Keletnémet düh: miért tarol az AfD a volt NDK-ban?
Szász-Anhalt eredménye ismét megmutatta, milyen mély a politikai szakadék az ország két fele között. A jóléti különbségek szűkültek, a veszteségélmény azonban megmaradt, az elvándorlás pedig újra és újra táplálja az elégedetlenséget.
A várakozásoknak megfelelően az Alternatíva Németországért nagy fölénnyel megnyerte a szász-anhalti tartományi választást. A jobboldali populista AfD sikere azonban rég nem helyi különlegesség. Szászországban, Türingiában, Brandenburgban és Mecklenburg–Elő-Pomerániában is messze ez a legerősebb párt, miközben Nyugat-Németországban jóval gyengébb. A német politika egyik központi problémája továbbra is az, mi táplálja ezt a tartós keleti dühöt.
Kézenfekvő magyarázat lenne, hogy a keletnémetek rosszabbul élnek, és ezért büntetik Berlint. Csakhogy a számok egyre kevésbé igazolják ezt. A bérek és a termelékenység a keleti tartományokban már a nyugati szint mintegy 84 százalékán állnak, a hosszú biztosítási idő után járó átlagnyugdíj pedig 95 százalék körül közelíti a nyugatit. A 65 év felettiek háztartási jövedelme között is csekély a különbség. A közlekedési, digitális és kulturális infrastruktúra sok helyen kifejezetten erős, az állam jelenléte sem kisebb automatikusan, mint nyugaton. A német újraegyesítés óta eltelt évtizedekben óriási pénzek áramlottak keletre, és ezek nyomát ma már autópályákban, felújított városközpontokban, színházakban, egyetemekben és ipari beruházásokban is látni lehet.
Mégis makacsul él az érzés, hogy a keletnémet polgár másodrendű. Ez részben történelmi örökség. Az 1990 utáni átalakulás sok család számára munkahelyvesztést, társadalmi lecsúszást és a korábbi életrajz értékvesztését jelentette. Az egyesítés politikailag sikeres volt, társadalmilag azonban sokan úgy élték meg, hogy az egyik rendszer beolvadt a másikba. Nyugati vezetők érkeztek a minisztériumokba, az egyetemekre, a vállalatokhoz, miközben a keletnémeteknek azt kellett hallaniuk, hogy alkalmazkodjanak. Az anyagi különbségek csökkentek, a státuszsérelem sokkal lassabban kopott.
Ehhez járult az elvándorlás. Szász-Anhalt 1991 és 2024 között lakosságának csaknem negyedét elvesztette. A távozók között aránytalanul sok volt a fiatal, a képzett és a nő. Sok kisvárosban és faluban ezért ma idősebb, bizonytalanabb jövőjű társadalom maradt vissza, amely saját szemével látja a fogyást: bezárt bolt, megszűnő buszjárat, üres ház, kevesebb gyerek az iskolában. Ilyen környezetben könnyű elhinni, hogy „Berlin” megfeledkezett róluk, még akkor is, ha országos összevetésben az infrastruktúra vagy a jövedelem ezt nem támasztja alá. A veszteségérzet helyi élmény, nem statisztikai átlag.
Ez magyarázza azt a különös helyzetet is, hogy az AfD gyakran éppen ott a legerősebb, ahol kevés a bevándorló. A párt sikere szorosan összefügg az elöregedéssel, a fiatalok elköltözésével és azzal az érzéssel, hogy a településnek nincs jövője. A migráció így sokszor inkább jelkép: annak bizonyítéka a választó szemében, hogy a kormány másokra figyel, miközben őt magára hagyta. Az AfD ezt az érzelmet pontosan érti, és minden konfliktust ugyanabba a történetbe illeszt: Berlin diktál, Brüsszel diktál, a média kioktat, a régi pártok pedig nem hallják meg a hétköznapi embert.
A szövetségi kormányok erre többnyire gazdasági válaszokat adtak. Támogatást, beruházást, ipartelepítést, közlekedésfejlesztést. Ezek fontosak, de önmagukban nem gyógyítják a politikai elidegenedést. Ha egy közösség úgy érzi, hogy folyamatosan zsugorodik, elveszíti a fiataljait és csak ritkán jelenik meg az országos nyilvánosságban pozitív példaként, akkor a GDP-adatokkal nehéz vitatkozni vele. A berlini politikának ezért az is feladata lenne, hogy a keleti tartományokat ne kizárólag támogatandó térségként kezelje, és ne minden elégedetlenségükre moralizálással válaszoljon.
Az AfD persze nem azért erős, mert a keletnémeteknek objektíve igazuk van minden sérelmükben. Sok panasznak ellentmondanak a számok, és a párt gyakran olyan politikát kínál, amely éppen az elöregedő, munkaerőhiánnyal küzdő keleti tartományokat sújtaná a legjobban. A választói harag ettől még valóságos. A szász-anhalti eredmény azt üzeni, hogy 36 évvel az egyesítés után Németország gazdaságilag sokkal egységesebb lett, érzelmileg viszont ismét távolodik egymástól kelet és nyugat. Ezt a rést az AfD ma ügyesebben tölti ki, mint bárki más.