Gáspár Ildikó: feminista kormány kell a hazatéréshez

„Ha valaki megkérdezi tőlem, mikor akarok visszatérni Magyarországra, azt mondom: amint feminista kormányunk lesz” – ezzel a mondattal emeli ki augusztus 28-i számában a Der Standard Gáspár Ildikó színházrendező megszólalását. A mondat azért kap különös súlyt, mert Magyarországon áprilisban véget ért Orbán Viktor 16 éves kormányzása, és Magyar Péter vezetésével új kabinet alakult. Gáspár az osztrák lapnak arról beszél, hogy a politikai fordulat után a kulturális életben is megnyílhatott valamennyi mozgástér, saját hazaköltözését azonban egyelőre nem tervezi.

A Berlinben élő rendező 2023-ban költözött családjával Németországba, és 2025-ben, több mint két évtized után hagyta el az Örkény Színházat. A budapesti társulathoz dramaturgként került, később házi rendezője és művészeti vezetésének tagja lett. A Der Standardban idézett mondatból egyértelmű, hogy a magyarországi kormányváltást fontosnak tartja, de ezt még nem azonosítja azzal a társadalmi és politikai fordulattal, amely személyes visszatéréséhez elegendő volna. A feminista kormányra tett megjegyzése egyszerre politikai állásfoglalás és annak jelzése, hogy saját művészi gondolkodásában a nők helyzete, a hatalmi viszonyok és a patriarchális struktúrák központi kérdések.

Gáspár optimistábban beszél a magyar kulturális intézmények jövőjéről, mint ahogyan az az Orbán-korszak utolsó éveiben sok független művész megszólalásaiból következett. Szerinte nem biztos, hogy évtizedekre lesz szükség a kulturális és médiarendszerben kialakult károk helyreállításához. Sok múlik azon, kik kerülnek vezető pozíciókba, és milyen gyorsan állnak helyre a demokratikus működés alapfeltételei. Saját példaként az Örkényt említi: a színház szerinte 22 éven át ellenzéki szellemiségű intézményként működött, évről évre kevesebb pénzből, miközben a társulat szakmai ethosza életben tartotta.

A rendező úgy látja, ezek az emberek és közösségek nem tűntek el az elmúlt években. A politikai változás után ismét lehetőségük nyílhat arra, hogy önállóbban dolgozzanak. A Der Standard által idézett interjúban ugyanakkor arra is emlékeztet, hogy a Fidesz az előző időszakban számos színház élére saját embereit vagy a rendszerhez lojális vezetőket juttatott, és több igazgatói mandátum 2028-ig tart. Gáspár ebből nem azt a következtetést vonja le, hogy minden változatlan marad. Abban bízik, hogy több városban idővel új vezetők kerülhetnek az intézmények élére, és a jogállami keretek fokozatos helyreállítása már önmagában könnyebb helyzetet teremthet a művészeknek.

Érdekes kettősség rajzolódik ki abból, ahogyan a rendező Magyarországról beszél. A kulturális fordulat lehetőségét komolyan veszi, és a Fidesz vereségét valódi politikai törésnek tekinti. Személyes életét azonban már Berlinhez kötötte, és a visszatéréshez jóval szélesebb társadalmi változást vár. A címlapon kiemelt mondat ezért jóval több, mint egy szellemes válasz. Azt jelzi, hogy a 2026-os választási eredmény után is maradnak olyan magyar alkotók külföldön, akik számára a kormányváltás fontos kezdet, de még nem feltétlenül elégséges ok az emigráció vagy a külföldi élet feladására.

A Der Standard azért is foglalkozik Gáspárral, mert a rendező Bécsben fontos bemutatóra készül. Szeptember 3-án Arthur Schnitzler Komödie der Verführung című darabjával nyílik meg a Theater in der Josefstadt új évada, egyben ez lesz Marie Rötzer igazgatói korszakának első premierje. A csak ritkán játszott Schnitzler-mű eredeti változata mintegy 300 oldalas, huszonöt szereplőt mozgat és akár kilencórás előadást is kiadna. Gáspár erősen meghúzta a szöveget, szerepeket vont össze, de elmondása szerint a történet egészét megőrizte. A kész előadás így is körülbelül háromórás lesz.

