Szolidaritási adó: most kezdődik az önkormányzati alku

A szolidaritási hozzájárulás évek óta a magyar önkormányzati rendszer egyik legélesebb konfliktusa, de a kormányváltás után először körvonalazódik, hogyan alakíthatják át. Magyar Péter szeptember 19-én Pécsen azt mondta: ha szükséges, a kabinet elengedheti az önkormányzatok idei befizetésének egy részét, hosszabb távon pedig fokozatosan csökkentené és igazságosabbá tenné a terhet. A kijelentés azért fontos, mert az új kormány eddig nem ígérte a rendszer megszüntetését. Most az derülhet ki, milyen kompromisszumot talál a települési autonómia és a költségvetési egyensúly között.

A szolidaritási hozzájárulás alapelve önmagában nem rendkívüli. A nagyobb adóerő-képességű önkormányzatok befizetnek a központi költségvetésbe, hogy az állam ebből is finanszírozhassa a gyengébb bevételi helyzetű településeket. Hasonló kiegyenlítő mechanizmusok más országokban is működnek. A magyar vita azért vált különösen élessé, mert az elvonás összege az elmúlt években gyorsan nőtt, miközben az önkormányzatok szerint egyre kevésbé átlátható, hogyan jut vissza a pénz a települési rendszerbe.

Budapest és több nagyváros hosszú ideje azt állítja, hogy a hozzájárulás mértéke már nem egyszerű szolidaritás, hanem olyan központi elvonás, amely veszélyeztetheti a helyi közszolgáltatások finanszírozását. Az előző kormány ezzel szemben arra hivatkozott, hogy a magas iparűzésiadó-bevételekkel rendelkező településeknek részt kell vállalniuk a szegényebb térségek finanszírozásából.

A konfliktus egyik kulcsa az iparűzési adó. A települések saját bevételeinek legfontosabb forrása erősen koncentrált: Budapest, a nagyvárosok és néhány ipari központ jóval több bevételt szed be, mint a kisebb, gyenge gazdasági bázisú települések. Ha semmilyen kiegyenlítés nem lenne, a szolgáltatási különbségek még nagyobbak lehetnének.

A vita tehát nem arról szól, szükség van-e szolidaritásra, hanem arról, milyen képlet alapján és milyen garanciákkal. Egy rendszer akkor tekinthető kiegyensúlyozottnak, ha a befizető önkormányzat számára kiszámítható, nem von el aránytalanul sok saját bevételt, és ellenőrizhető, hogy a pénz valóban a gyengébb helyzetű településekhez jut.

Magyar Péter pécsi beszédében Lőrincz Viktória vidék- és településfejlesztési miniszter feladatává tette, hogy egyeztessen az önkormányzatokkal. A miniszterelnök kifejezetten arról beszélt, hogy a forrást nem kivezetni akarják, hanem fokozatosan csökkenteni, igazságosabbá tenni, és az elvont pénzt valóban fejlesztésekre fordítani. Ez lényeges különbség a teljes eltörléshez képest.

A kormány mozgástere közben szűk. Kármán András pénzügyminiszternek a költségvetési hiányt is csökkentenie kell. Ha az állam év közben több tízmilliárd forintnyi önkormányzati befizetésről mond le, a hiányzó bevételt máshonnan kell pótolni vagy kiadást kell csökkenteni. Ezért a „ha szükséges” megfogalmazás valószínűleg azt jelenti, hogy a kabinet előbb településenként akarja felmérni a likviditási problémákat.

Az önkormányzatok helyzete nagyon különböző. Egy gazdag ipari város nagy iparűzésiadó-bevétellel rendelkezhet, de közben drága tömegközlekedést, úthálózatot, szociális és kulturális intézményeket tart fenn. Egy kisebb településnek kevesebb feladata és bevétele van, de fajlagosan magasabb lehet az alapvető szolgáltatások költsége. Egyetlen képlet nehezen kezeli ezeket a különbségeket.

Budapest külön kategória. A főváros egyszerre települési önkormányzat, régiós gazdasági központ és olyan nagy közszolgáltatások fenntartója, amelyeket az agglomerációból ingázók is használnak. A szolidaritási hozzájárulás körüli korábbi perekben ezért nem pusztán a befizetés összege, hanem az önkormányzati autonómia és az állami finanszírozási felelősség határa is felmerült.

A kommentoldalakon a szolidaritási adóról korábban több adatközpontú vita is kialakult. Felhasználók települési befizetéseket, iparűzésiadó-bevételeket és egy főre jutó terheket hasonlítottak össze. Ezek a számítások nem hivatalosak és nem reprezentatív közvéleményt tükröznek. Arra azonban jól rámutatnak, hogy az emberek számára a rendszer egyik fő problémája az átláthatatlanság: nehéz követni, mi alapján nő egy település befizetése és hová kerül a pénz.

