Fraknó kincsei új életre kelnek egy pesti galériában

A fraknói Esterházy-vár kincstárának tárgyai ritkán hagyják el azt a különleges környezetet, amelyben évszázadok óta őrzik őket. Szeptember elején azonban néhány darab Budapestre érkezett: az Einspach & Czapolai Fine Art Hold utcai kiállítóterében Pap Gábor legújabb műveivel kerültek egy térbe. Az Even Randomness has Roots – magyarul nagyjából A véletlennek is vannak gyökerei – című tárlat szeptember 3-án nyílt meg, és a hónap végéig látogatható. A projekt a kortárs művészet, a történeti gyűjtemény és a mecénási hagyomány találkozása, miközben egy régi múzeumi kérdést is újrafogalmaz: mi történik a tárgyak jelentésével, ha kiszakítjuk őket megszokott rendszerükből, majd új összefüggések közé helyezzük őket?

A fraknói Kunst- und Wunderkammer Európa ritka, eredeti helyén fennmaradt kora újkori csodakamrái közé tartozik. Első ismert leltára 1654-ben, Esterházy Miklós nádor halála után készült. A jegyzék akkor 13 ládát sorolt fel, bennük családi relikviákkal és különleges tárgyakkal. A gyűjteményt fia, Esterházy Pál tovább bővítette. Az egymás mellé kerülő fegyverek, ékszerek, könyvek, természeti ritkaságok, ásványok, preparált állatok, növényi és állati maradványok a korszak enciklopédikus világképét tükrözték. A csodakamra egyszerre szolgálta a tudásvágyat és a főúri reprezentációt: azt bizonyította, hogy tulajdonosa képes a világ távoli és ritka darabjait saját birtokán összegyűjteni.

Esterházy Pál idején épült ki az a szekrényekből, fiókokból és tárolókból álló rendszer, amelynek számos eleme ma is eredeti helyén látható. A főúr 1695-ben hitbizományi tulajdonná tette a gyűjteményt, ami döntően hozzájárult ahhoz, hogy az anyag együtt maradjon. A fraknói vár kincstára ezért több egy történeti tárgyegyüttesnél: maga az elrendezés, a tárolás módja és a helyszín is a gyűjtemény történetének része. A modern múzeumokban megszokott kronologikus vagy műfaji rend helyett itt egy olyan gondolkodásmód maradványai érzékelhetők, amelyben művészet, természettudomány, egzotikum, haditechnika és családi emlékezet még nem vált külön intézményi kategóriákra.

A budapesti kiállítás éppen ezt a rendszert bontja meg tudatosan. Pap Gábor nem történeti rekonstrukciót készített, és a fraknói tárgyakat sem illusztrációként használja. Saját festészeti és tárgyi gondolkodását állítja melléjük. A válogatásban szerepelnek műtárgyak szállítására használt régi bőrtokok, díszes lándzsák, mészkőből, vasból és márványból készült ágyúgolyók, faragott puskaagyak, valamint egy 16. századi narválagyar. Utóbbi különösen jól példázza, miként változhat egy tárgy jelentése: a narvál agyarát Európában évszázadokon át az egyszarvú szarvaként értelmezték, mágikus és gyógyító erőt tulajdonítottak neki, így természeti leletből mitikus ritkasággá és hatalmi státusztárggyá vált.

A csodakamrák története szorosan összefügg a modern múzeum kialakulásával. A 16–17. század fejedelmi és főúri gyűjteményei még a világ teljességének kicsinyített modelljét próbálták létrehozni. A ritkaság értéke gyakran fontosabb volt a rendszerezésnél. A felvilágosodás idején a gyűjtemények fokozatosan szakosodtak: a természeti tárgyak természettudományi múzeumokba, a festmények képtárakba, a fegyverek hadtörténeti gyűjteményekbe kerültek. A mai intézményi rend tehát részben annak a folyamatnak az eredménye, amely szétszedte a Wunderkammer egykor egységes világát.

Pap Gábor kiállítása ennek ellenkező irányába mozdul. Olyan tárgyakat hoz közös térbe, amelyek a modern kategóriák szerint távol állnak egymástól, majd vizuális asszociációkat keres közöttük. Ez a módszer közel áll saját korábbi munkáihoz is. Festményein és installációiban gyakran jelennek meg egymástól eltérő kulturális rétegek, hétköznapi tárgyak, ornamentális elemek, talált formák és olyan képi töredékek, amelyek első pillantásra véletlenszerűen kapcsolódnak. A mostani projektben azonban a kiindulópontot egy négyszáz éves gyűjtési rendszer adja.

Pap 1991-ben született, és a fiatalabb magyar képzőművész-generáció egyik egyre láthatóbb alkotója. 2025-ben az Esterházy Art Award díjazottjai közé került Koós Gábor, Vékony Dorottya és az EJTECH–Melkovics Tamás alkotópáros mellett. A díjhoz kapcsolódó program már akkor megteremtette a kapcsolatot az Esterházy-örökség és a kortárs magyar művészet között. Az idei budapesti tárlat ezt a kapcsolatot viszi tovább, immár közvetlenül a fraknói történeti anyag bevonásával.

