Szombaton lejár a várólisták nagy reformjának határideje

Szombaton jár le az a határidő, amelyet a kormány július elején szabott Hegedűs Zsolt egészségügyi miniszternek: augusztus 15-ig kell elkészítenie és a kabinet elé terjesztenie a célzott várólista-csökkentő és kapacitásbővítő programot. A Magyar Közlönyben megjelent határozat szokatlanul konkrét feladatot ír elő. A tervnek meg kell mondania, milyen személyi és tárgyi feltételek szükségesek a rövidebb várakozáshoz, hol kell kapacitást bővíteni, és mennyi költségvetési forrás kell mindehhez. Vagyis néhány általános ígéret kevés lesz: számoknak, beavatkozási pontoknak és finanszírozási döntéseknek kell következniük.

A helyzetet a három leghosszabb, hatvan napon túli műtéti sor érzékelteti a legjobban. A Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő június 8-i adatai szerint 35 623 beteg várt hatvan napnál hosszabb ideje csípő- vagy térdprotézisre, illetve szürkehályog-műtétre. Közülük 19 892-en térdprotézisre, 9796-an csípőprotézisre, 5935-en pedig szürkehályog-operációra. Egy évvel korábban ugyanezen három csoportban 29 396 hosszú ideje várakozó beteget tartottak nyilván. A növekedés 21 százalék. Júliusban a nyilvános adatok mélyebb elemzéséből már olyan becslések jelentek meg, amelyek a leginkább terhelt listákon összességében mintegy negyvenezer várakozóval számoltak.

A beteg szempontjából azonban az országos darabszám csak a történet egyik fele. Legalább ilyen fontos, hogy hol kerül fel a listára. Csípőprotézisnél a júniust megelőző fél évben országosan 44 nap volt a medián tényleges várakozási idő, az átlag viszont 143 nap. A kettő közötti nagy különbség arra utal, hogy egy jelentős betegcsoport jóval tovább marad a rendszerben. A területi eltérések még feltűnőbbek. Zalában az átlagos várakozási idő 322 nap volt, a Semmelweis Egyetem egyik ortopédiai ellátóhelyén 307, az Uzsoki Utcai Kórházban 294 nap. Ugyanarra a beavatkozásra tehát az ország különböző pontjain teljesen más eséllyel jut el időben a beteg.

Térdprotézisnél még súlyosabb a kép. A június előtti hat hónapban országosan 5398 ilyen műtétet végeztek, miközben közel húszezren vártak hatvan napnál tovább. Az átlagos tényleges várakozás 291 nap volt. A szombathelyi Markusovszky kórházban 754 napos átlagot mutattak az adatok, az Uzsokiban 376, a Honvédkórházban 383 napot. Ezek az értékek már messze vannak attól, amit a mindennapi nyelvben még elfogadható várakozásnak lehet nevezni. Egy fájdalommal, mozgáskorlátozottsággal élő ember számára egy év vagy két év elvesztett életminőséget, kieső munkát és egyre nagyobb családi terhelést jelent.

A legfurcsább jelenséget a részletesebb adatelemzések mutatták meg. Moro Ákos adatmérnök és egészségügyi közgazdász a NEAK nyilvános listáit több héten át, kórházanként és beavatkozásonként vizsgálta. Talált olyan megyei intézményt, ahol a térdprotézisre várók fele három napon belül műtőbe került, miközben ugyanazon a listán az átlagos várakozás meghaladta az 500 napot. Ez azt jelzi, hogy a magyar rendszerben egyszerre létezhet gyorsítósáv és parkolópálya. Ennek lehet szakmailag indokolt oka, például állapotromlás vagy sürgősség, de ekkora különbségeknél már azt is vizsgálni kell, hogy egységesek-e a besorolási szabályok, megfelelő-e az adminisztráció, és valóban a beteg állapota határozza-e meg a sorrendet.