Az új kormány előtt ezért több lehetséges reformút áll. Az egyik a hozzájárulás kulcsának mérséklése. A másik a progresszivitás erősítése, vagyis hogy a nagyon magas adóerő-képességű települések arányaiban többet, a közepesek kevesebbet fizessenek. Harmadik lehetőség, hogy a befizetések egy részét címkézett vidékfejlesztési vagy kiegyenlítő alapba irányítják, amelynek felhasználása nyilvánosan követhető.

Magyar Péter utóbbi irányra tett utalást, amikor azt mondta, az elvont forrásokat valóban fejlesztésre kell fordítani. Ez összekapcsolódhat a Szent István Vidékfejlesztési Programmal, amelynek első szakaszában tíz mikrotérség száz települése kapna forrást, és a résztvevők közösen dönthetnének a felhasználásról. Ha a két rendszert összekötik, a szolidaritási hozzájárulás politikailag is könnyebben védhetővé válhat.

A veszély az, hogy a címkézés önmagában nem oldja meg az elosztási problémát. Ha a kormány politikai alapon választja ki a kedvezményezett térségeket vagy projekteket, a rendszer csak új formában termeli újra a korábbi konfliktusokat. Ezért szükség lenne előre rögzített, ellenőrizhető mutatókra: lakosságszám, adóerő-képesség, munkanélküliség, közszolgáltatási költségek, infrastruktúrahiány és más objektív tényezők alapján.

Az önkormányzati érdekszövetségek bevonása kulcsfontosságú lehet. A korábbi évek egyik visszatérő panasza az volt, hogy a központi kormányzat kész tények elé állította a településeket. Ha a Tisza valóban új modellt akar, a képlet kialakítása előtt kell tárgyalnia Budapesttel, megyei jogú városokkal, kisvárosokkal és községekkel.

A rendszer reformja összefügg a megyei önkormányzatok jövőjével is. Magyar Pécsen megerősítette, hogy átvilágítják a megyei közgyűlések feladatait és intézményeit, és a kormány politikai kifizetőhelynek tartja a kiüresedett struktúrák egy részét. Ha a megyei szint átalakul vagy megszűnik, a területfejlesztési pénzek elosztásának új intézményi gazdát kell találni.

Ez különösen fontossá teszi a szolidaritási hozzájárulás sorsát. Ha a befizetésekből valóban fejlesztési forrás lesz, tudni kell, ki dönt róla: minisztérium, új regionális szervezet, önkormányzati társulás vagy pályázati rendszer. A pénz útjának átláthatósága nélkül az igazságosabb képlet önmagában kevés.

Az idei részleges elengedés technikailag is kérdéseket vet fel. Ha egyes települések már befizettek, mások pedig később fizetnének, rendezni kell a visszatérítés vagy beszámítás módját. El kell dönteni azt is, objektív pénzügyi mutató vagy egyedi kérelem alapján jár-e könnyítés. Az egyedi alku gyorsabb lehet, de politikailag támadhatóbb; az általános szabály lassabb, viszont kiszámíthatóbb.

A következő napokban ezért Lőrincz Viktória minisztériumának egyeztetései lesznek fontosabbak, mint a pécsi politikai mondat. Az önkormányzatok várhatóan konkrét számokat kérnek majd: mekkora idei könnyítés lehetséges, mikor változik a képlet, és milyen garancia lesz arra, hogy az elvont források valóban települési fejlesztésekre jutnak.

A szolidaritási hozzájárulás körüli vita jó tesztje lesz annak is, mennyire más az új kormány önkormányzat-politikája. A teljes eltörlés könnyen népszerű lenne a nagyvárosokban, de növelné a területi különbségeket vagy új központi kiadást igényelne. A változatlan rendszer fenntartása viszont szembemenne a korábbi kritikákkal. A valódi reform a kettő között van: olyan kiegyenlítés, amelynek szükségességét a befizetők is elfogadják, mert látják a szabályait és a pénz útját.

Ezért a szeptember 19-i bejelentés nem egy adócsökkentési hír. Egy többéves önkormányzati konfliktus új tárgyalási szakasza kezdődött. A kérdés nem az, hogy lesz-e szolidaritás a gazdagabb és szegényebb települések között, hanem az, hogy az állam képes-e ezt olyan rendszerben megszervezni, amely egyszerre igazságos, átlátható és nem fojtja meg azokat a városokat, amelyek a legtöbbet fizetik bele.