A történelem logikáját követi az orosz állam elnyomása

Léteznek olyan esztendők a történelemben, amelyeket teljes nemzetek kapcsolnak össze egyetlen meghatározó fordulóponttal. Az orosz köztudatban és a nemzetközi történetírásban 1917 a bolsevik hatalomátvételt, 1941 a náci Németország támadását, 2022 pedig az Ukrajna elleni nyílt katonai inváziót idézi fel. Van azonban egy olyan esztendő, amelyről a helyi lakosság körében ritkán beszélnek nyíltan, mégis folyamatosan jelen van a kollektív emlékezetben. Ez az esztendő az 1937-es év, amely a Joszif Sztálin által kiépített állami erőszak és politikai tisztogatások csúcspontját jelölte. A jelenlegi oroszországi belpolitikai helyzetben, amikor az ukrajnai háború kirobbanása óta több mint négyezer embert tartóztattak le eltérő véleményük vagy politikai meggyőződésük miatt, a kutatók és az elemzők ismét ennek a korszaknak a mechanizmusait vélik felfedezni.

Az 1937-es esztendőben a szovjet államfő már nem kizárólag a nyílt politikai ellenfelekkel szemben lépett fel, hanem saját legközelebbi munkatársait és a pártapparátus tagjait is célba vette. A megalapozatlan és paranoiás vádak alapján indított eljárások olyan mély társadalmi sebeket hagytak maguk után, amelyeket a népesség a későbbi évtizedekben sem tudott teljesen kiheverni. Az elnyomás mértéke felmorzsolta a legközelebbi családi és közösségi kapcsolatokat, elszigetelve az egyéneket egymástól. Ugyanakkor a katonai vezetésben végrehajtott pusztítás következtében a Vörös Hadsereg tiszti karának jelentős részét felszámolták, így a Szovjetunió felkészületlenül állt az 1941-ben kirobbanó fegyveres konfliktus előtt.

Az állami erőszak jelenléte az 1917-es hatalomátvétel óta végigkísérte a bolsevik rendszert. A polgárháború éveitől kezdve rendszeresek voltak a politikai tisztogatások, a tehetősebb rétegek felmorzsolása és a vélt ellenforradalmárok elleni felépített büntetőakciók. A folyamat újabb lendületet kapott az 1929-ben indított kollektivizálási hullámmal, amikor a kulákoknak bélyegzett gazdák tömeges letartóztatása és elhurcolása mellett milliók vesztették életüket a mesterségesen előidézett éhínségekben. A harmincas évek közepétől a hatalmi gépezet a párton belüli lojális tagok ellen fordult, különösen a leningrádi pártfőnök, Szergej Kirov 1934-ben történt meggyilkolását követően.

A tisztogatások mértéke 1937-ben érte el a tetőpontját. Ekkoriban lényegében bárki gyanússá válhatott a hatalom szemében. A Szovjetunió alapító apjai közé tartozó korábbi vezetők, mint Lev Kamenyev, Grigorij Zinovjev, Alekszej Rikov és Nyikolaj Buharin mind koncepciós perek áldozataivá váltak, és 1936 és 1938 között kivégezték őket. A kirakatperek során a vádlottakat azzal vádolták meg, hogy idegen hatalmak javára kémkedtek és elárulták saját országukat. Sokan a fizikai és pszichikai kényszerítés hatására elkövetetlen bűnöket vallottak be. A gyanú árnyéka rászakadt a nemzeti kisebbségekre, a nempárttagokra és a teljesen hétköznapi állampolgárokra egyaránt. A fegyveres testületeket sem kímélte a rendszer: több mint negyvenezer katonatisztet váltottak le vagy tartóztattak le, miközben az öt szovjet marsall közül hármat kivégeztek. Ennek közvetlen következménye volt, hogy a szovjet haderő súlyos veszteségeket szenvedett az 1939-es finnországi háborúban és a német invázió kezdeti időszakában.

Az elnyomás méreteiről átfogó képet adnak a fennmaradt adatok és kutatások. Az 1937 és 1938 közötti tizenhét hónapos időszakban mintegy 1,7 millió embert tartóztattak le az országban. Közülük legalább 700 ezer embert végeztek ki, míg 300-400 ezer főt száműztek a Szovjetunió távoli vidékeire, Szibériába vagy Kazahsztánba. Családok és egyének milliói kerültek a kényszermunkatáborok hálózatába. A hivatalos logika szerint az ország tele volt szabotőrökkel és árulókkal, akik kifelé lojális állampolgárnak mutatták magukat, ám a háttérben a fennálló rend megdöntésén fáradoztak. Sajátságos eleme volt a gépezetnek, hogy az elnyomó szervek vezetői – mint a belügyi népbiztosságot irányító Genrih Jagoda, majd az őt követő Nyikolaj Jezsov – maguk is a tisztogatások áldozataivá váltak, és utódaik végezték ki őket.

A harmincas évek végén uralkodó belső állapotok súlyosságát mutatja az a történelmi összehasonlítás is, amely szerint az 1937-es és 1938-as szovjet állami erőszak lényegesen több áldozatot követelt a saját állampolgárai körében, mint a korabeli németországi intézkedések. A náci rendszer valódi, népirtó jellege a világháború kirobbanását követően bontakozott ki teljes egészében, míg a szovjet elnyomó gépezet már a békeévekben is teljes kapacitással működött. A szovjet állampolgárokat érintő retorziók végigkísérték a sztálini korszakot egészen a vezető 1953-ban bekövetkezett haláláig, ezt követően az egypárti berendezkedés fennmaradt ugyan, de a tömeges, kiszámíthatatlan erőszak mértéke érdemben csökkent.

Történeti szempontból figyelemreméltó Alekszandr Szolzsenyicin álláspontja az 1937-es esztendő megítéléséről. A Gulag szigetvilág című művében az író úgy vélekedett, hogy a köztudat túlértékeli ezt a konkrét dátumot, mivel az állami erőszak valójában 1917 óta folyamatosan jelen volt az emberek életében. Szolzsenyicin rámutatott arra, hogy 1937-ben elsősorban a pártállami elit, a magas pozícióban lévő vezetők és a művelt rétegek váltak áldozattá, és az ő hangjuk hangoztatta később ezen évtragédiáját. A krími tatárok, a csecsenek vagy a vidéki parasztság számára az elhurcolások és a megpróbáltatások már jóval 1937 előtt elkezdődtek.

A jelenlegi oroszországi folyamatok vizsgálatakor a jogvédő szervezetek és a független elemzők rámutatnak arra, hogy az ukrajnai háború kezdete óta alkalmazott büntetőjogi szigorítások, a háborúkritikus vélemények betiltása és a kötelező állami narratíva kikényszerítése kísértetiesen emlékeztet a korábbi évtizedek elnyomó mintázataira. A tiltakozók letartóztatása, a független sajtó teljes felszámolása és az állammal szembeni kritikák hazaárulássá nyilvánítása mind azt jelzik, hogy a politikai kontroll eszköztára ismét a múltból merít ihletet.