A rendezésben erős magyar vonal is megjelenik. Gáspár a darabot a Csárdáskirálynő világával kapcsolja össze, mert Schnitzler műve 1914-ben, az első világháború előtti Bécsben játszódik, ugyanabban a társadalmi közegben, amelyből az operett is kinőtt. A színpadon Kálmán Imre dallamai, korabeli kabarészövegek és Karl Kraus dialógusrészletei is megszólalnak. A zenei anyagot Matisz Flóra Lili élőben játssza hegedűn, loop stationnel és elektronikus hangszerekkel. Gáspár a bécsi produkcióban több régi magyar alkotótársával dolgozik együtt, köztük Izsák Lili díszlettervezővel.

A Schnitzler-darab nőalakjai különösen közel állnak a rendező érdeklődéséhez. Három önálló döntéseket hozó nő áll a történet középpontjában, miközben a férfi-női kapcsolatok egy része mai nézőpontból inkább mérgező viszonynak látszik. Gáspár úgy fogalmazott, hogy a rendezés ezeket a helyzeteket mai feminista szemszögből értelmezi újra. Ez szorosan kapcsolódik korábbi munkáihoz is: saját meghatározása szerint rendszeresen foglalkozik patriarchális struktúrákkal, hatalmi viszonyokkal és a nők társadalmi helyzetével.

A bécsi produkció formailag is eltér a hagyományos Schnitzler-előadásoktól. Gáspár „élő mozit” készít: négy kamera követi a szereplőket a színház különböző tereiben, a nézőtéren, a páholyokban, a folyosókon, az előcsarnokban és a Sträußelsäle termeiben. A közönség a vetítéseken egyszerre több helyszínt lát, miközben az épület maga is díszletté válik. A rendező szerint a Josefstadt történelmi tere eleve alkalmas arra, hogy Schnitzler világát megidézze, ezért nem akart hagyományos színpadképet építeni.

A darab történelmi pillanata és a jelen politikai bizonytalansága között is párhuzamot von. Schnitzler szereplői az első világháború előestéjén ünnepelnek, miközben senki sem tudja biztosan, bekövetkezik-e a katasztrófa. Gáspár szerint a mai világban is hasonló bizonytalanság tapasztalható: geopolitikai konfliktusok, pénzügyi érdekek és autoriter vezetők döntései alakítják a következő éveket. A rendező Donald Trumpot, Vlagyimir Putyint és az általa „öreg diktátoroknak” nevezett politikusokat említi, majd hozzáteszi, hogy Magyarországon Orbán Viktort már leváltották, de a fordulat következményei még most alakulnak.

A magyarországi változásokkal kapcsolatban éppen ez az óvatos remény a Der Standard megszólalásának egyik legfontosabb eleme. Gáspár már látja annak esélyét, hogy a kulturális életben nagyobb szabadság legyen, és úgy véli, a korábban háttérbe szorított szakmai közösségek gyorsan képesek lehetnek újraépíteni bizonyos intézményeket. Ugyanakkor nem beszél úgy, mintha a korábbi rendszer öröksége egyik napról a másikra eltűnne. A színházi vezetői megbízások, az intézményi függések és a hosszú idő alatt kialakult személyi hálózatok tovább élnek.

Bécset ebből a szempontból átmeneti térnek látja Kelet és Nyugat között. A Josefstadtban olyan rugalmasságot tapasztal, amely Magyarországra emlékezteti, miközben a működés kiszámíthatóságát a német és skandináv színházi rendszerhez hasonlítja. A társulat összetartása pedig saját bevallása szerint Budapestet idézi fel benne. Ez a személyes kötődés teszi különösen érdekessé a hazatérésről szóló mondatot is: Gáspár nem szakadt el a magyar színháztól, magyar munkatársakkal dolgozik, figyelemmel követi az otthoni politikát, és a változásokban lehetőséget lát. Az életét mégis Berlinben rendezi be.

A Der Standard augusztus 28-i kiemelése tehát egyetlen mondatban sűríti össze a magyar kulturális élet egyik fontos kérdését a kormányváltás után. A politikai rendszer átalakulása megkezdődött, de az elmúlt másfél évtizedben külföldre költözött alkotók hazatérése külön történet lesz. Ehhez szakmai szabadság, kiszámítható intézmények és olyan társadalmi közeg kell, amelyben érdemes ismét hosszú távra tervezni. Gáspár Ildikó számára ehhez még egy világos feltétel társul: olyan Magyarországot szeretne látni, ahol a feminista politikai szemlélet kormányzati szinten is megjelenik.