Orbán Gučán: trombitaszó a régi hatalmi körökben

A hétvégi szerbiai képsor első pillantásra könnyű nyári történetnek tűnik. Orbán Viktor, Magyarország volt miniszterelnöke Gučán, a világhírű trombitafesztivál forgatagában sétál, sörözők, zenekarok és fesztiválozók között. A szerb sajtóban megjelent felvételek nyomán Panyi Szabolcs oknyomozó újságíró két magyar kísérőt azonosított: Világi Oszkárt, a Mol-csoport vezérigazgató-helyettesét, valamint Taraczky Dánielt, a hatvanpusztai birtok főtervezőjeként ismert építészt. Egy volt kormányfőnek természetesen joga van fesztiválra menni. A jelenet politikai jelentését az adja, hogy Orbán nem visszavonult magánember: júniusban ismét a Fidesz elnökévé választották, július végén pedig „ellenállási politikát” hirdetett az új kormánnyal szemben.

Guča ehhez különösen érdekes helyszín. A nyugat-szerbiai Dragačevo vidékének kisvárosa 1961 óta rendezi meg a Sabor trubača, vagyis a trombitások találkozóját. A helyi rézfúvós hagyományt a fesztivál története egészen 1831-ig vezeti vissza, amikor Miloš Obrenović fejedelem létrehozta Szerbia első katonazenekarát. A trombita azóta a szerb falusi és kisvárosi élet fontos hangszere: esküvőn, keresztelőn, családi védőszent ünnepén, aratáskor, állami és egyházi ünnepen, sőt temetésen is megszólal. Guča ebből a hagyományból épített olyan tömegrendezvényt, amelyet a nemzetközi sajtó egyszerre ír le népzenei versenyként, balkáni karneválként és világzenei fesztiválként.

A rendezvény központi eleme ma is a zenekari verseny és az Arany Trombita, de a néhány nap alatt az egész település színpaddá változik. Utcákon játszó rezesbandák, kolo-tánc, népviselet, pecsenyesütők és hatalmas sörsátrak adják a díszletet. A fesztivál hivatalos története szerint a 2010-es rekordévben tíz nap alatt több mint hétszázezer látogató fordult meg a településen. A Deutsche Welle egy korábbi dokumentumfilmje találóan a nemzeti büszkeség, a vásári mulatság és a Woodstock-szerű szabadság különös keverékeként mutatta be Gučát. A rendezvény ezért nem sorolható egyszerűen politikai vagy nacionalista gyűlésnek: roma zenészcsaládok, dél-szerbiai zenekarok, világzenei rajongók és külföldi turisták ugyanúgy hozzátartoznak, mint a szerb nemzeti szimbolika.

Éppen ez a kettősség teheti vonzóvá Orbán számára. Kormányfőként évekig építette azt a politikai képet, amelyben a népi hagyomány, a nemzeti identitás, a kereszténység és a modern tömegkultúra egymás mellett jelenik meg. Guča látványvilága – rezesbandák, zászlók, falusi tradíció, közösségi mulatság – könnyen illeszkedik ehhez. Mindez azonban már nem állami reprezentáció. Orbán most nem hivatalos vendégként, tárgyalópartnerként vagy egy regionális csúcstalálkozó szereplőjeként jelent meg, hanem olyan politikusként, aki 16 év kormányzás után elvesztette a hatalmat, és most igyekszik újradefiniálni saját szerepét.

Ez a különbség önmagában is sokatmondó. Kormányfőként Orbán balkáni útjai rendszerint politikai vagy gazdasági jelentőséget kaptak. Aleksandar Vučić szerb elnökkel stratégiai szövetséget épített, rendszeres találkozóikhoz energiaügyek, határvédelem, infrastruktúra, uniós bővítés és a vajdasági magyar politika is kapcsolódott. A kapcsolat személyessé vált: Budapest hosszú időn át politikai fedezetet adott Belgrádnak az Európai Unión belüli vitákban, Orbán pedig Vučićot a szuverenista-illiberális közép-európai és balkáni hálózat egyik fontos tagjaként kezelte.

Most viszont miközben Orbán a nyugat-szerbiai fesztiválon időzött, régi szövetségese egészen más politikai színpadon jelent meg. Volodimir Zelenszkij augusztus 7-én és 8-án első hivatalos szerbiai látogatását tette, Vučić pedig Belgrádban tárgyalt vele gazdasági együttműködésről, infrastruktúráról, energiaügyekről, Ukrajna újjáépítéséről és egy év végére előkészítendő szabadkereskedelmi megállapodásról. A szerb elnök ismét támogatásáról biztosította Ukrajna területi integritását és uniós tagságát. Szerbia továbbra sem csatlakozott az Oroszországgal szembeni uniós szankciókhoz, tehát Vučić nem szakított Moszkvával. A belgrádi találkozó mégis látványosan mutatta, hogy a szerb vezetés újra egyensúlyozni próbál Kelet és Nyugat között.

A két hétvégi jelenet egymás mellé kerülve azért erős. Vučić hivatalban lévő államfőként az ország külpolitikai mozgásterét próbálja növelni, és olyan partnerrel ül tárgyalóasztalhoz, akivel Orbán kormányfőként hosszú időn át látványosan konfliktusos viszonyt ápolt. Orbán közben néhány órányi autóútra onnan egy népi fesztiválon jelenik meg. Ebből természetesen nem következik, hogy Vučić szakított volna régi barátjával, vagy hogy Orbán szándékosan kerülte volna Zelenszkijt. Az időzítés mégis alkalmas arra, hogy megmutassa a szerepcsere természetét: Belgrádban államérdek, diplomácia és alkalmazkodás zajlik, Gučán pedig egy volt kormányfő személyes és társasági kapcsolatai kerülnek a nyilvánosság elé.

