Így hálózza be Peking az afrikai sajtót a színfalak mögött
Kína ingyenes utak képzéseivel csábítja az afrikai újságírókat, miközben saját médiamodelljét terjeszti. A háttérben folyó alakítás a globális információs térben mélyreható szemléletváltást idéz elő.
Amikor az etiópiai újságíró, Samuel Bekele 2019-ben először landolt Pekingben, egy teljes hónapot töltött az ázsiai országban a kínai kormány által finanszírozott tanulmányút keretében. A repülőjegyeket, a fényűző szállodai elhelyezést, a minőségi éttermi étkezéseket és a szakmai szemináriumokat kivétel nélkül a vendéglátó állam állta, sőt az etióp újságíró még 200 dolláros költőpénzt is kapott a zsebébe. Egy fejlődő országból érkező médiadolgozónak egy ilyen visszautasíthatatlan ajánlat a szakmai előrelépés ritka lehetőségét jelenti. Az elmúlt húsz esztendőben több mint ezer afrikai újságíró vett részt hasonló, Peking által szponzorált szakmai továbbképzéseken és tanulmányutakon. Emeka Umejei nigériai származású, Dél-Afrikában oktató médiakutató elemzései rámutatnak, hogy ezek az utak messze nem önzetlen kulturális kezdeményezések, hanem egy gondosan felépített, globális befolyásolási stratégia szerves részét képezik.
A kínai államvezetés az elmúlt évtizedben szisztematikusan építette ki jelenlétét a fekete kontinens információs terében. Peking terveinek központi elemét Xi Jinping államfő még 2013-ban fogalmazta meg, amikor kiadta a jelszót, miszerint a nemzetközi térben el kell tudni jól mesélni Kína történetét. Ez a szándék különösen felértékelődött Afrikában, amely a kínai ipar számára a kritikus nyersanyagok elengedhetetlen forrása, egyúttal a kínai áruk növekvő felvevőpiaca. A Washington és Peking között zajló globális gazdasági és technológiai rivalizálás árnyékában a fekete kontinens stratégiai jelentősége tovább növekedett.
A közvetlen kínai állami propaganda terjesztése ugyanakkor korlátokba ütközött. Bár a Xinhua hírügynökség vagy a CGTN televíziós hálózat afrikai kirendeltségeket hozott létre, és a kínai műholdas adásokat ingyenesen juttatták el a helyi háztartásokba, a helyi közönség körében a kínai állami média bizalmatlansággal szembesült. Az afrikai olvasók és nézők tisztában vannak a kínai sajtószabadság szűkös kereteivel és a kritikus hangok hiányával. Látva saját sajtótermékeik mérsékelt lakossági sikerét, a pekingi stratégák irányt váltottak: a közvetlen üzenetküldés helyett a helyi, beágyazott afrikai újságírók megnyerését helyezték a középpontba.
A szponzorált újságíró-programok célja, hogy a kínai narratívákat hiteles, a helyi közösségek által elfogadott afrikai hangok közvetítsék. A folyamatot megkönnyíti, hogy az afrikai médiatartalom-szolgáltatók szűkös anyagi erőforrásai miatt a kontinensről szinte egyetlen szerkesztőség sem tud állandó saját tudósítót fenntartani Kínában. Így az a médiadolgozó, aki afrikai olvasóinak első kézből számol be az ázsiai nagyhatalomról, szinte kivétel nélkül a pekingi kormányzat által szponzorált, mindent magában foglaló utazások tapasztalataira támaszkodik. Samuel Bekele 2019-es első útján Hunan tartományt, valamint Sencsen és Kuangcsou metropoliszait járta be harminc harmadik világbeli kollégájával együtt, majd 2025-ben egy újabb tanulmányúton Sanghajba is eljutott.
A kínai szervezők a luxuskörülmények biztosítása mellett a szakmai programok szerkezetét is szigorúan kézben tartják. A nyugati tanulmányutakkal ellentétben – ahol a résztvevők szerkesztőségeket látogatnak, független újságírókkal és jogvédőkkel találkoznak – a kínai útvonalakon az újságírók egyetlen független szerkesztőség belső működését sem láthatják. A programok zárt termekben tartott előadásokból és kiemelt állami beruházások meglátogatásából állnak. A szemináriumok fókuszában nem az újságírói módszertan, hanem a Kommunista Párt vívmányai, a gazdasági struktúrák átalakulása, az Övezet és Út kezdeményezés elért eredményei, valamint a kínai technológiai vívmányok bemutatása áll.
A tanulmányutak során Peking egy sajátos médiafilozófiát szorgalmaz, amelyet pozitív újságírásként határoz meg. Ez a megközelítés a gazdasági eredmények, a struktúrafejlesztések és az állami sikerek hangsúlyozását várja el a sajtó képviselőitől, ahelyett, hogy a hatalmi ágakat és az intézményi működést elszámoltathatósági alapon vizsgálná. Ezt a szemléletet már a 2013-as Nairobiban rendezett kínai-afrikai médiafórumon nyíltan képviselték a kínai diplomaták, kiemelve, hogy a sajtónak a kétoldalú barátság és az építő jellegű együttműködés felületeként kell működnie.
A gazdasági kiszolgáltatottság kulcsszerepet játszik a kínai befolyásszerzés sikerében. Afrika-szerte az újságírók fizetése kirívóan alacsony, sokszor a havi 150-300 dolláros szintet sem éri el. A létbizonytalanságban élő médiadolgozók számára a tengerentúli meghívások, a biztosított juttatások és a szakmai elismerés illúziója komoly vonzerőt jelent. A helyi szakmai szervezetekben már megfogalmazódott az az aggodalom, hogy a szponzorált utak hatására az afrikai sajtómunkások egy része önkéntelenül is a kínai befektetések és állami beruházások szószólójává válik, hozzájárulva a gazdasági függőség elmélyüléséhez.
A pekingi diplomáciai erőfeszítések közvetlen láthatóságot biztosítanak a nemzetközi sajtóeseményeken is. A Nemzeti Népi Gyűlés ülésein vagy a FOCAC (Kína-Afrika Együttműködési Fórum) csúcstalálkozóin az akkreditált külföldi újságírók jelentős részét a szponzorált afrikai delegációk tagjai alkotják. Ezzel a jelenléttel Kína a széles körű nemzetközi elfogadottság látszatát kelti a nyilvánosság előtt, miközben a nyugati és az amerikai tudósítók vízumhoz jutását folyamatosan adminisztratív akadályokkal nehezíti, vagy kizárja őket a kiemelt rendezvényekről.
A szakértők rámutatnak, hogy az afrikai médiatérben belső törésvonal alakul ki a hatalom ellenőrzésére törekvő független újságírók és a pozitív újságírást elfogadó, Kínában képzett szakemberek között. A tanulmányutak résztvevői közül sokan hangsúlyozzák, hogy megpróbálják megőrizni szakmai kritikai érzéküket, az országfejlesztés látható eredményei – a modern felhőkarcolók, a nagysebességű vasutak és a fejlett technológia – mégis mély és maradandó benyomást gyakorolnak rájuk. Peking így a közvetett befolyásolási eszközeivel sikeresen alakítja át a Kínáról alkotott képet a fejlődő világban.