Átrendeződő Közel-Kelet: Washington hanyatló befolyása
Jelentős átrendeződést hoztak a térségben a közel-keleti háborús konfliktusok, miközben a regionális nagyhatalmak önálló útra lépve igyekeznek kitölteni az amerikai jelenlét gyengülésével keletkezett hatalmi űrt.
Soha nem lenne szabad arra kényszerülnünk, hogy az izraeli és az iráni terjeszkedő politika között válasszunk a régióban – fogalmazott Ahmed al-Sára, Szíria átmeneti elnöke, felhívva a figyelmet arra, hogy az arab államoknak saját, önálló politikai irányvonalat kell felépíteniük. A damaszkuszi vezető szavai mögött az a mély bizonytalanság húzódik meg, amely a Közel-Kelet szinte valamennyi fővárosában jelen van. A térséget évtizedeken át meghatározó, az Egyesült Államok által dominált biztonsági és politikai architektúra mélyreható átalakuláson megy keresztül. Az amerikai–izraeli és iráni összecsapások, a regionális konfliktusok kiszélesedése megrázták a meglévő kereteket, a hatalmi viszonyok pedig rendkívül feszült légkörben rendeződnek újra, miközben az arab államok folyamatosan küzdenek a saját mozgásterük megőrzéséért.
A washingtoni hegemóniára épülő projekt, amely az izraeliek és az arabok tartós biztonsági együttműködését célozta meg Teheránnal és annak regionális hálózatával szemben, elérte teljesítőképessége határait. Nyilvánvalóvá váltak az amerikai katonai erő korlátai is: az Egyesült Államok nem volt képes megdönteni az iráni rendszert, nem tudta maradéktalanul megvédeni arab szövetségeseit a rakétatámadásoktól, és a Hormuzi-szoros teljes hajózási biztonságának fenntartása is komoly akadályokba ütközött.
A térségben lezajló eseményeket sokan az 1956-os szuezi válsághoz hasonlítják. A brit-francia akció kudarca akkor a Brit Birodalom közel-keleti hanyatlását jelképezte, és elhozta az amerikai befolyás korszakát. Most Washington védőhatalmi szerepében rendült meg a bizalom, ám a helyébe lépni képes külső szereplők köre erősen korlátozott. Oroszország, amely szoros kapcsolatokat ápolt Teheránnal, kénytelen máshová összpontosítani az erőforrásait, míg Kína, bár támogatja Iránt, óvakodik a nyílt katonai és geopolitikai kötelezettségvállalásoktól, mivel jelenlétét elsősorban gazdasági és kereskedelmi érdekek vezérlik.
A kialakult helyzetben a regionális, nem arab szereplők vették át az kezdeményezést: Irán, Izrael és Törökország. Kapcsolataikat korlátozott együttműködések, stratégiai rivalizálás és nyílt katonai konfliktusok egyaránt jellemzik. A jövőbeli erőviszonyok még formálódnak, a folyamatok epicentrumában pedig a földrajzilag és politikailag egyaránt kulcsfontosságú Szíria áll.
Szíria jelenleg az átalakulás sűrűjében található. A 2023. október 7-i terrortámadás által kiváltott eseményhullám, beleértve a Bassár el-Aszad rendszerének bukásához vezető átalakulást, gyökeresen megváltoztatta a damaszkuszi hatalmi struktúrát. Az ország stratégiai elhelyezkedése, földközi-tengeri kijárata és a keleti irányba mutató szárazföldi hidat képező szerepe miatt a nemzetközi befektetésekért folytatott küzdelem fontos terepe. Ugyanakkor ez a fekvés teherként is nehezedik rá, hiszen Szíria hosszú időn át külső hatalmak összecsapásainak szintere volt anélkül, hogy érdemi befolyást tudott volna gyakorolni a saját sorsára.
Ahmed al-Sára hatalomra jutásában jelentős szerepet játszottak a külső körülmények. Az izraeli hadműveletek megbénították a libanoni Hizbulláhot, amely Aszad egyik legfontosabb támasza volt, így amikor a lázadó szövetség fellépett a damaszkuszi vezetés ellen, a síita szervezet már nem tudott hatékony segítséget nyújtani. Az új szíriai vezetés most attól tart, hogy a szomszédos országokban zajló háborúk áthúzódnak saját területére. Emile Hokayem, a nemzetközi biztonságpolitika elismert szakértője hangsúlyozza, hogy a régió egy hosszú, összetett transzformációs folyamat közepén jár, ahol az új rend körvonalai helyett egyelőre a regionális hatalmak éles versengése látható.
Irán, bár pozíciói meggyengültek, továbbra is jelentős kockázati tényező marad. Teherán elsősorban saját elrettentő képességének fenntartására összpontosít, és nem törekszik olyan átfogó megállapodásokra, amelyek tartósan megnyugtatnák a régiót. Az általa támogatott hálózatok tevékenysége folyamatos katonai és biztonsági nyomást gyakorol a Golf-menti monarchiákra, ami jelentősen növeli Washington fenntartási költségeit a térségben.
A hagyományos arab vezető hatalmak, mint Szaúd-Arábia, korlátozott képességgel rendelkeznek az események alakítására. A öbölmenti államok védekező pozícióba szorultak, és reakcióikat a válságkezelés határozza meg a stratégiai tervezés helyett. A helyzetet nehezíti, hogy Washington fellépései gyakran kiszámíthatatlanok. Ennek egyik példája Omán esete, amely közvetítői szerepet vállalt a Hormuzi-szoros biztonságáról szóló tárgyalásokon, mégis kemény fenyegetésekkel szembesült az amerikai vezetés részéről a sajátos diplomáciai elvárások miatt.