Az Esterházy Art Echo kezdeményezés mögött az a gondolat áll, hogy a történeti gyűjtemény ne kizárólag megőrzendő örökségként működjön, hanem kortárs művészeti reflexiók kiindulópontja is legyen. Ez a megközelítés az európai kastélymúzeumokban egyre gyakoribb. A történeti enteriőrök és dinasztikus gyűjtemények közönsége részben elöregszik, miközben a kulturális intézmények új látogatói csoportokat keresnek. A kortárs művészet bevonása lehetőséget ad arra, hogy a régi tárgyakat mai problémák, vizuális nyelvek és társadalmi kérdések felől is olvassák.

Az ilyen projektek ugyanakkor kockázatot is hordoznak. Ha a kortárs beavatkozás puszta látványelem, könnyen dekorációvá változtatja a történeti tárgyat. Ha viszont a múlt kizárólag a jelen igazolására szolgál, a történeti különbségek veszhetnek el. A Hold utcai tárlat érdekesebb megoldást választ: nem akarja elhitetni, hogy Pap művei és a 17. századi tárgyak ugyanazt jelentik. A kapcsolatot éppen az eltérő jelentésképzés teremti meg. Egy ágyúgolyó a kincstárban fegyvertörténeti, reprezentációs és családtörténeti emlék; egy kortárs mű mellett forma, anyag, tömeg és asszociáció forrása is lehet.

A kiállítás kultúrpolitikai szempontból azért is figyelemre méltó, mert határokon átívelő magyar kulturális örökséggel dolgozik. Fraknó ma Ausztriában, Burgenlandban található, az Esterházy-család története azonban elválaszthatatlan a magyar történelemtől. A kincstár tárgyai egyszerre részei osztrák helyi örökségnek, magyar főnemesi emlékezetnek és közép-európai művelődéstörténetnek. A budapesti bemutatás ezt a többes kötődést teszi érzékelhetővé anélkül, hogy a tárgyakat kizárólag nemzeti tulajdonként értelmezné.

Az Esterházy-örökség körül ráadásul ma is vannak tulajdonjogi és restitúciós viták, ami még világosabbá teszi, hogy a történeti gyűjtemények sorsa sohasem kizárólag művészettörténeti ügy. A 20. századi háborúk, államosítások, határváltozások és politikai rendszerek Közép-Európában számos arisztokrata gyűjteményt szétszórtak. Fraknó különlegessége éppen abban áll, hogy a kincstár jelentős része helyben maradt. A megőrzött egység ma olyan kulturális tőke, amelyből kiállítások, kutatási programok és nemzetközi együttműködések épülhetnek.

A magánmecenatúra kérdése szintén jelen van a háttérben. Az Esterházy Privatstiftung és az Esterházy Magyarország Alapítvány támogatásával létrejött tárlat egy kereskedelmi galériában látható. Három különböző intézményi logika találkozik: a történeti vagyon kezelésére létrejött alapítvány, a kortárs művészeti piac szereplője és a művész. Ez eltér az állami múzeumi modelltől, mégis olyan kulturális feladatokat vállal, amelyeket hagyományosan közgyűjteményekhez társítunk: történeti tárgyakat értelmez, kutatási összefüggéseket teremt és nyilvános hozzáférést biztosít.

A fraknói csodakamra eredetileg szűk elit számára volt hozzáférhető. A tárgyak birtoklása maga is hatalmi demonstráció volt. A mai kiállítási kultúra ezzel szemben a hozzáférést tekinti alapértéknek. Ebben van a projekt egyik legérdekesebb történeti feszültsége. Ugyanaz a narválagyar, fegyver vagy dísztárgy, amely egykor egy főúri család kivételes világismeretét és gazdagságát jelezte, ma nyilvános kulturális párbeszéd alapanyaga lehet.

A címben szereplő véletlen ezért valójában a gyűjtés rendjére utal. Egy csodakamra mai szemmel kaotikusnak tűnhet, ám saját korában a világ megismerésének rendszere volt. A kortárs múzeumok ezzel szemben tudományos kategóriák szerint választják szét a tárgyakat, miközben az új kiállítási gyakorlat egyre gyakrabban próbálja ismét összekapcsolni őket. Pap Gábor munkái ebbe a folyamatba illeszkednek: nem rekonstruálják a barokk világképet, hanem megmutatják, hogy minden gyűjtemény mögött választások, értékrendek és történeti feltételek állnak.

A szeptember végéig nyitva tartó budapesti tárlat így jóval nagyobb témát sűrít egy viszonylag kis galériatérbe. A történeti mecénás és a mai művész, a főúri kincstár és a kereskedelmi galéria, a ritkaság és a hétköznapi tárgykultúra kerül egymás mellé. A fraknói tárgyak rövid budapesti vendégszereplése azt mutatja, hogy egy több száz éves gyűjtemény akkor őrizheti meg kulturális erejét, ha a megőrzés mellett új értelmezésekre is lehetőséget ad.