Lejárt az RRF-határidő, most jön az igazi vizsga

Augusztus 31-én éjfélkor lezárult az a határidő, amelyhez az elmúlt hónapok magyar jogalkotási versenyfutásának jelentős része igazodott. Az Európai Unió helyreállítási és rezilienciaépítési eszközének, az RRF-nek a szabályai szerint eddig kellett végrehajtani minden olyan reformot és beruházást, amelyre egy tagállam még pénzt akar kérni. Szeptember 1-jétől új törvénnyel, utólagos rendelettel vagy gyorsan befejezett beruházással már nem lehet egy hiányzó vállalást kipótolni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mostantól pontosan tudni lehet, mennyi uniós forrás érkezik Magyarországra. Éppen ellenkezőleg: most kezdődik az a kevésbé látványos, de pénzügyileg döntő szakasz, amelyben a magyar kormánynak bizonyítania kell, hogy amit teljesítettnek jelent, az valóban megfelel a Brüsszellel kialkudott mérföldköveknek és céloknak.

Az Európai Bizottság hétfői tájékoztatása szerint a tagállamoknak szeptember 30-ig kell benyújtaniuk utolsó kifizetési kérelmeiket az összes igazoló dokumentummal együtt, a kifizetéseket pedig legkésőbb december 31-ig kell lezárni. A különbség lényeges. Augusztus végéig a teljesítés számít, szeptemberben már a bizonyítás. A következő hetekben tehát nem újabb reformokkal lehet javítani a helyzeten, hanem dokumentumokkal, végrehajtási adatokkal, hatályba lépett jogszabályokkal és olyan bizonyítékokkal, amelyekből a Bizottság megállapíthatja, hogy az adott vállalás nemcsak papíron, hanem a gyakorlatban is teljesült. Ha valamelyik mérföldkőről később kiderül, hogy hiányos, szeptemberben már nem lesz lehetőség ugyanúgy korrigálni, mint korábban.

Ez különösen fontossá teszi a Tisza-kormány nyári törvényhozási rohamát. A kabinet hivatalba lépése után azt állította, hogy az egyik legfontosabb rövid távú feladata az előző kormány idején befagyott vagy veszélybe került uniós pénzek minél nagyobb részének megmentése. Ennek érdekében korrupcióellenes, közbeszerzési, adózási, energetikai, közlekedési és intézményi szabályok sorát módosították. A parlament több rendkívüli ülést tartott, létrejött a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal, változtak a bizalmi vagyonkezelés szabályai, és több nagy állami beruházási program jogi kereteit is hozzáigazították a helyreállítási tervhez. Ezeknek a döntéseknek egy része belpolitikai szempontból is jelentős, de az időzítésüket nagyrészt az RRF végső határideje magyarázta.

A kormány kommunikációjában az elmúlt hetekben többször elhangzott, hogy több ezer milliárd forintnyi uniós forrás útját sikerült megnyitni. Ezt azonban óvatosan kell értelmezni. Az RRF magyar kerete nem azonos azzal az összeggel, amely automatikusan és vissza nem térítendő támogatásként a költségvetésbe érkezik. A csomag támogatási és hitelrészekből áll, ráadásul egyes összegekhez már korábban hozzájutott Magyarország, más részek pedig csak akkor fizethetők ki, ha az Európai Bizottság valamennyi kapcsolódó feltételt teljesítettnek minősíti. A „megmentett pénz” ezért politikailag érthető, de pénzügyileg leegyszerűsítő kifejezés. A következő hónapokban derül ki, hogy a potenciálisan hozzáférhető keretből mennyi válik tényleges bevétellé.

Az időzítés a költségvetés miatt is érzékeny. A kormány augusztus végén módosította a 2026-os büdzsé terveit, és több olyan kiadással számol, amelynek fedezetében közvetve vagy közvetlenül szerepet játszhatnak az uniós pénzek. Ha a Bizottság a vártnál kevesebb mérföldkövet fogad el, annak nemcsak politikai presztízsveszteség lenne a következménye. A hiányzó bevételeket más forrásból kellene pótolni, újabb állami hitelfelvételre, beruházások halasztására vagy kiadási átcsoportosításokra lehetne szükség. Ha viszont az értékelés kedvező, az javíthatja a finanszírozási helyzetet, mérsékelheti az állam forrásköltségeit és mozgásteret adhat azokhoz a beruházásokhoz, amelyek az elmúlt években éppen az uniós pénzek bizonytalansága miatt akadoztak.

