Óvatos kanadai szeparatizmus a Fehér Ház árnyékában

Szeptember közepére igazi politikai lázban ég Kanada francia nyelvű tartománya, ahol a küszöbön álló, október 5-i törvényhozási választások előtt teljesen átrendeződtek az erőviszonyok. A québeci szuverenitás gondolata, amelyet a függetlenségpárti mozgalmak két korábbi sikertelen népszavazáson, 1980-ban és 1995-ben próbáltak megvalósítani, most új és meglepő dimenziót kapott. A közvélemény-kutatások élén álló Parti Québécois vezetője, Paul St-Pierre Plamondon olyan feltételt szabott a tartomány függetlenségéről szóló újabb népszavazás kiírásához, amelyre korábban nem volt példa a kanadai belpolitika történetében. A pártelnök kijelentette, hogy mindaddig nem tartanak plebiszitumpot Québec jövőjéről, amíg Donald Trump ül a Fehér Házban. A politikus érvelése szerint egy olyan sorsfordító kérdés, mint a tartomány elszakadása, nyugodt és megfontolt társadalmi vitát igényel, amelyet nem szabad kiszolgáltatni a kiszámíthatatlan washingtoni lépéseknek, a váratlan elnöki megnyilvánulásoknak vagy a szomszédos szuperhatalom felől érkező félelemkampányoknak.

Ez a stratégiai visszakozás azonnal heves politikai villongásokat váltott ki az északi államban, különösen annak fényében, hogy a politikus korábban a függetlenség elérését nevezte meg alapvető küldetésének, és a québeci nemzet megmaradásának egyetlen zálogaként hivatkozott az elszakadásra. A népszerűségi mutatók alapján a szuverenitáspártiak 30 százalékos támogatottsággal vezetik a mezőnyt, megelőzve a 2018 óta kormányzó, 23 százalékon álló Coalition Avenir Québecet és a korrupciós ügyek hálójában vergődő Québeci Liberális Pártot. Minden jel arra mutat, hogy a választók bizalmából kikerülő új tartományi kabinet élére a szeparatista vezető kerülhet, ám a parlamenti többség hiánya szűk mozgásteret biztosít számára. Az ellenzéki oldal képviselői kemény bírálatokkal illették a népszavazás elhalasztását. A Québeci Konzervatív Pártot irányító Éric Duhaime egyenesen köpönyegforgatással vádolta meg a pártelnököt, rávilágítva arra a széles körben osztott aggályra, hogy nem az Egyesült Államok elnökének vagy a washingtoni adminisztrációnak kell megszabnia a québeci polgárok jövőjét. Felvetődött a kérdés, hogy amennyiben a jövőben egy másik protekcionista amerikai vezetés kerül hatalomra, a szuverenitáspártiak ismét elhalasztják-e majd a történelmi döntést.

A kanadai-amerikai kapcsolatok megfigyelői szerint a népszavazás elhalasztása mögött az a hiábavaló remény húzódik meg, hogy az amerikai elnöki ciklus lejárta után a diplomáciai viszony visszatérhet a korábbi kiszámítható keretei közé. Az Ottawai Egyetem szakértői azonban arra figyelmeztetnek, hogy az észak-amerikai kontinens két nagyállama közötti kapcsolatokban már 2024-ben teljesen új fejezet kezdődött, és a kilencvenes vagy kétezres évek stabil modellje többé nem állítható vissza. A háttérben meghúzódó valós indok sokkal inkább a québeci választók jelenlegi hangulatában keresendő. Mivel a függetlenség támogatottsága a lakosság körében jelenleg mindössze 40 százalék körül mozog, a függetlenségi mozgalom vezetője pontosan tisztában van azzal, hogy egy most kiírt népszavazás elkerülhetetlenül bukásra lenne ítélve. Az amerikai elnök személye így ideális hivatkozási alapot nyújt a kockázatos voksolás elkerülésére.

Érdekes történelmi szempontot jelent, hogy míg a washingtoni kormányzatok hagyományosan mindig kiálltak Kanada területi egysége mellett és ellenezték Québec elszakadását, a jelenlegi amerikai elnöki adminisztráció kiszámíthatatlan döntési mechanizmusai akár ellentétes forgatókönyvet is eredményezhettek volna. A washingtoni diplomáciai elveket felrúgó elnöki stílus adott esetben akár támogathatta is volna a kanadai államszövetség felbomlását, amennyiben az szolgálta volna az amerikai gazdasági vagy geopolitikai érdekeket. Az észak-amerikai szeparatizmus azonban nem korlátozódik a francia nyelvű tartományra, hiszen a kontinens nyugati felén, a kőolajban gazdag Albertában is hasonló folyamatok zajlanak. Alberta tartományban október 19-re tűzték ki azt a népszavazást, amely az elszakadási folyamat elindításáról határozhat.

A nyugat-kanadai elszakadási törekvések, amelyeket a nemzetközi sajtóban gyakran Wexit néven emlegetnek a brit EU-kilépésre utalva, mélyebb társadalmi és gazdasági gyökerekre nyúlnak vissza. Alberta rendelkezik a világ harmadik legnagyobb kőolajtartalékával, emellett hatalmas földgázkészletek felett uralkodik. A helyi szeparatista mozgalmak évtizedek óta azzal vádolják a szövetségi fővárost, Ottawát, valamint Québecet, hogy a nyugati tartomány által megtermelt javakból tartják fenn az országos jóléti rendszert, miközben korlátozzák a helyi energiaindustria fejlődését. Az albertai függetlenségi gondolat az elmúlt időszakban kapott újabb lendületet, amikor a jobboldali populizmus és a libertárius nézetek fúziója nyomán a lakosság egy része teljes bizalmát vesztette a szövetségi intézményrendszerben. A koronavírus-járvány idején bevezetett központi korlátozások tovább mélyítették a szakadékot a nyugati polgárok és a szövetségi kormányzat között.

Az albertai fejlemények mögött bonyolult belpolitikai játszma húzódik meg. Danielle Smith, Alberta miniszterelnöke korábban maga is kemény vonalas retorikával támadta a szövetségi kormányt, és elszakadási lebegtetéssel próbált gazdasági kedvezményeket, többek között új olajvezetékek megépítésének engedélyezését kicsikarni Ottawától. A szövetségi kormány végül engedett az albertai követeléseknek, ám a tartományi miniszterelnök időközben elveszítette az ellenőrzést saját keménymagja felett. Az elszakadást követelő radikális szárny nyomására a tartományi vezetés kénytelen volt kiírni a népszavazást, noha a kormányfő személy szerint nem érdekelt Kanada szétesésében. A felmérések szerint az albertai szavazóknak mindössze egyharmada támogatja a függetlenséget, így a tartományi vezetés abban bízik, hogy a voksolással sikerül végleg lezárni a megosztó kérdést és elfojtani a szeparatista törekvéseket.

A kanadai szövetségi állam összetett kihívásokkal néz szembe a keleti és a nyugati tartományokból érkező nyomás miatt. Míg Québecben a szuverenitáspárti erők az amerikai belpolitikai fejleményekre hivatkozva taktikai visszavonulót fújtak, addig Albertában a gazdasági elégedetlenség és a populista libertárius hullám hajtja a szeparatista törekvéseket. A következő hetek választási eredményei és a kiírt népszavazások kimenetele alapvetően határozza meg Észak-Amerika második legnagyobb kiterjedésű államának jövőjét, stabilitását és nemzetközi súlyát.