Berlin lépéseket fontolgat az orosz árnyékflotta ellen

A szövetségi kormány számára a hét folyamán egyértelművé vált a helyzet: a lipcsei repülőtér ellen elkövetett dróntámadást Oroszország hajtotta végre. Johann Wadephul külügyminiszter és Alexander Dobrindt belügyminiszter hivatalosan is megerősítette a felelősség megállapítását, a bejelentés figyelemreméltó részletei közé tartozott pedig, hogy nem alakult ki belső feszültség a koalícióban. Habár a két felelős tárcavezető egyaránt a szövetségi Unió politikusa, a szociáldemokraták részéről nem érkezett semmiféle érdemi ellenvélemény. Helyes döntés volt, hogy a támadást világosan és haladéktalanul a kezdeményező Oroszországhoz kötötték, jelzést adva a határozott fellépésről, miközben az Unió és a szociáldemokraták közötti együttműködés példásan működött az ügyben.

Az a tény, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök azonnal hamisítványnak nevezte a német kormány bizonyítékait, pontosan annyira nem zökkentette ki a koalíciót, mint az az elméletet támogató visszhang, amelyet az orosz államfő kapott a radikálisabb politikai erők képviselőitől. Berlinben alaposan felkészültek a hasonló jellegű ellenérvekre. Jürgen Hardt, az Unió külpolitikai szóvivője kifejtette, hogy amikor a vádlott fél, vagyis Oroszország visszautasítja az együttműködést, képtelenség és egyben felesleges is a hagyományos bírósági mércével mért, teljesen hiánytalan bizonyítási láncolatot felvonultatni. Moszkvában ugyanis nem lehet házkutatást tartani, és nincsen mód a tanúk kihallgatására sem. Emiatt tökéletesen elegendő egy olyan zárt, koherens ténykezelés, amely kizárja a megalapozott kételyeket. A robbanóanyagok esetében például rendkívül pontosan beazonosítható a származási hely, mivel az egyes vegyi anyagok mindig jellegzetes szennyeződéseket hordoznak magukban. Ha ezek az anyagok például vizet tartalmaznak, a benne lévő ásványi anyagok összetétele alapján pontosan meghatározható, honnan származnak.

A kölni nemzetközi jogász, Claus Kreß ezzel kapcsolatban az Európai Unió Tanácsának egy korábbi határozatára mutat rá. Ebben kimondták, hogy egy hibrid támadás tulajdonításakor a legkülönfélébb forrásokból származó információkra lehet és kell támaszkodni. Ebbe beletartoznak a titkosszolgálati adatok is, amelyek részleteit már csak azért sem szabad teljes terjedelmükben nyilvánosságra hozni, mert az súlyosan veszélyeztetné a hálózatokat és az adatközlőket. Az európai döntéshozók következtetése egyértelmű: jogi kötelezettség nincs a bizonyítékok teljes körű kiadására. A szakértő hozzáteszi, hogy közvetlen bizonyításra – mint amilyen egy elkövetői beismerő vallomás lenne – szinte soha nincs lehetőség, így teljesen elfogadott az indítékokon és közvetett jeleken alapuló közvetett bizonyítás.

A közvetett bizonyítékoknak mindenesetre szilárdnak kellett lenniük, s ez volt az egyik fő oka annak, hogy a szövetségi kormánynak majdnem egy teljes hónapra volt szüksége a támadás hivatalos tulajdonításához. Az a tény, hogy a bejelentés éppen a héten történt meg, a folyamatokat gyorsító és fékező tényezők együttes hatásának köszönhető. A kormány számára a legfontosabb gyorsító ok a kifelé küldött jelzésérték volt. Mindenki tisztában volt azzal, hogy Oroszország árgus szemekkel figyeli, miként reagál Németország egy olyan akcióra, amely a végrehajtási hiba elmaradása esetén a lipcsei repülőtér jelentős részét lángtengerbe borította volna. Azt is pontosan tudták a döntéshozók, hogy Moszkva a hosszas habozást a gyengeség jeleként értelmezi, ami egyenes hívójel lenne a következő akció végrehajtására.

A fékező erők közé tartoztak ugyanakkor a nyomozó hatóságok. A kriminológusoknak csendre van szükségük a nyomok követéséhez, és időre ahhoz, hogy esetleg újabb elrejtett eszközöket találjanak meg, vagy csapdát állítsanak az elkövetőknek. A nyomozók lassítási érdekét osztotta a diplomaták egy része is, akiknek a szövetségesek körében kellett biztosítaniuk, hogy a nyilvános vádaskodás napján minden partner egységesen álljon ki a döntés mellett.