Az első hírekből kevésbé látszik, hogy az RRF lezárása egyben minőségi vizsga is. A rendszer teljesítményalapú: a Bizottság nem egyszerűen azt vizsgálja, hogy Magyarország elköltött-e bizonyos összegeket, hanem azt, hogy az előre vállalt reformok és eredmények ténylegesen létrejöttek-e. Egy vasútfejlesztésnél például nem feltétlenül elegendő a szerződés megkötése, ha a mérföldkő konkrét beszerzést vagy üzembe helyezést ír elő. Egy intézményi reformnál pedig nem biztos, hogy elég egy törvény elfogadása, ha a megállapodás működő szervezetet, független eljárást vagy ellenőrizhető gyakorlatot követel. Ez az oka annak, hogy szeptemberben a kormányzati háttérmunka legalább olyan fontos lesz, mint az augusztusi parlamenti szavazások voltak.

A magyar kormány érdeke világos: a lehető legtöbb vállalást elfogadtatni és a lehető legnagyobb kifizetést elérni az év végéig. Az Európai Bizottság érdeke részben egybeesik ezzel, hiszen az uniós intézmény sem abban érdekelt, hogy a helyreállítási alap jelentős része felhasználatlanul maradjon. Ugyanakkor a Bizottság felel az uniós költségvetés jogszerű és szabályos felhasználásáért, ezért nem engedheti meg, hogy politikai kompromisszumként teljesítettnek minősítsen olyan mérföldkövet, amelyhez nincs elegendő bizonyíték. A két fél közötti vita ezért az ősszel várhatóan kevésbé látványos nyilatkozatháború, inkább technikai-jogi egyeztetés lesz, de a tét milliárdokban mérhető.

A Fidesz számára az RRF-elszámolás politikai lehetőség is. Az ellenzéki párt arra építheti érvelését, hogy az új kormány túlzott várakozásokat keltett az uniós pénzek gyors „hazahozatalával” kapcsolatban, és minden olyan tétel, amely végül nem érkezik meg, alkalmas lehet a kabinet hitelességének támadására. A Tisza ezzel szemben azt hangsúlyozhatja, hogy néhány hónap alatt kellett behoznia több év késedelmét, és már az is eredmény, ha a korábban elveszni látszó források jelentős részét sikerül lehívhatóvá tenni. A végső politikai mérleghez ezért nem elég a teljes magyar keretet vagy egyetlen nagy számot idézni: azt kell majd összevetni, mekkora összeg volt reálisan még megmenthető tavasszal, és ebből mennyit fogad el végül a Bizottság.

Az ügy társadalmi jelentősége sokkal közvetlenebb annál, mint amit az uniós pénzügyi zsargon sugall. Az RRF-ből finanszírozott programok között energetikai korszerűsítések, közlekedési fejlesztések, digitalizációs projektek és intézményi reformok szerepelnek. Ha valamelyik tétel kiesik, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy a beruházás azonnal megszűnik, de a magyar költségvetésnek kell eldöntenie, finanszírozza-e saját forrásból. A korábbi években több fejlesztésnél pontosan ez történt: az állam előfinanszírozott projekteket abban a reményben, hogy később uniós pénzből visszatérülnek. Minél kisebb lesz a tényleges kifizetés, annál nagyobb marad ebből a teher a hazai költségvetésen.

Szeptemberben ezért három számot érdemes különválasztani. Az első a teljes magyar helyreállítási keret, amely politikailag jól kommunikálható, de önmagában keveset mond. A második azoknak a mérföldköveknek és céloknak az értéke, amelyeket a kormány augusztus 31-ig ténylegesen teljesítettnek tekint. A harmadik pedig az az összeg, amelyet az Európai Bizottság a benyújtott bizonyítékok alapján végül kifizethetőnek minősít. Csak a harmadik szám mutatja majd meg, mekkora pénzügyi sikert hozott a nyári jogalkotási hajrá.

A következő fontos dátum szeptember 30. Addig kell összeállítani az utolsó magyar kifizetési kérelmet, és addig várhatóan több részlet is nyilvánosságra kerül arról, mely beruházásokat és reformokat tekinti a kormány biztosan teljesítettnek, illetve hol maradt fenn kockázat. Ez adhat alapot az első valóban ellenőrizhető mérleghez. A Bizottság ezt követően értékeli a kérelmeket, az év végéig pedig meg kell hoznia a kifizetési döntéseket. Vagyis az augusztus 31-i határidő nem egy történet vége, hanem a politikai ígéretek és a pénzügyi valóság közötti elszámolás kezdete.