A nouveau roman forradalma

Mi marad a regényből, ha eltűnik a hagyományos történet, elbizonytalanodik a főhős, szétesik az időrend, és már az elbeszélő sem képes biztos választ adni arra, mi történt valójában? Az 1950-es évek Franciaországában írók egy csoportja olyan radikálisan tette fel ezeket a kérdéseket, hogy néhány év alatt megszületett a 20. századi irodalom egyik legvitatottabb irányzata, a nouveau roman, az „új regény”. Nem volt egységes iskola, nem létezett mindenki által elfogadott programja, tagjai pedig gyakran azt is vitatták, hogy egyáltalán összetartoznak-e. Mégis közösen változtatták meg azt, ahogyan a regényről gondolkodunk. A kötet Michel Butor születésének századik évfordulójából indul ki. Butor az Időbeosztás labirintusszerű városában és a Módosulás különös vonatutazásában az idő, az emlékezés és az elbeszélés viszonyát bontotta szét. De története elválaszthatatlan Alain Robbe-Grillet tárgyaktól és bizonytalan tekintetektől benépesített világától, Nathalie Sarraute alig érzékelhető lelki rezdüléseitől, Claude Simon töredezett háborús emlékezetétől és Marguerite Duras elhallgatásokból, vágyból és hiányból felépülő prózájától. A könyv bemutatja, hogyan vált az Éditions de Minuit és Jérôme Lindon kiadói műhelye egy irodalmi forradalom központjává; hogyan támadták a hagyományos regényhőst, a lineáris cselekményt és a mindentudó elbeszélőt; és miért váltak a térképek, az ablakok, a tárgyak, a fényképek, az ismétlődő mondatok és az emlékezés hibái ugyanolyan fontossá, mint korábban maga a történet. Külön fejezetek foglalkoznak Robbe-Grillet Réseivel, A kukkolóval és Útvesztőjével, Butor Időbeosztásával és Módosulásával, Sarraute prózaforradalmával, Claude Simon A flandriai út, Történet és Az akácfa című műveinek világával, valamint Duras Moderato cantabile, Lol V. Stein elragadtatása és Szerelmem, Hirosima című alkotásaival. A kötet kitér a nouveau roman kapcsolatára a strukturalizmussal, Roland Barthes gondolkodásával, a francia filmmel és Alain Resnais művészetével, valamint arra is, hogyan érkezett meg az „új regény” Magyarországra. Bemutatja a magyar fordítások sajátos nehézségeit és azt, hogyan változott e művek hazai fogadtatása. A nouveau roman egykor az „olvashatatlan irodalom” szinonimájának számított. Ma azonban számos olyan eljárás, amelyért szerzőit támadták – a megbízhatatlan elbeszélő, a felbomló időrend, a töredékesség, a nézőpontváltás, az önreflexió – a kortárs regény mindennapos eszköztárához tartozik. A mozgalom tehát különös módon győzött. Nem azért, mert megszüntette a történetmesélést, hanem mert megtanította a regényt kételkedni saját eszközeiben. A nouveau roman forradalma egyszerre irodalomtörténet, íróportrék sorozata és nagy esszé arról, hogyan lehet elmesélni egy világot akkor, amikor már nem vagyunk biztosak abban, hogy a világ egyáltalán történetté rendezhető.