A második főhajtás sem zárta le a parlamenti botrányt

Hat Mi Hazánk-képviselő ülve maradt augusztus 10-én, miközben az Országgyűlés többi jelen lévő tagja felállva emlékezett a roma holokauszt áldozataira. Gyöngyösi István tiszás képviselő napirend előtti felszólalásában felidézte a romák második világháborús üldöztetését, majd arra kérte a Házat, hogy néma főhajtással tisztelegjen a meggyilkoltak előtt. Fideszes és KDNP-s képviselők is csatlakoztak, a Mi Hazánk padsora azonban ülve maradt. A felvételeken az is látszott, hogy Toroczkai László és Dúró Dóra közben a telefonjukat nézték. Bujdosó Andrea frakcióvezető az elrendelt szünetben odament hozzájuk, Magyar Péter pedig később élesen elítélte a történteket. Toroczkai László azzal magyarázta a frakció döntését, hogy a roma áldozatok emlékét tiszteletben tartják, kifogásuk az eljárásnak szólt. Állítása szerint korábbi megállapodás rögzítette: egy képviselő a felszólalása közben nem szólíthatja fel rögtönzött módon az egész Országgyűlést néma felállásra, egy ilyen megemlékezést előre kell egyeztetni. Toroczkai hangsúlyozta, hogy fejet hajt minden olyan ember előtt, akit származása miatt üldöztek vagy gyilkoltak meg. Rendkívüli házbizottsági ülést kezdeményezett, hogy rendezzék a vitát és a későbbi megemlékezések szabályait. A történet ezzel nem ért véget. A hétfői rendkívüli házbizottsági ülésen a frakcióvezetők konszenzussal abban állapodtak meg, hogy a keddi plenáris ülés a roma holokauszt áldozatainak közös, előre meghirdetett megemlékezésével kezdődik. Hallerné Nagy Anikó, az Országgyűlés elnöki feladatait ellátó alelnöke egyperces néma főhajtásra kérte a képviselőket. A Mi Hazánk jelen lévő tagjai ekkor már felálltak. Toroczkai László mellett Apáti István, Szabadi István és Dócs Dávid is részt vett a megemlékezésen. Dúró Dóra és Novák Előd ugyanakkor nem volt az ülésteremben a keddi főhajtás idején. A határozathozatalokra mindketten visszatértek, vagyis a napirend előtti felszólalásokat és a megemlékezést hagyták ki. Ennek okáról a délelőtti hírekben még nem szerepelt magyarázat. A távollét önmagában nem bizonyítja, hogy tudatosan kerülték volna el a megemlékezést, a hétfői előzmények miatt azonban óhatatlanul újabb kérdéseket vet fel. Toroczkai László kedden sem kért bocsánatot a hétfői jelenetért. Napirend előtti felszólalásában azt mondta, politikai támadást csináltak a roma holokauszt ügyéből, majd a vitát összekapcsolta Baka András köztársaságielnök-jelölésével. Magyar Péter válaszában azt mondta, Toroczkai hétfőn több ezer meggyilkolt honfitárs, a túlélők és a leszármazottak emlékét gyalázta meg. Magyar ezután roma túlélők visszaemlékezéseiből olvasott fel, és közölte: amíg a Mi Hazánk nyilvánosan nem kér bocsánatot, a Tisza részéről nincs miről beszélni velük. Rétvári Bence KDNP-frakcióvezető a keddi közös főhajtást „második esélynek” nevezte, és azt mondta, az áldozatok iránti kegyelet emberi minimum a parlamentben. A keddi fejlemény fontos árnyalatot ad a hétfői botrányhoz. Toroczkai eljárási érvelését részben alátámasztja, hogy amikor a megemlékezést a házbizottság előre rendezte és az ülés vezetése hirdette meg, a Mi Hazánk jelen lévő képviselői csatlakoztak hozzá. Ez viszont nem teszi semmissé a hétfői döntést. Akkor is rendelkezésükre állt volna az a lehetőség, hogy felállnak az áldozatok