Velence visszaveszi a politikát a mozivászonra

A velencei filmfesztivál szeptember 2-án kezdődő 83. kiadása szokatlanul erős politikai dokumentumfilmes programmal készül, és az augusztus közepére véglegessé váló műsorrendből már jól látszik, hogy a szervezők idén nagy teret adnak a hosszú, elemző formáknak. A világ legrégebbi filmfesztiválja évtizedek óta egyszerre vörös szőnyeges sztáresemény és a kortárs mozi egyik legfontosabb szakmai fóruma, 2026-ban azonban különösen éles lesz a kontraszt a fesztivál csillogó felszíne és azok között a témák között, amelyekről a dokumentumfilmek beszélnek: birodalmi örökség, politikai elnyomás, sajtószabadság, technológiai hatalom, munkásmozgalom, közel-keleti konfliktusok és az információ feletti ellenőrzés kerül vászonra.

A program egyik legtöbbet emlegetett darabja Alex Gibney 232 perces Musk című dokumentumfilmje. Az Oscar-díjas amerikai rendező pályáján régóta központi téma a hatalom működése és az a pont, ahol a gazdasági, politikai vagy intézményi befolyás kicsúszik a nyilvános ellenőrzés alól. Korábbi filmjeiben foglalkozott az Enron összeomlásával, a szcientológiai egyházzal, az amerikai kínzási gyakorlattal, Steve Jobs személyével és Vlagyimir Putyin rendszerének egyik legismertebb ellenfelével, Mihail Hodorkovszkijjal is. Elon Musk alakja ezért szinte logikusan illeszkedik életművébe: olyan vállalkozóról van szó, akinek cégei az űripartól a mesterséges intelligenciáig több stratégiai területen meghatározóak, miközben az X tulajdonosaként közvetlen befolyással rendelkezik a nyilvánosság egyik globális fórumára.

A velencei fesztivál hivatalos ismertetője szerint a film a Musk köré épült legendát vizsgálja, és azt, milyen hatással van a milliárdos arra a világra, amelyben élünk. A csaknem négyórás játékidő önmagában figyelemre méltó. A streaming és a rövid videók korszakában a fesztivál több alkotása éppen az ellenkező irányba indul: azt feltételezi, hogy a bonyolult politikai és társadalmi folyamatok megértéséhez időre van szükség. A velencei válogatás ezzel kulturális állítást is tesz az egyre rövidebb figyelmi ciklusokkal szemben.

Még világosabban jelenik meg ez Szergej Loznyica Imperium című, 176 perces filmjében. Az ukrán rendező kizárólag 1970 és 1973 között készült szovjet archív felvételekből építette fel munkáját. A film a Szovjetunió mindennapjain keresztül vizsgálja a birodalom kevésbé látható gyarmati szerkezetét és a különböző népek alkalmazkodását, ellenállását. Loznyica hosszú ideje kutatja, miként képes a mozgókép egyszerre dokumentálni és elfedni a valóságot. Archív filmjeiben gyakran propagandaanyagokat fordít vissza eredeti készítőik szándékával szemben: a képekből azt olvassa ki, amit a rendszer annak idején nem akart megmutatni.

Az Imperium különös aktualitást kap az ukrajnai háború idején. A Szovjetunió történetének értelmezése ma közvetlen politikai tét Oroszországban és a volt szovjet térségben. Moszkva hivatalos történetpolitikája a birodalmi folytonosság számos elemét pozitív örökségként kezeli, míg Ukrajnában, a balti államokban és több más országban a szovjet korszakot egyre hangsúlyosabban gyarmati tapasztalatként értelmezik. Loznyica filmje ebbe a vitába avatkozik be, de nem történészi értekezéssel, hanem a korszak saját képeivel.

Julia Loktev My Undesirable Friends: Part II – Exile című munkája még hosszabb: 355 perces. Az amerikai rendező orosz újságírókat követ, akik hazájukban egyre szűkülő térben dolgoztak, majd a politikai nyomás és a háború következtében emigrációba kényszerültek. A film első része már azt dokumentálta, hogyan vált egyre veszélyesebbé a független újságírás Oroszországban. A folytatás az emigráció tapasztalatát helyezi középpontba: hogyan lehet tovább dolgozni akkor, amikor a szerkesztőség, az olvasóközönség és maga az ország is távol kerül.

A velencei programban szereplő Listy, vagyis Levelek című, 72 perces film szintén a kelet-európai elnyomásról beszél. Andrei Kutsila belarusz rendező politikai foglyok leveleit, archív anyagokat és animációt használ, hogy személyes történeteken keresztül mutassa meg a Lukasenka-rendszer represszióját. Belaruszban a 2020-as elnökválasztást követő tiltakozások leverése után újságírók, ellenzékiek, jogvédők és hétköznapi tüntetők százai kerültek börtönbe. A dokumentumfilm azokat a hangokat próbálja visszaadni a nyilvánosságnak, amelyeket az állam elszigetelt.

