A szél hangja lett politikai bizonyíték Glasgow-ban

Augusztus 20-án nyílt meg Glasgow-ban Lawrence Abu Hamdan Zifzafa című kiállítása, amely a kortárs művészet egyik legérdekesebb határterületére viszi a látogatót: oda, ahol hangművészet, emberi jogi vizsgálat, környezetpolitika és geopolitika egyetlen munkában találkozik. A The Common Guild és az Edinburgh Art Festival együttműködésében látható tárlat brit premier, és október 17-ig lesz látogatható. A középpontban a megszállt szíriai Golán-fennsík, arabul Dzsavlán áll, ahol nagyméretű szélturbinák építését tervezték a helyi szír közösség földjeinek közvetlen közelében.

Abu Hamdan saját meghatározása szerint „private ear”, vagyis magánfül: hangokat vizsgáló művész és kutató. Munkái abból indulnak ki, hogy a hang bizonyíték lehet. Egy lövés visszhangja, egy falon átszűrődő zaj, egy telefonfelvétel, egy motor zúgása vagy a beszéd akusztikai tulajdonságai olyan információkat hordozhatnak, amelyek segítségével rekonstruálható egy esemény. Kutatásait brit menekültügyi eljárásokban és nemzetközi jogi anyagokban is felhasználták, 2023-ban pedig Earshot néven olyan független szervezetet alapított, amely emberi jogi és környezeti ügyekhez készít hangalapú vizsgálatokat.

A Zifzafa ebből a gyakorlatból nőtt ki. Az Al Marsad, a Golán-fennsíkon működő arab emberi jogi központ 2023-ban kérte fel az Earshotot, hogy modellezze, milyen zajterhelést okozhatna a tervezett szélerőműpark. A projekt 31 óriásturbinával számol, amelyek a tervek szerint 250 méternél is magasabbak lennének. A kutatók Németországban működő, hasonló méretű turbináknál készítettek hangfelvételeket és méréseket, majd digitálisan ráillesztették ezeket a Golán-fennsík domborzatára.

A mű így különös fordítást hajt végre. Egy bírósági és emberi jogi célra készült technikai vizsgálatból művészeti környezet született, a galériában pedig a látogató saját érzékelésén keresztül tapasztalhatja meg azt, amit egy zajtérkép vagy szakértői jelentés számszerűen ír le. A The Common Guild ismertetője szerint a turbinák várható zajszintje bizonyos helyeken 70-90 decibel lehet, ami egy forgalmas út zajához hasonlítható. A kiállítás azt teszi érzékelhetővé, mit jelentene ez olyan falvakban és mezőgazdasági területeken, ahol ma egészen más a hangkörnyezet.

A cím arab eredetű szó: a zifzafa olyan szelet jelöl, amely mindent megmozgat és megzörget az útjában. A kifejezés egyszerre természeti és akusztikai kép. A Golán-fennsík szélviszonyai részben éppen azok, amelyek energetikailag vonzóvá teszik a területet, miközben a helyi lakosság számára a táj mezőgazdasági, kulturális és közösségi jelentéssel bír. Abu Hamdan munkája ezért nem általában a szélerőművek ellen szól. A kérdése az, hogy ki dönt egy zöldberuházás helyéről, ki profitál belőle, és kik viselik a környezeti terhelést.

Ez a vita ma jóval szélesebb, mint a Golán-fennsík ügye. A klímaváltozás elleni átmenet világszerte hatalmas megújulóenergia-beruházásokat igényel, és ezek sokszor olyan területeken jelennek meg, ahol őslakos, kisebbségi vagy politikailag gyengébb közösségek élnek. Norvégiában a számi rénszarvastartók tiltakoztak olyan szélerőművek ellen, amelyek szerintük sértik hagyományos földhasználatukat. Latin-Amerikában több nagyszabású energetikai projekt váltott ki konfliktust helyi közösségekkel. A Zifzafa ezt a jelenséget a „zöld kolonializmus” fogalmával írja le: a klímavédelmi cél önmagában nem teszi igazságossá a beruházás politikai és tulajdonviszonyait.

A Golán-fennsík különösen érzékeny helyszín. Izrael 1967-ben foglalta el Szíriától a terület nagy részét, majd 1981-ben egyoldalúan kiterjesztette rá saját jogrendjét. A lépést a nemzetközi közösség döntő része nem ismeri el, az ENSZ a területet megszállt szíriai területként kezeli. A helyi szír, főként drúz lakosság számára a földkérdés ezért közvetlenül összefügg a politikai státusszal. Abu Hamdan műve erre a történeti háttérre épül, amikor a turbinaépítést nem pusztán energiaügyi beruházásként, hanem földhasználati és hatalmi kérdésként mutatja be.