A megfelelő hangnem megtalálása szintén komoly mérlegelést igényelt, egyensúlyt kellett teremteni az elszántság és a megfontoltság között. Németország a válaszreakció során nem kelthette azt a benyomást, hogy maga is részévé válik a feszültség eszkalációjának. A túlságosan agresszív fellépés lehetőséget adott volna az orosz propagandának és a hazai ellenzéki erőknek arra, hogy tovább terjesszék a támadó Németországról és a veszélyeztetett Oroszországról szóló narratívát. Arra kellett törekedni, hogy a válaszlépések megfogalmazásakor ne keletkezzen az a téves képzet, miszerint Ukrajna támogatása a saját biztonságot kockáztatja. A koalíciós partnerek végül elégedetten értékeltek, mondván, a miniszterek pontosan megtalálták a helyes hangnemet.

Ez egyáltalán nem volt magától értetődő, hiszen a kormányon belül nem volt egyszerű feladat a mindenki által elfogadható egyensúly kialakítása. Röviddel a hivatalos megszólalás előtt Friedrich Merz kancellár még riadalmat keltett a szociáldemokraták körében, amikor kijelentette, hogy Németország elrettentést alkalmaz, és megkéri az árát a hibrid támadásoknak. A kemény szavak sokak számára annyira harciasnak tűntek, hogy attól tartottak, a tartományi választások előtt a választók a háborús félelmek miatt tömegesen pártolnak át a békepártiként fellépő alakulatokhoz.

Nem pusztán a megfelelő hangnem megtalálása jelentett kihívást, a szankciós intézkedések tartalmát is pontosan ki kellett számítani. Különösen hosszas egyeztetés előzte meg azt a kijelentést, amely végül elhangzott: a szövetségi kormány növeli a nyomást az orosz árnyékflottára. Ez a döntés közvetlenül érinti az orosz olajexport elleni szankciókat, így a bejelentett büntetőintézkedések közül ez képes a legnagyobb gazdasági fájdalmat okozni Moszkvának.

A teljes körű katonai invázió megindításáig az olaj- és gázexportból származó adók az orosz állami bevételek 44 százalékát tették ki. Az olaj esetében, amely a legfontosabb forrást jelentette, a pénzáramlás részben elapadt, amikor a nyugati államok úgy döntöttek, hogy a piaci szint alatti ársapkát vetnek ki az orosz szállítmányokra. Azokat a tartályhajókat, amelyek ennél magasabb áron szállítottak orosz olajat, szankciókkal sújtották. Ezek a hajók nem köthetnek biztosítást a vezető társaságoknál, és nem léphetnek be a szankciós koalíció kikötőibe. Ezen intézkedések következtében Oroszország óriási, több százmilliárd eurós veszteséget szenvedett el az elmúlt években.

Ennek ellenére az olajbevételek továbbra is rendkívül magasak maradnak, a havi szintű bevételek rendszeresen meghaladják a tízmilliárd eurót. Ez annak tudható be, hogy Oroszország mára több száz szellemtankert állított szolgálatba. Ezek a hajók gyakran olyan vízi járművek, amelyeket korábban már szankcionáltak, de átnevezéssel vagy a zászlóállam cseréjével új identitást kaptak, vagy hiányos, esetleg hamisított biztosítási papírokkal közlekednek. A leggyakoribb zászlóállamok közé tartozik Kamerun, Egyenlítői-Guinea vagy Sierra Leone, s mivel ezek biztonsági előírásai meglehetősen lazák, az ott regisztrált hajók műszakilag is kockázatosnak számítanak.

Ezt a flottát akarja most Berlin határozott nyomás alá helyezni. A helyzet ugyanakkor bonyolult, hiszen alig akad még egy olyan állam, amelyre nézve ez a lépés akkora kockázattal járna, mint Németországra. Dánia és Svédország mellett ugyanis Németország ellenőrzi a Balti-tenger bejáratait, s ezeken a tengerszorosokon kell áthaladnia az orosz olaj túlnyomó többségének, amely a Szentpétervár környéki nagy terminálokról indul a világtengerre. Innen származik az összes orosz olajtermék exportjának közel fele, ami majdnem annyi, mint a Fekete-tengeren, a Csendes-óceánon és az Jeges-tengeren található összes többi kikötő együttes forgalma. A számítások szerint erre a feladatra évente mintegy ezer tartályhajót vesznek igénybe, és ezek több mint 60 százaléka az árnyékflottához tartozik.

Ez azt jelenti, hogy az orosz hadiipar legfontosabb kereskedelmi útvonala közvetlenül a német partok előtt, a Fehmarnbelt tengerszoroson keresztül húzódik. A berlini koalícióban mindenki tisztában van azzal, hogy a bejelentett intézkedések ezen a létfontosságú ütőéren hatalmas, adott esetben erőszakos ellenreakciót válthatnak ki. Ezért a külügyminisztérium világossá tette, hogy a szövetségi kormány szorosan egyeztetett a NATO- és EU-partnerekkel, szövetségesi támogatást élvez, és maga is biztosítja segítségét a többieknek.

