biztonságosabb sztárparádéhoz. Az idei első hetek alapján az biztos, hogy az a fesztivál, amelyet Hinterhäuser maga mögött hagyott, még mindig képes egyszerre lelkesedést, dühöt, áhítatot és hosszú vitákat kiváltani. Ennél talán nincs is jobb bizonyítéka annak, hogy kulturálisan még él.