Orbán számára ez különösen kényes kép, mert saját ellenzéki retorikája éppen az ellenkező hangulatot sugallja. Tusványoson július végén arról beszélt, hogy a Fidesznek „nemzeti ellenállást” kell szerveznie, és Magyarország szabadságát veszély fenyegeti. Ha egy politikus saját szavai szerint rendkívüli történelmi helyzetben vezeti az ellenállást, akkor minden nyilvános szereplése nagyobb jelentést kap. A trombitafesztivál így könnyen válhat ellenfelei számára annak jelképévé, hogy a drámai politikai retorika mögött a volt miniszterelnök magánélete jóval oldottabb. Ez önmagában nem bűn és nem is politikai bizonyíték, kommunikációs ellentmondás azonban annál inkább.

Még fontosabb, kikkel mutatkozott. Világi Oszkárt gyakran nevezik szlovákiai magyar milliárdosnak és az Orbán-kormány bizalmi üzletemberének. A jogász végzettségű vállalkozó 2002 óta vezeti a Slovnaftot, hosszú ideje a Mol egyik kulcsembere, 2011 óta tagja a Mol igazgatóságának, és a 2026-os közgyűlés újabb öt évre megválasztotta. Emellett futballklubok, élelmiszeripari és más vállalkozások kötődnek hozzá. A Mol tőzsdei társaság, ezért Világi nem írható le egyszerűen „állami oligarchaként”, a politikai közelség azonban régóta része a róla szóló közéleti képnek. A volt miniszterelnökkel közös, kötetlen fesztiválozás ezt a benyomást erősíti.

Taraczky Dániel esete más, de politikailag még érzékenyebb. Ő tervezte a hatvanpusztai majorságot, neve szerepelt Orbán Győző képviselőjeként a műemlékvédelmi ügyekben, és irodája jelentős állami projekteken, köztük a Citadella átalakításán is dolgozott. A Magyar Építész Kamara etikai-fegyelmi bizottsága májusban első fokon elmarasztalta a hatvanpusztai védett istállóépületek elbontása miatt, egy évre felfüggesztette tagságát és pénzbírságot szabott ki; Taraczky fellebbezett a döntés ellen. Közben cége 2025-ben több mint ötmilliárd forintos árbevételt és egymilliárd forintot meghaladó adózott eredményt ért el, tulajdonosa pedig 800 millió forint osztalékról döntött az előző évi egymilliárd után.

Világi önálló, több országban működő nagyvállalkozó és egy tőzsdei cég felső vezetője; Taraczky pedig az állami megrendelésekből is jelentősen részesedő építész. Orbán tehát hatalomvesztése után is olyan emberekkel tölti szabadidejét, akik üzleti vagy szakmai pályájuk során szorosan kapcsolódtak a korábbi rendszerhez. Ez azt az érzetet kelti, hogy a választási vereség megszüntette a kormányzati hatalmat, a személyes-gazdasági hálózatokat azonban nem oldotta fel.

Pedig az ellenzéki politizálás hitelessége részben azon múlik, sikerül-e szétválasztania magát attól a gazdasági elittől, amely a kormányzása alatt megerősödött. Orbán erre egyelőre nem törekszik látványosan. A Fidesz továbbra is őt választotta elnökének, ő irányítja a párt politikai stratégiáját, és nem adta jelét annak, hogy saját rendszere üzleti hátországát problémaként kezelné. Guča ezért annak a jelképévé vált, hogy a régi rendszerhez kötődő gazdasági szereplők továbbra is természetes társaságként jelennek meg egymás mellett.

Ráadásul a helyszín Szerbia, ahol Orbán korábbi regionális politikájának egyik legfontosabb személyes szövetsége épült fel. A magyar és szerb kormányok az elmúlt években a stratégiai partnerséget rendszeresen a két vezető személyes jó viszonyával azonosították. Orbán veresége után viszont azonnal láthatóvá vált, hogy az államközi kapcsolatok nem állhatnak meg egy politikai barátságnál. Vučićnak együtt kell működnie Magyar Péter kormányával, tárgyalnia kell Brüsszellel, Washingtonnal, Moszkvával és most Kijevvel is. Egy hivatalban lévő államfő számára ez nem ideológiai hűség, hanem túlélési és érdekpolitika.

A Zelenszkij-találkozó ezt az alkalmazkodást tette különösen látványossá. Vučić évek óta egyszerre próbálja őrizni Szerbia hagyományos orosz kapcsolatait és az európai integráció perspektíváját. Belgrád nem vezetett be Moszkva elleni szankciókat, közben következetesen elismerte Ukrajna területi integritását, humanitárius támogatást adott, és nyitva hagyta az együttműködés útját Kijev felé. Az ukrán elnök fogadása azt jelezte, hogy a szerb vezetés kész politikai tőkét fektetni ebbe az irányba is. Orbán számára ez annál feltűnőbb, mert kormányfőként gyakran azt állította, hogy éppen az ő külpolitikai iránya képviseli a térség jövőjét.