A támogatás sokféle formát ölthet: újabb tartályhajók felvételét a közös szankciós listákra, drasztikusabb ársapka bevezetését, végül pedig a gyanús hajók katonai vagy rendőrségi ellenőrzését. A nemzetközi egyeztetések során ugyan több szolidaritási nyilatkozat született, de Berlinben hallani olyan hangokat is, miszerint egyes partnerek haboznak. Kőkemény gazdasági érdekek forgónak kockán. A világ tíz legnagyobb olyan hajózási társasága között, amelyek orosz olajtermékeket szállítanak, jelentős számban találhatók uniós székhelyű cégek, és léteznek olyan jelentések is, amelyek szerint egyes tagállamok harmadik országos vásárlásokkal kerülik meg az orosz olaj behozatali tilalmát.

Németországon belül is akadnak fenntartások. A támadás és a felelősség hivatalos megnevezése közötti hónapban Berlinben felmerült az a kérdés is, hogy Németország képes lenne-e valóban robusztus fellépésre az orosz tankerekkel szemben abban az esetben, ha a hajókat orosz hadihajók kísérik. A más országokban történt precedensek nem adnak egyértelmű útmutatást. Ott van egyrészt Svédország példája, amely határozottan lép fel, aminek eredményeként az orosz hajók elkerülik a svéd vizeket, és inkább a dán-német szorosokon keresztül közlekednek. Másrészt előfordultak olyan incidensek is, amikor egy balti állam tengerészete ellenőrizni akart egy gyanús tankert, ám a közelben feltűnt egy orosz harci repülőgép, mire az ellenőrzést végül megszakították.

Ilyen forgatókönyvekről Berlinben is hosszas viták folytak, és a belügyminisztérium különösen alapos mérlegelést sürgetett. Mi történik akkor, ha a hatósági egységek megpróbálnak felszállni egy hajóra, majd szembetalálják magukat egy orosz gépfegyver csövével? A szövetségi rendőrség ugyan fel van készülve arra, hogy egyedi esetekben speciális egységével, a GSG9-cel gyanús hajókra hatoljon be és fizikai erőt alkalmazzon, a döntő kérdés mégis az, hogy meg akarják-e ezt tenni akkor, ha a tartályhajót egy orosz fregatt kíséri. Senki nem ringatja magát abban az illúzióban, hogy az árnyékflottát pusztán fizikai feltartóztatással le lehetne állítani. Gyakran célravezetőbb más módon megtagadni a hajók áthaladását.

Erre a más útra az ukrán aktivisták már régóta rámutatnak, azt tanácsolva az európai döntéshozóknak, hogy alkalmazzák a leghatékonyabb fegyverüket: küldjenek bürokratai ellenőrzést az oroszokra. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy még intenzívebben kell vizsgálni a biztosítási kötvényeket és a hajók regisztrációját. Ha egy hajó digitálisan elküldi a biztosítási igazolását, pontosan meg kell vizsgálni annak érvényességét. Néha kiderül, hogy az érintett hajó hamis identitással közlekedik, és valójában egy szankcionált vízi járműről van szó, amelyet csupán átneveztek. Ekkor a biztosítót értesíteni kell, ami a szerződés azonnali felmondásához vezet.

Egy másik hatékony eszköz a Balti-tenger lehetséges olajszennyezése elleni védelem. Az árnyékflotta hajóinak többsége öreg, és súlyos veszélyt jelent a tengeri ökoszisztémára. Ez kiváló alapot teremt arra, hogy környezetvédelmi és tengerészeti szabályokra hivatkozva drasztikusan szigorítsák az ellenőrzéseket. A harmadik út azokon az államokon keresztül vezet, amelyek zászlója alatt a tankerek közlekednek. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ezen országok egy része tart a hírnévromlástól, ha kapcsolatba hozzák őket az árnyékflottával. Csendes-óceáni szigetállamok például töröltek a regiszterükből szankcionált hajókat, miután az egyik zászlójuk alatt hajózó tanker tengeralatti kábeleket megrongált.

Miközben a berlini politikusok ezeken a lehetőségeken gondolkodnak, a háború tovább folytatódik. A keleti fronton az orosz erők előrenyomulása elakadt, így Berlinben arra számítanak, hogy a hátország elleni hibrid támadások száma növekedni fog. Az orosz stratégia alapja az a feltételezés, hogy győzelmet lehet elérni, ha a nyugati államokban a háborútól való félelem olyan mértéket ér el, amely leállítja az Ukrajnának nyújtott támogatásokat. A szövetségi kormányban mindenesetre egy dolgot biztosan tudnak: a jövőben további eszkalálódó támadásokra kell felkészülni.