36 éve várunk az ügynökakták teljes nyitására

A rendszerváltás egyik leghosszabbra nyúlt adóssága kapott új határidőt. A kormány a napokban közölte, hogy a B-dossziék és B-naplók teljes körű közzétételét 2027. február 25-ig fejezik be. A dátum a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja, így erős szimbolikus jelentése van, az eredeti ütemtervhez képest mégis halasztást jelent. A korábbi terv szerint a fennmaradt B-anyagoknak 2026 végéig kellett volna folyamatosan hozzáférhetővé válniuk. A késés néhány hónap, a mögötte álló probléma viszont több mint három évtizedes: Magyarország 1990 óta nem tudta egyszer s mindenkorra lezárni az állambiztonsági iratok nyilvánosságának vitáját.

Az „ügynökakta” köznyelvi szó, amely többféle dokumentumot mos össze. A 6-os karton a hálózati nyilvántartás egyfajta névmutatója volt. Beszervezett személyekről és meghiúsult beszervezések alanyairól is kiállíthatták; elöl jellemzően személyes adatok, hátul a beszervezés körülményeire vonatkozó információk szerepeltek. Egy ilyen karton ezért fontos forrás, de önmagában nem feltétlenül mondja el, hogyan és mennyi ideig működött együtt valaki az állambiztonsággal. A B-dosszié, vagyis a beszervezési dosszié jóval részletesebb: tartalmazhatta a beszervezés dokumentumait, nyilatkozatokat, értékeléseket és a hálózati személy pályafutására vonatkozó iratokat.

A mostani nyitás első nagy lépcsője a kormány terve szerint továbbra is 2026 októberéhez kötődik. Nyilvánossá válhatnak a hatos kartonok és az úgynevezett mágnesszalagok nem minősített adatai. A mágnesszalagokon 1990 januárjában több állambiztonsági adattárat mentettek le: az operatív nyilvántartást, a hálózati nyilvántartást és a központi kémelhárítási adattár egy részét. Ezek sorsa a rendszerváltás utáni viták egyik jelképévé vált, mert sokáig kérdés volt, pontosan milyen adatok maradtak rajtuk, hogyan olvashatók és mely szolgálatok őrzik azokat.

A Kenedi János vezette szakértői bizottság a 2000-es évek végén éppen azt vizsgálta, milyen pártállami állambiztonsági iratok maradtak a mai nemzetbiztonsági szolgálatoknál, és mit kellene átadni az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának. A bizottság több tízezer minősített irattári tételt azonosított, és azt is jelezte, hogy megvannak az egykor akár 2060-ig titkosított mágnesszalagok. 16 pontos javaslatcsomagjának jelentős része azonban nem valósult meg maradéktalanul. Azóta is időről időre fellángol a vita arról, hogy a levéltári és adatvédelmi szabályok a megismerést szolgálják-e, vagy túl sok akadályt tartanak fenn.

A 2026-os törvényhozás ezen próbál változtatni. A kormányzati javaslat az állambiztonsági iratoknál is az általános levéltári kutatás szabályait teszi irányadóvá, és több korábbi külön követelményt megszüntet. A cél az, hogy a kutatók, újságírók és érintett magánszemélyek könnyebben férjenek hozzá az anyagokhoz, illetve a történeti jelentőségű dokumentumok nagy része interneten is megismerhető legyen. A parlament júliusban nagy többséggel támogatta a nyilvánosság előkészítését, ami ritka politikai egyetértést jelzett egy olyan kérdésben, amely korábban rendre pártpolitikai lövészárkokba szorult.

Az iratok megnyitása mégsem puszta szkennelési feladat. Minden dokumentumban lehetnek olyan személyek adatai, akik nem az állambiztonság munkatársai vagy hálózati személyei voltak, csak megfigyelték őket, kapcsolatban álltak az érintettel, vagy egy jelentésben szerepeltek. Az áldozatok magánéletének védelme éppen olyan fontos, mint a diktatúra működtetőinek azonosíthatósága. Külön problémát jelentenek a még élő személyek érzékeny adatai, a nemzetbiztonsági szempontból ma is releváns információk, valamint a külföldi szolgálatokkal kapcsolatos részletek. A teljes nyilvánosság ezért jogilag sem jelentheti minden név és minden mondat automatikus, korlát nélküli közzétételét.

A késés egyik oka éppen ez a hatalmas válogató, digitalizáló és adatvédelmi munka lehet. A B-dossziék tartalma ráadásul minőségében és teljességében is eltérő. Az állambiztonsági iratanyag egy része megsemmisült, egy része hiányos, más elemei különböző szerveknél maradtak. Az sem igaz, hogy egy dosszié minden állítása szükségképpen igaz. A diktatúra titkosszolgálatai maguk is torzíthattak, tévedhettek, felfelé kozmetikázhatták az eredményeket, és különböző tisztek eltérő fegyelemmel vezették a nyilvántartást. A dokumentum tehát bizonyíték, de értelmezést igénylő történeti forrás is.

Németország jó összehasonlítás, mert az egykori NDK állambiztonságának iratait már 1992-től széles körben hozzáférhetővé tették. A Stasi-iratok rendszerében minden magánszemélynek joga van betekinteni abba, amit róla gyűjtöttek; több mint másfél millió ember élt ezzel. Kutatók és újságírók külön szabályok szerint dolgozhatnak az anyaggal, közintézmények pedig bizonyos közéleti tisztségeknél együttműködési adatokat kérhetnek. A német modell sem volt konfliktusmentes, de korán világossá tette az alapelvet: a diktatúra titkai nem maradhatnak automatikusan a demokratikus állam titkai.

Lengyelországban az IPN, a Nemzeti Emlékezet Intézete őrzi és kutathatóvá teszi a kommunista elnyomó szervek hatalmas iratanyagát, Csehországban és több más közép-európai államban ugyancsak külön intézményi rendszerek jöttek létre. Magyarországon az ÁBTL komoly kutatási munkát végez és évtizedek óta hozzáférést biztosít, a politikai vita mégis újra meg újra ugyanoda tér vissza: maradt-e olyan adat, amelyet indokolatlanul elzárnak, és kell-e szélesebb internetes nyilvánosság. A 2026-os program erre próbál véglegesebb választ adni.

A februári új céldátum önmagában ezért nem kudarc. Sokkal súlyosabb lenne, ha a gyorsaság kedvéért hibás adatokat, tévesen azonosított személyeket vagy az áldozatok magánéletét sértő információkat öntenének ellenőrizetlenül az internetre. A kormánynak ugyanakkor részletesen meg kell indokolnia, miért csúszik a projekt, mely iratcsoportok készültek el és milyen ütemben következnek a többiek. 36 év után a társadalom joggal várja el, hogy újabb dátumok helyett átlátható munkatervet kapjon. A diktatúra megfigyelési rendszerének feltárása történelmi igazságtétel, de csak akkor szolgálja a jogállamot, ha az iratok nyilvánossága maga is pontos, tisztességes és ellenőrizhető eljárásban valósul meg.