emlékére, majd utána tiltakoznak a szerintük szabálytalan kezdeményezés ellen. Egy népirtás áldozatai előtti főhajtás nem bizalmi szavazás a Tisza mellett, és nem jelent politikai azonosulást Magyar Péterrel. Az ügyet tovább súlyosítja, hogy alig három hónappal korábban már történt egy hasonlóan kellemetlen jelenet. Az új Országgyűlés májusi alakuló ülésén a Mi Hazánk képviselői kivonultak, amikor a főként roma gyerekekből álló sükösdi Danubia Tambura Orchestra játszott. A párt akkor azt mondta, tiltakozásuk nem a gyerekek származásának szólt: eredetileg az Európai Unió himnusza alatt akartak kivonulni, ám a műsorrend miatt a zenekar fellépése idején távoztak. Az indoklás ott is létezett, a kép azonban ott is mást mutatott. A keddi főhajtás valamelyest korrigálta a mostani helyzetet, a két korábbi jelenet politikai hatását viszont nem törölte el. A hétfői jelenet súlyát igazán akkor lehet megérteni, ha felidézzük, mi volt a roma holokauszt. A nácik és szövetségeseik a roma és szinti embereket faji alapon üldözték, nyilvántartották, elkülönítették, kényszermunkára hurcolták, sterilizálták, deportálták és tömegesen meggyilkolták. A roma közösségekben a népirtás megnevezésére több romani kifejezés is használatos: Porajmos vagy Porrajmos, Pharrajimos és Samudaripen. Nincs teljes nyelvi konszenzus, egyes elnevezéseket maguk a romák is vitatnak. A történelmi minősítés viszont egyértelmű: faji alapon végrehajtott népirtás történt. A náci üldözés nem 1944-ben kezdődött. A német hatóságok már 1933 után egyre szigorúbban korlátozták a romák életét. Rendőrségi nyilvántartások készültek, embereket internáltak úgynevezett cigánytáborokba, kényszersterilizálást hajtottak végre, megélhetési és mozgási lehetőségeiket korlátozták. A nürnbergi faji törvények alkalmazása során a romákat a zsidókhoz hasonlóan „idegen vérűnek” tekintették, és megfosztották őket alapvető állampolgári jogaiktól. A nácik áltudományos fajkutatásának célja az volt, hogy biológiai veszélyként bélyegezze meg az egész közösséget. A háború kitörése után a terror gyilkossággá szélesedett. A megszállt Lengyelországban és a Szovjetunió területén német alakulatok, rendőri egységek és helyi kollaboránsok tízezrével lőtték agyon a roma családokat. Szerbiában romákat is kivégeztek megtorló túszgyilkosságok során. Másokat gettókba, kényszermunkatáborokba és megsemmisítő táborokba deportáltak. A romák üldözése nem minden országban pontosan ugyanúgy zajlott, de az európai méretű faji politika közös célja a közösségek kirekesztése és jelentős részük fizikai elpusztítása volt. Heinrich Himmler 1942. december 16-án elrendelte a Német Birodalomban élő roma és szinti emberek tömeges deportálását Auschwitzba. A Birkenau IIe szektorában létrehozták az úgynevezett cigány családi tábort. A név félrevezetően emberinek hangzik: valójában rettenetes körülmények között összezsúfolt foglyokról volt szó. A deportáltakat kezdetben nem választották szét úgy, mint a zsidó transzportok nagy részét, ezért családok maradhattak együtt. Gyerekek ezrei kerültek a táborba, ahol éhezés, járványok, kényszermunka és orvosi kísérletek pusztítottak. Az auschwitzi múzeum adatai szerint mintegy 23 ezer romát és szintit deportáltak Auschwitz-Birkenauba, közülük körülbelül 21 ezren meghaltak vagy meggyilkolták őket. A tábor utolsó roma foglyainak sorsa 