A nyilvántartások minősége külön problémává vált. Korábbi elemzésekben előfordult, hogy műtéti időpontokat éjfélre rögzítettek, vagy olyan adminisztratív mintázatok jelentek meg, amelyek nyilvánvalóan nem a tényleges ellátási időt tükrözték. Nyíregyházán például olyan sorozat szerepelt a rendszerben, amely szerint több előjegyzett beteg egyszerre vált átmenetileg alkalmatlanná a tervezett csípőprotézis-műtétre. Az ilyen adatok mögött lehet hétköznapi adminisztrációs magyarázat, de a következtetés ugyanaz: a kormány nem tud megbízható reformot építeni olyan adatbázisra, amelyet előbb nem tisztít meg, és amelyben a kódolt státuszok nem mindenhol ugyanazt jelentik.

Hegedűs Zsolt maga is ezt tekinti az egyik kiindulópontnak. Ortopédsebészként korábban azt mondta, hogy a műtőidő az egész rendszer egyik legdrágább erőforrása, Magyarországon pedig sok kapacitás vész el rossz szervezés, adminisztráció, kihasználatlan műtőidő és a személyzet hiánya miatt. Számítása szerint jobb szervezéssel, digitalizációval és megfelelő ösztönzőkkel változatlan orvoslétszám mellett akár 30 százalékkal több beteget is meg lehetne operálni. A hátralék ledolgozására azt is felvetette, hogy szükség esetén szombatonként is működjenek a műtők.

Ez azonban csak akkor lehet tartós megoldás, ha van hozzá személyzet. A műtétet nem egy sebész végzi egyedül. Kell aneszteziológus, műtősnő, szakápoló, sterilizáló, diagnosztikai háttér, rehabilitáció és megfelelő ágykapacitás. A humánerőforrás-hiány ezért a várólisták központi oka. Hegedűs Zsolt júliusban 20–25 százalékos szakdolgozói béremelés szükségességéről beszélt, és a kormány éves szinten 500 milliárd forint többletforrást ígért az egészségügynek. A most készülő program egyik legfontosabb próbája az lesz, hogy ebből mennyi jut ténylegesen a várakozást csökkentő kapacitásokra, és mennyire sikerül megtartani azokat a szakembereket, akik nélkül a plusz műtőidő csak papíron létezik.

Az Orbán-kormány éveiben sem volt ismeretlen a várólista-csökkentés fogalma. Külön forrásokat rendeltek hozzá, extrafinanszírozási programok indultak, és a 2026-os költségvetésben is több mint 5,2 milliárd forint szerepelt kifejezetten várólista-csökkentésre, további 23,5 milliárd pedig képalkotó diagnosztikai programra. Mégis úgy érkezett el a kormányváltás, hogy a legterheltebb műtéti sorok hosszabbak lettek, a területi különbségek fennmaradtak, és a rendszer számos pontján a beteg továbbra sem tudta előre, reálisan mikor kerül sorra. A pénz időszakos ráöntése ezért önmagában kevésnek bizonyult. A Fidesz 16 éve alatt nem épült ki olyan egységes betegirányítás, amely országosan kiegyenlítené a kapacitásokat és valódi alternatívát adna annak, aki a lakóhelye szerinti intézményben egy évet várna.

Ez a múlt azonban az új kormány számára sem lehet korlátlan felmentés. A Tisza a kampányban azt vállalta, hogy 2027 végére a fekvőbeteg-ellátásban legfeljebb hat hónapra, a járóbeteg-ellátásban legfeljebb két hónapra szorítja le a várakozást. Ez mérhető ígéret. Ha a kabinet valóban számon kérhető rendszert akar, akkor az augusztus 15-i programban intézményenkénti célértékekre, rendszeres nyilvános adatokra és világos felelősségi rendre lesz szükség. A betegnek azt is tudnia kellene, milyen másik közfinanszírozott intézménybe mehet át, ha a saját kórháza a vállalt időn belül nem tudja ellátni.

