Irodalmi lázadás, amely átírta a regény szabályait

Augusztus végén néhány nap alatt három fontos dátum hatja át a francia irodalmi életet. Augusztus 24-én lesz tíz éve Michel Butor halálának. Augusztus 27-én az Éditions de Minuit kiadó zsebkönyv formájában újra publikálja első regényét, az 1954-es Passage de Milant. Szeptember 14-én pedig Butor születésének századik évfordulója következik. Kiállítások, felolvasások, filmes és zenei programok sorozata idézi fel azt az írót, akit a legtöbb irodalomtörténet a nouveau roman, az "új regény" egyik nagy alakjaként tart számon.

Párizsban éppen a századik születésnap estéjén a Maison de la Poésie rendez Butor-felolvasást. Az Archipel Butor egész éves programmal ünnepel: Tourcoing-ban október 3-ig látható a Bernard Plossu fotói és Butor szövegei köré szervezett Paris-Londres-Paris kiállítás, szeptember 14-én Ville-la-Grand-ban nyílik a Humus inscrit tárlat, másnap Laonban Butor filmes munkássága kerül előtérbe, Lucinges-ben pedig októberben Michel Butor en musique címmel nyílik kiállítás az író zenei együttműködéseiről.

A Minuit kiadó ugyanazt az első regényt hozza vissza a könyvesboltokba, amelyből már látszott, milyen alapvetően akarja Butor újragondolni a regény szerkezetét. Mindez azonban nem csak önmagában a regény, hanem a kiadó miatt is fontos és jelképes. A német megszállás idején illegalitásban született irodalmi műhelyből a háború után Jérôme Lindon vezetésével olyan kulturális központ lett, ahol Samuel Beckett mellett Alain Robbe-Grillet, Claude Simon, Marguerite Duras és Michel Butor könyvei is otthonra találtak. Nem volt közös kiáltványuk, nem írtak ugyanabban a stílusban, és sokszor még azt is vitatták, létezik-e egyáltalán az az iskola, amelyhez a kritika sorolta őket. A Minuit fehér borítói azonban a korszakban mégis egyfajta jelzéssé váltak: itt a regényt nem adottságnak, hanem kísérleti terepnek tekintik. A kiadó hivatalos története szerint a Minuit 1942-ben lépett ki az illegalitásból működő ellenállási műhely szerepébe, Lindon pedig 1948-tól vezette a házat; később éppen a nouveau roman szerzőinek kiadójaként vált világhírűvé.

EGY ISKOLA, AMELY NEM AKART AZZÁ VÁLNI

A „nouveau roman”, vagyis „új regény” elnevezés az ötvenes évek végén ragadt rá a csoportra. Émile Henriot 1957. május 22-én a Le Monde-ban Robbe-Grillet és Nathalie Sarraute könyveiről írva használta a kifejezést, amelyből rövid idő alatt irodalomtörténeti címke lett. "Kényelmes" név volt, mert egyetlen fogalom alatt lehetett beszélni Sarraute-ról, Robbe-Grillet-ről, Butorról, Simonról és a körülöttük kialakuló irodalmi közegről. Csakhogy éppen az volt a lényegük, hogy nem ugyanazt csinálták.

Robbe-Grillet a hagyományos regény egyik legelszántabb támadója lett. A biztos jellemrajzot, a mindenható elbeszélőt és az ok-okozatilag szépen felépített történetet történeti konvenciónak tekintette, nem a regény természetes formájának. Regényeiben a tárgyak, felületek, terek és ismétlődő látványok sokszor nagyobb súlyt kaptak, mint a hagyományos lélektani magyarázat. A radírok még egy bűnügyi történet szerkezetét használta fel, a Résekben azonban már maga a nézés, a feltételezés és a bizonytalanság szervezi a könyvet. Robbe-Grillet 1963-as Pour un nouveau roman című esszékötete később a mozgalom legismertebb elméleti dokumentumává vált. A Minuit ma is a nouveau roman egyik alapműveként tartja számon.

Sarraute más irányból bontotta le a biztos személyiséget. Már jóval a nouveau roman elnevezés megszületése előtt, a Tropizmusok rövid prózáiban azokat a parányi, még névtelen belső mozgásokat próbálta megragadni, amelyek egy kimondott mondat, egy udvariassági gesztus vagy egy társasági helyzet alatt működnek. Nála éppen az bizonytalan, amit a hagyományos pszichológiai regény olyan magabiztosan nevez meg: az indíték.

Claude Simon pedig megmutatta, hogy a történelem sem feltétlenül rendezhető áttekinthető történetté. Háborús tapasztalat, családi emlékezet, fényképek és egymásba csúszó idősíkok alkotják prózáját. Amikor 1985-ben irodalmi Nobel-díjat kapott, már egyértelművé vált, hogy az egykor kísérletinek és olvashatatlannak tartott próza bekerült a huszadik századi irodalom főáramába. A Nobel-díj hivatalos összefoglalója Simont maga is a nouveau roman képviselőjeként írja le.

A közös pont voltaképpen a gyanakvás volt, hiszen a nouveau roman művelőiben a következő kérdések merültek fel. Miért kell egy regénynek úgy tenni, mintha az ember személyisége teljesen megismerhető lenne? Miért kell az időnek egyenes vonalban haladnia? Miért kell az elbeszélőnek mindent tudnia? Miért természetes, hogy a tárgyak csak a szereplők érzelmeit jelképezik? És egyáltalán: ha a huszadik századi ember tapasztalata töredezetté, bizonytalanná és rétegzetté vált, miért kellene továbbra is a tizenkilencedik század biztonságával elmesélni?