1944. augusztus 2-ról 3-ra virradó éjszaka pecsételődött meg. Az SS mintegy 4300 gyereket, nőt és férfit hajtott a gázkamrákba. Ezért lett augusztus 2. a roma holokauszt nemzetközi emléknapja. Az Európai Parlament 2015-ben hivatalosan is európai emléknappá nyilvánította ezt a dátumot. A teljes európai veszteséget pontosan soha nem sikerült meghatározni. A roma népességről a háború előtt hiányos nyilvántartások készültek, sok családot minden dokumentáció nélkül gyilkoltak meg, a kutatás pedig évtizedekkel lemaradt a zsidó holokauszt feltárása mögött. Az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeuma legalább 250 ezer meggyilkolt roma és szinti áldozatról beszél, a felső becslések megközelítik az 500 ezret. A bizonytalanság a népirtás tényét nem kérdőjelezi meg; az üldözöttek történelmi láthatatlanságát jelzi. Magyarországon a romaüldözésnek saját előzményei voltak. Már a Horthy-korszakban rendszeressé váltak az úgynevezett országos cigányrazziák. 1928-tól évente két alkalommal rendőri és csendőri akciókat szerveztek a „kóbor cigányoknak” minősített emberek ellen. A hatóságok egyre több korlátozást alkalmaztak, a harmincas években pedig fajelméleti és kényszerintézkedéseket sürgető javaslatok is megjelentek a nyilvánosságban. Voltak, akik koncentrációs táborokat, sterilizálást, a vegyes házasság tiltását vagy külön megjelölést követeltek. Mindez jól mutatja, hogy a magyarországi üldözéshez nem kellett minden előítéletet Németországból importálni. A világháború utolsó időszakában a magyar romák helyzete drámaian romlott. 1944-ben munkaszolgálatra kötelezték a munkaképes roma férfiak egy részét, ősszel pedig a nyilas hatalomátvétel után tömeges összegyűjtések kezdődtek. Főként dunántúli romák ezreit hajtották gyűjtőtáborokba. A legfontosabb ilyen hely Komáromban a Csillagerőd volt. Embereket sokszor gyalogmenetben vittek oda, családokat szakítottak szét, a körülmények nyomorúságosak voltak. A munkaképesnek minősített férfiakat, nőket és fiatalokat később németországi és ausztriai koncentrációs táborokba deportálták. A Magyar Nemzeti Levéltár kutatásai alapján magyar roma foglyok kerültek Dachau, Buchenwald, Bergen-Belsen, Mauthausen, Natzweiler és Ravensbrück táboraiba, valamint azok altáboraiba. A deportáltak azonosítása máig nehéz. A tábori adminisztrációban hol magyar cigányként, hol politikai fogolyként, hol „védőőrizetes” rabként jegyezték be őket. A levéltári kutatás ezért még ma is új neveket találhat. A Csillagerőd története különösen fontos, mert megmutatja: a magyar állam szervei részt vettek az üldözöttek összegyűjtésében és továbbításában. Magyarországon közvetlen tömeggyilkosságokra is sor került. 1944 októberében Dobozon magyar csendőrök húsz roma embert öltek meg. 1945 januárjában Lajoskomáromban 16 romát végeztek ki, köztük kisgyerekeket. A legsúlyosabb ismert magyarországi roma tömeggyilkosság 1945 februárjában Várpalota mellett, a Grábler-tónál történt. Nyilas és fegyveres alakulatok Székesfehérvárról és Várpalotáról összeszedett roma férfiakat, nőket és gyerekeket hajtottak a tóhoz, ahol tömegsír mellett agyonlőtték őket. A magyar hivatalos megemlékezések 118 áldozatról beszélnek, más kutatások valamivel eltérő számokat közölnek. A magyar roma holokauszt áldozatainak száma különösen vitatott. Ennek oka ugyanaz, ami az európai adatok