Izraeli befolyásolás vagy iráni merényletkísérlet?

Komoly kétségek merültek fel abban a titkosszolgálati ügyben, amely a júliusi ankarai NATO-csúcstalálkozó után kirobbant. Az amerikai hírszerzés több elemzője szerint Izrael nem megalapozott riasztást adott át a washingtoni adminisztrációnak, hanem politikai nyomást próbált gyakorolni a washingtoni kormányzatra a közel-keleti katonai fellépés eszkalációja érdekében. A kiszivárgott belső értesülések alapján a CIA szakértői és a hírszerzés munkatársai kifejezetten megkérdőjelezték az izraeliek által átadott információk meggyőző erejét. Az izraeli fél arra hivatkozott, hogy teheráni támogatást élvező fegyveres csoportok tagjai arról beszéltek, miként lehetne meggyilkolni az amerikai elnököt törökországi tartózkodása során. A vázolt forgatókönyv szerint egy vállfegyverrel megcélzott föld-levegő rakétával csaptak volna le a felszálló Air Force One repülőgépre.

Az amerikai tisztségviselők értékelése alapján az izraeli jelzés határozatlan volt, és több biztonsági szakértő úgy vélte, hogy az nem tekinthető teljes mértékben megbízhatónak. A CIA belső köreiben az a nézet erősödött meg, hogy az információk átadása mögött sokkal inkább a közel-keleti amerikai politika befolyásolásának szándéka állt, mintsem egy közvetlen és pontos veszély-előrejelzés. Az elhárítás és a hírszerzés mindenesetre saját adatgyűjtésbe kezdett a helyzet tisztázására, mivel a teheráni vezetéssel fennálló feszültség miatt a legkisebb kockázatot sem hagyhatták figyelmen kívül. A Secret Service végül az óvatosság elvét követve a drámai félrevezetési művelet mellett határozott.

A sajtóban nyilvánosságra került részletek alapján az elnök július 8-án az ankarai repülőtéren a kamerák előtt lépett fel a kormányzati repülőgép fedélzetére, ám ott észrevétlenül átmászott az oldalról csatlakoztatott catering-konténerbe. Ezen a menekülőúton juttatták el egy kisebb amerikai katonai repülőgéphez, amely közvetlenül Nagy-Britanniába szállította. A brit földre érkezés után hasonló módszerrel csempészték vissza az eredeti elnöki gépbe, hogy a leszálláskor úgy léphessen ki a nyilvánosság elé, mintha mi sem történt volna. A gépen utazó újságíróknak semmilyen tájékoztatást nem adtak a lehetséges fenyegetésről, így a tudósítók tudtukon kívül célpontként tartózkodtak a levegőben.

A teheráni vezetés és Donald Trump közötti személyes elszámolás gyökerei 2020 januárjára nyúlnak vissza. Az elnök abban az évben adott utasítást arra a dróntámadásra, amely végzett Kasszem Szulejmánival, a Forradalmi Gárda elit egységének számító Kudsz Erők parancsnokával. Szulejmáni a teheráni rezsim második legbefolyásosabb embere volt, közvetlenül Ali Hamenei ajatollah bizalmi köréhez tartozott. A gárda külső akcióiért felelős parancsnok meggyilkolása óta az iráni állami propaganda nyíltan hirdette a bosszú elkerülhetetlenségét. A legfelsőbb vezető környezete korábban olyan képeket tett közzé, ahol a golfozó Trump felett egy drón árnyéka jelenik meg, jelezve, hogy a hivatali idő lejárta után sem érezheti magát biztonságban.