Az arab államok vezetését jelenleg leginkább az a törekvés foglalkoztatja, miként kerülhetik el a washingtoni büntetőintézkedéseket,miközben igyekeznek diverzifikálni stratégiai kapcsolataikat. Ennek jegyében közelednek a középhatalmakhoz: Szaúd-Arábia nemrégiben védelmi megállapodást kötött Pakisztánnal és Törökországgal Mekkában. Ez a paktum ugyan akadályt gördít az amerikai kezdeményezésű, iránellenes és izraeli-barát tengely építése elé, de a résztvevők közötti eltérő érdekek miatt nem képezi automatikusan egy posztamerikai rend magvát. Más arab államok, mint az Egyesült Arab Emírségek, aggodalommal figyelik ezt a közeledést, és továbbra is a Washingtonhoz, valamint a Tel-Avivhoz fűződő szorosabb szálakban látják a garanciát. Az amerikai haditechnikától és katonai támogatásoktól való függőség felszámolása évtizedeket venne igénybe, és a térségben hiányzik a teljes szakításhoz szükséges politikai akarerej is.
A szíriai átmeneti vezetésnek szintén egyensúlyoznia kell a külső szereplők elvárásai között. Bár Damaszkusz kiszabadult Teherán közvetlen befolyása alól, az Irakban és Libanonban jelen lévő iránbarát fegyveres csoportok továbbra is állandó biztonsági kockázatot jelentenek. Ezzel párhuzamosan Szaúd-Arábia és az Egyesült Államok azt várja el Szíriától, hogy határozottan szembeforduljon Iránnal. Ahmed al-Sára nem kockáztathatja meg a kapcsolatok megromlását Washingtonnal, különösen akkor, amikor az ország gazdasági kilábalását gátló szankciós intézkedések kivezetése a tét.
Ugyancsak meghatározó a török jelenlét. Ankara politikai és katonai törekvései, amelyeket a külpolitikai elemzők gyakran neooszmán irányvonalnak neveznek, messze túlnyúlnak az ország határain. Recep Tayyip Erdoğan török elnök régóta támogatója a szíriai átmeneti folyamatoknak, ugyanakkor nyilvánvalóvá tette, hogy Törökország befolyási övezeteként tekint a szomszédos államra, ahol katonai jelenléttel is igyekszik garantálni érdekeit.
Ez a török nyomulás éles ellentétbe kerül Izrael elképzeléseivel. A jeruzsálemi kormány határozott katonai lépésekkel jelzi a piros vonalakat: az izraeli légierő nemrégiben csapást mért egy észak-szíriai katonai támaszpontra, ahol a várakozások szerint Törökország kiépített jelenlétre törekedett. A jeruzsálemi vezetés tisztázta, hogy nem tolerálja a török katonai jelenlét közvetlen kiterjesztését a határai közelében.
A szíriai átmeneti kormány alapvetően törekedne a rendezésre Izraellel, amellyel 1948 óta hivatalosan hadiállapotban áll. Magas szintű kapcsolatfelvételek történtek egy lehetséges biztonsági megállapodás előkészítésére, és felmerült a későbbi békekötés lehetősége is, amennyiben érdemi előrelépés történik. Damaszkusz ugyanakkor ragaszkodik a Golan-fennsík visszaszolgáltatásához, amelyet Izrael az 1967-es hatnapos háborúban foglalt el, majd 1981-ben annektált.
Az izraeli belpolitikai helyzet és a keményvonalas nyilatkozatok nehezítik a közeledést. A jeruzsálemi kormányzati szereplők részéről megfogalmazott bírálatok és a megszállt területek feletti ellenőrzés fenntartása azt jelzi, hogy Izrael továbbra is a katonai dominanciára támaszkodik. Ez a megközelítés még az izraeli szakértői körökben is kritikákat vált ki. Michael Milshtein, a Tel Avivi Egyetem kutatója rámutatott: a folyamatos katonai erőfitogtatás helyett több diplomáciai egyeztetésre lenne szükség, ám a közelgő parlamenti választások előtt a politikai szereplők kerülnek minden olyan lépést, amely a gyengeség látszatát keltheti.
Sok arab fővárosban Izraelt egyre inkább olyan szereplőként értékelik, amely elutasítja a diplomáciai kompromisszumokat, miközben az amerikai közvetítéssel elérhető palesztin rendezés reményei is elenyésztek. Ez a merev álláspont újabb feszültségeket szül a régióban. Milshtein felteszi a kérdést: mennyire észszerű újabb konfliktusvonalat nyitni Törökországgal, a NATO második legnagyobb hadseregével, miközben az iráni, libanoni, gázai és ciszjordániai helyzet továbbra is rendkívül törékeny.
A jeruzsálemi vezetés lépései a washingtoni szándékokkal is szembe mennek. Az amerikai fél a választási megfontolások miatt a feszültségek csökkentésében érdekelt a Közel-Keleten, és jó kapcsolatokra törekszik mind Ankarával, mind a damaszkuszi átmeneti vezetéssel. Az izraeli-amerikai viszony alakulása jelenleg bizonytalan, ami jól mutatja az amerikai befolyás átalakulását a térségben. Szíria és a régió többi országa számára ez azt jelenti, hogy a tartós konszolidáció helyett továbbra is kiszámíthatatlan és feszültségekkel teli időszakra kell felkészülniük.