A nemzetközi tapasztalat azt mutatja, hogy a rövidebb sorokat ritkán egyetlen intézkedés hozza meg. Az OECD és a WHO európai összehasonlításai alapján azok a rendszerek tudtak tartósabban javítani, amelyek egyszerre növelték a kapacitást, következetesen mérték a várakozási időt, prioritási szabályokat vezettek be és lehetőséget adtak a betegnek más szolgáltató választására. Dániában régóta működik olyan garancia, amely meghatározott időn belüli diagnózist és kezelést céloz; ha a régió ezt nem tudja biztosítani, a páciens más, szerződött szolgáltatóhoz fordulhat. A járvány idején, amikor ezt a rendszert időlegesen felfüggesztették, a műtéti várakozási idők látványosan megugrottak. Ez jól mutatja, hogy a határidő csak akkor ér valamit, ha tényleges választási lehetőség és finanszírozás kapcsolódik hozzá.

Portugáliában szintén alkalmaztak garantált válaszidőket és országos betegirányítási eszközöket. Az eredmények vegyesek: egyes területeken javult a hozzáférés, máshol továbbra is hosszú sorok maradtak. A tanulság az, hogy a központi szabály nem tud műtősnőt vagy aneszteziológust teremteni, és nem helyettesíti a jó intézményi vezetést. A magyar tervnek ezért egyszerre kell hozzányúlnia a finanszírozáshoz, a humánerőforráshoz, a betegutakhoz, a műtőkihasználtsághoz és az adatminőséghez.

Különösen fontos lehet az aktív betegirányítás. Ma előfordulhat, hogy ugyanarra a műtétre az egyik intézményben több mint egy évet, egy másikban jóval kevesebbet kell várni, miközben a beteg nem kap automatikusan olyan ajánlatot, amely a gyorsabban elérhető ellátás felé terelné. Egy valódi egészségbiztosítói működésnek éppen ez lenne az egyik feladata. A NEAK-nak az elvégzett beavatkozások kifizetésén túl azt is látnia kellene, hol van szabad és jó minőségű kapacitás, majd oda irányítani a finanszírozást és – megfelelő tájékoztatással – a beteget is.

Az is eldől, hogyan viszonyul a program a magánellátáshoz. A hosszú állami sor az elmúlt években sok beteget a fizetős szektor felé terelt, különösen olyan beavatkozásoknál, ahol a hónapokon vagy éveken át tartó fájdalom miatt nehéz kivárni a közfinanszírozott időpontot. Ez társadalmi egyenlőtlenséget teremt: aki ki tud fizetni több százezer vagy akár milliós összeget, gyorsabban jut kezeléshez, aki nem, marad a sorban. A közfinanszírozott rendszer helyreállításának egyik legfontosabb mércéje ezért az lesz, csökken-e annak jelentősége, mekkora a beteg pénztárcája.

A szürkehályog-műtétek példája azt is mutatja, hogy van mozgástér. Ezen a területen a június előtti fél évben több mint 41 ezer beavatkozást végeztek egynapos sebészetben, vagyis az országos teljesítmény magas. Mégis csaknem hatezren vártak hatvan napon túl, és egyes intézményekben a medián várakozás 200 nap fölé emelkedett. Ez arra utal, hogy a probléma részben kapacitáselosztási és szervezési kérdés. Ha ugyanaz a rendszer valahol gyorsan, máshol hónapok alatt szolgálja ki ugyanazt az ellátási igényt, a központi programnak az eltérés okát kell megtalálnia, nem országos átlagok mögé rejteni.

A hétvégi határidő ezért sokkal fontosabb adminisztratív dátumnál. Hegedűs Zsoltnak most kell megmutatnia, hogy a kormány egészségügyi ígéretei mögött milyen végrehajtható modell áll. Az örökölt rendszer valóban súlyos adósságokat hagyott hátra, és a Fidesz kormányzása alatt a várólisták ügyét évekig nem sikerült tartósan rendezni. Ettől még az új kabinet teljesítményét hamarosan már a saját döntései alapján fogják mérni. A beteg számára végül egyetlen adat számít igazán: mikor kapja meg azt a műtétet, amelyre szüksége van. Ha a szombatra elkészülő terv erre nem ad világosabb és rövidebb választ, akkor a reform egyelőre csak újabb dokumentum lesz egy régi probléma fölött.