Az amerikai igazságügyi hatóságok az elmúlt években több olyan esetet is feltártak, amelyben iráni megbízásból próbáltak meggyilkolni amerikai politikusokat. 2024 júliusában a szövetségi nyomozók letartóztatták a pakisztáni származású Asif Merchantot, akit a Forradalmi Gárda képezett ki és jogosított fel akár egymillió dollár felhasználására egy merénylet megszervezésére. Merchant részletes jelentéseket küldött Teheránba a kampányrendezvények biztonsági intézkedéseiről, ám az a személy, akit a terv lebonyolítására felbérelt, az FBI informátora volt. A férfi a kihallgatások során elismerte, hogy Szulejmáni haláláért kellett volna bosszút állnia.

A 2024-es elnökválasztási kampány során a biztonsági intézkedéseket maximális szintre emelték. A republikánus jelölt csapata katonai repülőgépeket, golyóálló üvegfalakat és páncélozott járműveket igényelt a szabadtéri gyűlésekre. Bár az elnök elleni két sikertelen merényletkísérlet során a szövetségi nyomozók nem találtak közvetlen teheráni szálat, az iráni fenyegetést a washingtoni adminisztráció folyamatosan napirenden tartotta. A helyzet súlyosságát jelzi, hogy a 2024-es választási győzelem után az igazságügyi minisztérium újabb olyan ügyről adott tájékoztatást, amelyben egy teheráni lakost bíztak meg az elnök elleni terv kidolgozásával.

A feszültség 2026 tavaszán ért el újabb csúcspontját, amikor az amerikai és az izraeli erők olyan összehangolt katonai csapásokat hajtottak végre, amelyek során Ali Hamenei életét vesztette. Pete Hegseth védelmi miniszter nem sokkal ezt követően bejelentette, hogy az amerikai erők végeztek annak az egységnek a vezetőjével is, amely az elnök elleni merényletet próbálta megszervezni. Teheránban az állami sajtó ezt követően olyan halállistát közölt, amelyen az amerikai elnök mellett több európai és izraeli politikus neve is szerepelt, miközben a keményvonalas csoportok nyíltan a NATO-csúcstalálkozó helyszíne elleni csapásra szólítottak fel.

A félrevezetési akció kiszivárgása után az elnök rendkívül higgadtan nyilatkozott a catering-konténerben lefolytatott szállításáról. Kijelentette, hogy a döntés kizárólag a biztonsági szolgálat hatáskörébe tartozott, és ő minden esetben pontosan követi a védelemért felelős tisztek utasításait. A washingtoni diplomáciai és hírszerzési körökben azonban tovább folyik a vita arról, hogy az izraeli fél mennyire használta fel a teheráni propagandát és a meglévő feszültséget saját stratégiai céljai elérésére. Az ankarai incidens pontosan megmutatja, hogy a közel-keleti geopolitikai játszmák és a személyes bosszúhadjáratok miként fonódnak össze a legfelsőbb szintű amerikai biztonságpolitikával.

A szövetségi hatóságok és a nemzetbiztonsági tanács továbbra is kiemelten kezeli az iráni Forradalmi Gárda hálózatainak feltérképezését. Az amerikai hírszerzés elemzői szerint a teheráni vezetés a katonai csapások és a vezetői struktúra széthullása ellenére sem tett le arról, hogy szimbolikus csapást mérjen az amerikai politikai elitre. A biztonsági elemzések szerint a külföldön bevethető ügynökök és a felbérelt fegyveresek továbbra is komoly kockázatot jelentenek, még akkor is, ha az egyes konkrét riasztások mögött olykor eltérő szándékok és szövetségesi érdekek húzódnak meg.

A nyilvánosságra került dokumentumok és tisztségviselői megszólalások alapján a washingtoni kormányzatban komoly törésvonal húzódik a közel-keleti szövetségesek jelzéseinek értékelésében. Míg a katonai vezetés és a védelmi minisztérium a legkeményebb fellépés mellett érvel, a hírszerző ügynökségek óvatosabb megközelítést alkalmaznak a kapott adatok szűrésekor. Az ankarai repülőtéren végrehajtott akció mindenesetre jól szemlélteti azt a rendkívüli légkört, amelyben az elnöki utazásokat szervezik a nemzetközi feszültségek közepette.