A Közel-Kelet ugyancsak hangsúlyosan jelenik meg. Amos Gitai The Road to Jericho című filmje izraeli-francia-brit koprodukció, Ahmed Hassouna Citizen Osama című alkotása pedig palesztin-francia munka. Már az egymás mellé helyezés is jelzi, hogy a fesztivál a térség konfliktusát több nézőpontból kívánja megmutatni. Velence korábban is gyakran adott teret olyan filmeknek, amelyek politikai vitákat vittek be a fesztiválra, az utóbbi években pedig a gázai háború és az izraeli kulturális intézményekhez való viszony rendszeresen tiltakozások és művészeti állásfoglalások tárgya lett.

A politikai dokumentumfilmek sora nem korlátozódik államokra és vezetőkre. Barbara Kopple Union Town című filmje az amerikai munkásszerveződés világába vezet. Kopple a dokumentumfilm történetének egyik meghatározó alakja, Harlan County War című munkájáért Oscar-díjat kapott. Visszatérése a szakszervezeti témához különösen időszerű az Egyesült Államokban, ahol az elmúlt években az autóipartól a technológiai és szolgáltatócégekig újra erősödtek a munkavállalói szerveződési kísérletek.

A 2026-os velencei program másik feltűnő sajátossága a játékidők hossza. Mariano Llinás Jorge Luis Borgesről készített filmje 330 perces, Luca Guadagnino Joie de vivre című dokumentumfilmje pedig 435 perccel több mint hét órán át tart. A fesztivál ezzel látványosan szembemegy azzal a feltételezéssel, hogy a mai néző kizárólag rövid, gyorsan fogyasztható tartalomra képes figyelni. A mozi történetében persze mindig léteztek monumentális alkotások, a digitális korszak azonban új jelentést ad a hosszúságnak: egy többórás film ma már önmagában ellenállás az értesítések, klipek és algoritmikusan adagolt tartalmak ritmusával szemben.

Velence helyzete ehhez különösen érdekes. A fesztivál az utóbbi másfél évtizedben az Oscar-szezon egyik fontos indítóhelyévé vált, Hollywood legnagyobb sztárjai rendszeresen a Lidón mutatják be új filmjeiket. A vörös szőnyeg, a divatházak, a luxusmárkák és a globális sajtó jelenléte hatalmas figyelmet biztosít. Ugyanebben a közegben vetíteni négy-, öt- vagy hétórás politikai és esszéfilmeket azt jelenti, hogy a fesztivál saját médiagépezetét használja fel olyan művek láthatóvá tételére, amelyek a hagyományos moziforgalmazásban nehezen találnának ekkora közönséget.

A hivatalos szabályzat a fesztivál céljai között a nemzetközi filmművészet szabadságának és párbeszédének előmozdítását említi. Ez a megfogalmazás 2026-ban különös súlyt kap. A filmkultúrát világszerte érinti az állami támogatások átalakulása, a politikai nyomás, a streamingpiac koncentrációja és a mesterséges intelligencia megjelenése. A Biennale szabályzata már kifejezetten számol olyan művekkel is, amelyek létrehozásában mesterséges intelligencia vett részt. A filmfesztivál tehát egyszerre próbál reagálni a technológiai változásra és megőrizni azt a szerepét, hogy vitatott társadalmi kérdéseknek adjon nyilvánosságot.

A nagy politikai dokumentumfilmes jelenlét kockázatot is hordoz. A fesztiválprogram könnyen válhat világnézeti csatatérré, ahol egy alkotás művészi értéke helyett a témája vagy az alkotó politikai álláspontja kerül előtérbe. A dokumentumfilm ráadásul soha nem semleges ablak: a rendező dönt arról, mit vesz fel, mit hagy ki, milyen sorrendben mutatja a képeket, és milyen összefüggést teremt közöttük. Éppen ezért fontos, hogy a politikai filmeket ne illusztrált véleménycikként, hanem önálló filmes konstrukcióként nézzék.

Az idei velencei válogatás legizgalmasabb ígérete éppen az, hogy több alkotó a gyors politikai reakció helyett nagy időtávval dolgozik. Loznyica fél évszázados archívumot bont fel, Loktev éveken át követett újságírókat, Gibney pedig egy olyan üzleti-politikai birodalmat vizsgál, amelynek története technológiai innovációból, személyi kultuszból, pénzügyi hatalomból és médiabefolyásból egyszerre épül. Ezek a filmek nem feltétlenül adnak kényelmes válaszokat, és játékidejük alapján azt sem ígérik, hogy gyorsan fogyaszthatók lesznek.

A 83. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál szeptember 2. és 12. között zajlik a Lidón. A versenyfilmek, sztárpremierek és díjesélyes játékfilmek mellett 2026-ban ezért érdemes lesz figyelni a versenyen kívüli dokumentumfilmes szekcióra is. Miközben a politikai kommunikáció egyre rövidebb mondatokra, klipekre és posztokra épül, Velence több rendezőnek éppen ellenkező lehetőséget kínál: órákon át beszélni ugyanarról a problémáról. A fesztivál egyik legfontosabb idei kulturális tétje az lesz, hajlandó-e a közönség ezt az időt valóban odaadni nekik.