BUTOR NEM ROMBOLNI, HANEM ÚJRARENDEZNI AKART

Michel Butor ebben a társaságban mindig kissé különálló figura volt. A nouveau roman egyik alakjaként tartották számon, ő maga azonban nem érezte magát egy iskola tagjának. Butort kevésbé érdekelte a regény „megtisztítása”, mint az, hogy milyen új szerkezeteket lehet építeni a hely, az idő, az emlékezet és a kulturális kapcsolatok között. A BnF gyűjteményi leírása szerint éppen formai és stiláris kísérletei miatt sorolták a nouveau romanhoz, miközben pályája nagyobb része később a művészkönyvek és más alkotókkal létrehozott művek felé fordult.

Már a most újra megjelenő regényében egy párizsi épület válik szervező elvvé. Több lakás, különféle társadalmi helyzetek léteznek egymás fölött és mellett; nem egyetlen hős halad végig a történeten, hanem maga a ház rendezi kapcsolatba a történeteket. Butor kérdése egyszerűen megfogalmazható, de technikailag nehéz: hogyan lehet a lineárisan olvasható nyelvvel egyidejűséget ábrázolni?

Az 1956-os Időbeosztásban ugyanez a gondolat már egy egész városra terjed ki. Jacques Revel egy angol iparvárosban próbál eligazodni, miközben hónapokkal később naplószerűen rekonstruálja korábbi élményeit. Az írás jelene és a felidézett múlt egymásba csúszik. A város térképe azt ígéri, hogy minden út és hely rögzíthető, a regény viszont éppen azt bizonyítja, hogy a megélt tér sohasem azonos a térképpel. Egy koordináta nem emlék, egy utca neve nem azonos azzal, amit valakinek jelentett.

A Módosulás, Butor legismertebb regénye még egyszerűbb alaphelyzettel dolgozik. Léon Delmont Párizsból Rómába utazik, hogy szakítson addigi életével, és szeretőjével kezdjen újat. A vonat azonban belső laboratóriummá válik: mire az út véget ér, az eredeti döntés is átalakul. A regény híres második személyű elbeszélése folyamatosan kívülről láttatja a főhőst. A francia „vous” egyszerre közvetlen és távolító: mintha valaki végig azt mondaná Delmontnak, mit tesz, mire emlékszik, mitől fél. A forma itt nem díszítés, hanem maga a történés. Az 1957-ben megjelent regény elnyerte a Prix Renaudot-t, és Butort azonnal a korszak legfontosabb újító írói közé emelte.

Butor negyedik regénye, a Fokozatok után azonban lényegében kisétált a regény műfajából. Ez az egyik legérdekesebb mozzanat a pályáján. Ha a nouveau roman célja egy új regénytípus létrehozása lett volna, egyik legfontosabb szerzője miért hagyta abba négy könyv után? Azért, mert Butor számára a kísérlet fontosabb volt, mint a műfaj. Esszék, útikönyvek, költői szövegek, művészkönyvek és képzőművészekkel, fotográfusokkal, zenészekkel létrehozott munkák következtek. A BnF szerint életművének nagyobb része végül a művészkönyvekhez kötődött, 1962 és 2016 között ezrekre rúgott együttműködéseinek száma.

Ezért különösen találó, hogy a 2026-os centenáriumi program sem kizárólag a regényíró Butort ünnepli. A kiállítások fotóval, zenével, könyvművészettel és filmmel kapcsolják össze az életművet. A késői Butor felől visszanézve a nouveau roman is másként látszik: nem a történet elpusztításának mozgalmaként, hanem annak bizonyítékaként, hogy egy könyv szerkezete bármikor újragondolható.

VISSZATÉRT A CSELEKMÉNYKÖZPONTÚSÁG, DE MEGTÖRT A HEGEMÓNIÁJA

A nouveau roman legkönnyebben karikírozható állítása az volt, hogy nincs többé szükség történetre, hősre vagy pszichológiára. A valóság jóval érdekesebb. A radírokban van nyomozás. A Módosulásban van házassági válság, szerető és döntés. Az Időbeosztásban van idegen város, titok és emlékezés. Claude Simonnál ott van a háború, Durasnál a vágy és a veszteség. A történet nem tűnt el; inkább elvesztette azt a kiváltságát, hogy magát a valóságnak adhassa ki.

És ebben a nouveau roman látványosan győzött. A mai regény, film és sorozat természetesen váltogat nézőpontokat, ugrik idősíkok között, használ megbízhatatlan elbeszélőt, ismétli ugyanazt az eseményt több változatban, vagy tudatosítja, hogy amit látunk, egy szerkesztett történet. Ezek az eljárások ma már nem feltétlenül avantgárd jelek. Olyan eszközökké váltak, amelyeket krimi, családregény vagy televíziós sorozat is gond nélkül használ.

A lázadó irodalmi mozgalom programja részben vereséget szenvedett. Az olvasók nem mondtak le a történetről, a szereplőkről és az érzelmekről. A könyvpiac ma is tele van "cselekményes" regényekkel. De a történet közben megváltozott. Már nem kell elhinnünk, hogy csak egyetlen nézőpont mondhatja ki az igazságot, az emlékezet pontos felvétel, vagy a kronológia pedig önmagában értelmet teremt. A nouveau roman nem megölte a regényt, hanem megtanította kételkedni saját eszközeiben.

A nouveau roman nem egy lezárt iskola, amelynek szabályait újra követni kell, hanem annak felismerése, hogy a regénynek nincsenek örök szabályai. Éppen akkor marad életben, ha időnként képes megkérdőjelezni azt, amit addig természetesnek vélt.