bizonytalanságát is magyarázza: kevés a pontos népességi nyilvántartás, sok helyi gyilkosságot nem dokumentáltak, a deportáltak egy részének roma származását a tábori iratok nem tüntették fel egyértelműen. Egyes magyar kutatások és a Holokauszt Emlékközpont anyagai körülbelül 5000 halálos áldozatot említenek, más történészek alacsonyabb, szigorúbban dokumentálható szám mellett érvelnek. Abban azonban nincs szakmai vita, hogy magyar állampolgárok ezreit üldözték, internálták, deportálták vagy gyilkolták meg roma származásuk miatt. A tragédia után külön igazságtalanság következett: a roma áldozatok hosszú ideig alig kaptak helyet a nyilvános emlékezetben. A túlélők jelentős része sem kárpótlást, sem társadalmi elismerést nem kapott. Nyugat-Németországban évtizedekig közrendészeti indokkal próbálták magyarázni üldözésüket, és csak később ismerték el annak faji jellegét. Helmut Schmidt kancellár 1982-ben mondta ki hivatalosan, hogy a romák ellen faji alapú népirtást hajtottak végre. Magyarországon is későn vált az augusztus 2-i megemlékezés szélesebb körben ismertté. Ezért különösen érzékeny minden olyan közéleti gesztus, amely azt sugallhatja, hogy a roma áldozatok emléke másodrendű. A keddi, előre egyeztetett megemlékezés azt is megmutatta, hogy az eljárási vita rendezhető volt: a Ház vezetése világos formát adott a főhajtásnak, a jelen lévő mi hazánkos képviselők pedig csatlakoztak. Ettől a hétfői ülve maradás jelentése nem változik meg. Aki egy ilyen pillanatban az eljárási kifogást fontosabbnak tartja a kegyelet azonnali gesztusánál, annak számolnia kell azzal, hogy a mozdulat önálló politikai és erkölcsi jelentést kap. Magyar Péter felháborodása ezért érthető volt, miközben az aktualizált történethez az is hozzátartozik, hogy a Mi Hazánk kedden már részt vett a szabályosan meghirdetett főhajtásban. Ez a tény gyengíti azt az állítást, hogy a párt a roma holokauszt emlékének egészét utasítaná el. A vita ettől nem zárult le: nyilvános bocsánatkérés nem hangzott el, Toroczkai László továbbra is az eljárási konfliktust és a Tisza politikai felelősségét hangsúlyozta, Magyar Péter pedig ezt elégtelennek tartotta. Rétvári Bence megszólalása ugyanakkor világossá tette, hogy a kormánypártok is erkölcsi minimumnak tekintik az áldozatok közös parlamenti tiszteletét. A roma holokauszt történetének ismerete azért fontos, mert megmutatja, hová vezethet, amikor egy társadalom hozzászokik ahhoz, hogy emberek egész csoportjait bűnözőként, teherként vagy faji problémaként kezeljék. A népirtás nem a gázkamrával kezdődött. Nyilvántartásokkal, razziákkal, munkatilalmakkal, megalázással, áltudományos kategóriákkal és azzal kezdődött, hogy egyre több ember számára vált természetessé: vannak honfitársak, akikre kevesebb jog és kevesebb együttérzés jut. Az emlékezés ezért nem udvariassági gyakorlat. Egy demokratikus parlamentnek akkor is kötelessége felismerni az áldozatok emberi méltóságát, ha a képviselők minden más kérdésben élesen szemben állnak egymással. Hétfőn a Mi Hazánk képviselői ezt a gesztust elmulasztották; kedden a jelen lévők pótolták. A második főhajtás fontos korrekció volt, de nem írja át az előző nap képeit, és Dúró Dóra, valamint Novák Előd távolléte miatt nem is lett teljes. A meggyilkolt roma gyerekeknek, nőknek és férfiaknak mindkét napon ugyanaz a tisztelet járt.