A kiállítás egyik központi eleme a Zifzafa: Livestream Audio Essay. A digitális szimuláció játékprogramok vizuális nyelvét használja, miközben a turbinazaj akusztikai modelljét ráhelyezi a helyi tájra. Ezzel párhuzamosan a Dzsavlánból származó hangfelvételek szólnak: méhek, tehenek, vihar, gyerekek, esküvő, földművelés és zene. A két hangtér egymásra rétegződik. A mű nem egy csendes, érintetlen tájat állít szembe egy zajos modern technológiával, hanem azt mutatja meg, hogy a helynek már van saját hangélete, amelybe egy ipari infrastruktúra belép.

A Wind Ensemble című videóban Amr Mdah szaxofonos egy gazdasági épület erkélyén játszik. A The Common Guild szerint az épület nagyjából ötven méterre található az egyik tervezett turbina helyétől. A kép egyszerre egyszerű és politikus: emberi légzésből megszülető hangszerhang áll szemben a szél energiáját ipari gépzajjá alakító szerkezettel. Abu Hamdan itt sem magyarázó táblával érvel, hanem két hangtermelési módot tesz egymás mellé.

A hang művészeti használata az elmúlt évtizedekben látványosan kibővült. A sound art korábban sokszor a zene és képzőművészet közötti kísérleti térnek számított, ma viszont egyre több alkotó használja társadalmi, ökológiai és politikai vizsgálatokhoz. A hang különleges médium, mert nehéz elhatárolni: átmegy a falon, betölti a közteret, nem mindig látható a forrása, és fizikai hatást gyakorol a testre. A zaj ezért jogi kategória is. Városok, repülőterek, ipari létesítmények és közlekedési rendszerek körül decibelekben mérik azt a terhelést, amely hosszú távon egészségi és életminőségi következményekkel járhat.

Abu Hamdan pályája éppen abból lett nemzetközileg jelentős, hogy ezt a tulajdonságot a művészet és a bizonyítás közé helyezte. Korábbi munkáiban lövések hangját elemezte, szíriai börtönök túlélőinek akusztikai emlékeit rekonstruálta, és azt vizsgálta, hogyan használható a hang állami erőszak feltárására. 2019-ben három másik alkotóval közösen kapta meg a Turner Prize-t, miután a négy jelölt közösen kérte, hogy a zsűri ne válasszon közöttük. Munkássága azóta múzeumok, biennálék és emberi jogi szervezetek között mozog.

A Zifzafa új eleme, hogy a hangbizonyítást a klímapolitika területére viszi. A megújuló energia körüli viták hajlamosak két egyszerű táborra oszlani: támogatókra és ellenzőkre. A mű ehelyett azt állítja, hogy a zöld átmenet társadalmi igazságossága önálló probléma. Egy szélerőmű lehet szükséges a fosszilis energia kiváltásához, miközben elhelyezése, tulajdonviszonyai vagy helyi hatásai igazságtalanok lehetnek. A kettő egyszerre igaz lehet.

Ebben rejlik a glasgow-i bemutató európai aktualitása is. Skócia maga is nagyarányú szélenergia-fejlesztésekre építi energetikai stratégiáját, ezért a kiállítás kérdései helyben sem elvontak. A megújuló energia társadalmi elfogadottsága annál nagyobb, minél inkább érzik a helyi közösségek, hogy részt vesznek a döntésekben és a gazdasági haszonból is részesednek. A konfliktusok ott éleződnek ki, ahol a projektet kívülről érkező hatalomként érzékelik.

A The Common Guild tárlata ingyenesen látogatható, és augusztus 26-án maga Lawrence Abu Hamdan is beszél a kutatás és az installáció hátteréről. A brit premier ezzel nem lezárt műtárgyként, hanem folyamatban lévő vizsgálatként mutatja be a Zifzafát. A projekt jogi, technológiai és művészeti része egymást erősíti, miközben mindegyik másfajta bizonyítékot kínál.

A kortárs művészetet gyakran éri az a bírálat, hogy politikai kérdésekben illusztrált állásfoglalássá válik. Abu Hamdan munkája azért érdekesebb ennél, mert saját módszertant épít. Mér, rögzít, modellez, tanúvallomásokat és helyszíni hangokat gyűjt, majd ezekből hoz létre esztétikai formát. A nézőnek nem azt mondja meg, milyen véleményt kell elfogadnia, hanem olyan érzéki helyzetbe hozza, ahol egy politikai döntés következménye hallhatóvá válik.

A glasgow-i megnyitó így jó példája annak, merre mozdul a társadalmilag elkötelezett kortárs művészet legerősebb része. A művész nem a hírek után kommentál, hanem olyan eszközöket fejleszt, amelyekkel új tények, új tapasztalatok kerülhetnek a nyilvánosság elé. A Zifzafában a szélből energia, az energiából zaj, a zajból mérési adat, az adatból pedig politikai és művészeti bizonyíték lesz. Ez az átalakulási lánc teszi a kiállítást sokkal többé egy környezetvédelmi tiltakozás vizuális kíséreténél.