Szakadék szélén az argentin csoda: eladósodnak a családok

Daniela pontosan tudja, hogy a fizetése már régen nem elegendő minden szükséges kiadásra. Este fél nyolckor száll le a buszról a fárasztó munkanap végén, majd a lakása felé vezető úton még betér a sarki szupermarketbe, mivel tízéves fia hamarosan éhesen ér haza a labdarúgó-edzésről. A hónap utolsó napjaiban járnak, a pénztárcája pedig szinte teljesen kiürült. Gondosan áttanulmányozza az árcédulákat, összehasonlítja a lehetőségeket, és végül több tételt is visszatesz a polcokra. A pénztárnál mindössze néhány alapvető élelmiszerrel a kosarában áll meg, ahol kezdetét veszi az a folyamat, amelyet az argentinok csak úgy emlegetnek: bicicleta. Ez a kifejezés a különböző hitelkártyákkal való folyamatos zsonglőrzést jelöli, amellyel a családok megpróbálják túlélni a hónapváltás kritikus napjait. A harminchétszer éves egyedülálló édesanya szociális munkásként dolgozik az állami egészségügyi szektorban. Két főállású pozíciót tölt be egyszerre, így a legtöbb napon tíz-tizenkét órát dolgozik megfeszítve. Ennek ellenére dolgozó szegényként hivatkozik saját magára, hiszen a lakbér, a rezsiköltségek, a fia iskolája és a munkába járás díjai felemésztik a bevételei döntő többségét. A magániskola választása számára egyáltalán nem státuszszimbólum, hanem elkerülhetetlen kényszer, mivel az állami intézmények nyitvatartási idejénél jóval tovább dolgozik, és nincs senki a környezetében, aki délután elhozhatná a gyermeket. A rögzített fix költségek szinte teljesen felemésztik a megélhetését, mindennapjait pedig a tetris nevű videojátékhoz hasonlítja, amely egyre gyorsabb tempóra kapcsol.

A nagyobb léptékű vásárlásokra szinte semmi nem marad a családi költségvetésből. Még egy új számítógépes egér vagy egy egyszerű kenyérpirító beszerzése is komoly fejtörést és elméleti problémát jelent a háztartásban. Az egyetlen rendszeres luxus, amit megenged magának, a fitneszbérlet, amelyet a mentális egészsége védelmében vált ki minden hónapban. A legutóbbi négynapos közös üdülés a fiával is komoly bűntudatot váltott ki belőle, hiszen pontosan tisztában volt azzal, hogy a valóságban hiányzik a fedezet az utazásra. Amint megérkezik a havi munkabér a számlájára, annak egy része azonnal elpárolog az előző hónapban felhalmozott törlesztőrészletek rendezése miatt. Az új hónap így törvényszerűen újabb adósságokkal indul, majd a hitelkártyás zsonglőrzés kezdődik elölről. Ez a fajta mindennapi küzdelem kiválóan szemlélteti azt a mély társadalmi feszültséget, amely a soron következő elnökválasztás előtt álló esztendőben komoly politikai veszélyforrássá válik Javier Milei államfő számára. Az argentin gazdaság ugyanis a libertárius elnök irányítása alatt makrogazdasági szempontból több területen látványos stabilizációt mutatott fel.

A havi drágulási ütem a nyár végére mindössze 1,7 százalékos szintre szelídült, miközben az elmúlt esztendő elején az éves pénzromlás mértéke még a kétszáznyolcvenkilenc százalékot is elérte. A szövetségi kormányzat az elmúlt időszakban folyamatosan költségvetési többletet ért el, a nemzeti bank sikeresen építi újjá a devizatartalékait, a hivatalos mérések szerint pedig a szegénységi ráta 28,2 százalékra csökkent az országban. A Nemzetközi Valutaalap lenyűgöző eredményekről számolt be értékelésében, külön kiemelve a drasztikusan visszaszorított pénzromlást, a költségvetési egyensúly megteremtését, valamint a piaci bürokrácia szisztematikus felszámolását. Ugyanakkor közelebbről megvizsgálva ugyanez a gazdasági struktúra egyáltalán nem mutat csillogó képet a lakosság széles rétegei számára. A független politikai elemzők a folyamatot a gazdasági növekedés és az állampolgárok valós életkörülményeinek teljes elválásaként írják le. Az elnöki adminisztráció eredeti ígérete egy rövid, ám rendkívül fájdalmas átmeneti időszakról szólt, amelyet gyors és átfogó kilábalás követ majd. Ez a kormányzati narratíva azonban komoly nyomás alá került, mivel a gazdasági javulás hatásait a lakosság túlnyomó többsége a saját bőrén egyáltalán nem tapasztalja.

Argentína jelenleg lényegében két teljesen eltérő sebességű gazdaságra vált szét. Az egyik pólus a patagóniai Vaca Muerta hatalmas palagáz- és olajmezőin, az Andok bányavidékein, valamint a végtelen mezőgazdasági területeken terül el. Ezekben a szektorokban dollármilliárdos beruházások valósulnak meg, a termelési és exportmutatók pedig meredeken emelkednek. A másik pólus a Buenos Aires környéki ipari övezetekben, az építőiparban, a kiskereskedelemben és a hétköznapi háztartásokban található. Ezeken a területeken tömegesen szűnnek meg a munkahelyek, a reáljövedelmek stagnálnak, a belső fogyasztás pedig súlyos visszaesést mutat. Ez a mély megosztottság az argentin gazdasági modell elnöki átalakításának közvetlen következménye. Az ország évtizedeken keresztül magas védővámokkal, behozatali korlátozásokkal és állami támogatásokkal óvta a hazai iparágakat. Az elnöki vezetés ezt a védelmi hálót tartja a krónikus gazdasági gyengeség legfőbb kiváltó okának. A kizárólag a belső piacra termelő vállalatok mesterséges védelme helyett a kormány ott akarja növekedési pályára állítani az országot, ahol az nemzetközileg is versenyképes tud maradni, így a mezőgazdaságban, az energiaszektorban és a bányászatban.

A területekben rejlő potenciál valóban tekintélyes méretű. A patagóniai palaképződményekben Argentína a világ legnagyobb palagáz-tartalékainak egyikével rendelkezik, a beruházások üteme pedig folyamatosan gyorsul. Az energetikai elemzőcégek becslései szerint jelenleg több mint százmilliárd dollár értékű új projekt áll előkészítés alatt az érintett régiókban. A bányászati szektorban új réz-, lítium-, ezüst- és aranykitermelési beruházásokat készítenek elő a szakemberek. A kormányzati várakozások szerint a kiviteli adatok a következő években erőteljes növekedést mutathatnak majd. Az esztendő első hét hónapjában az ország már több mint 58 milliárd dollár értékben értékesített árut a külpiacokon, ami csaknem 23 százalékos emelkedést jelent az előző év azonos időszakához képest. Az olajkutak és a rézbányák azonban komoly hátránnyal bírnak a széles körű társadalmi kilábalás megteremtése szempontjából. Ezek a tőkeintenzív ágazatok viszonylag kevés embernek biztosítanak közvetlen munkalehetőséget. Nemzetközi elemzők is rávilágítanak arra a tényre, hogy a gazdasági növekedés végletesen széttartóvá vált az országban. Míg az energia szektora, a bányászat és a mezőgazdaság dinamikusan fejlődik, addig a legtöbb munkahelyet biztosító ipari és építőipari területek súlyos lemaradásban vannak.

Az elmúlt időszakban több ezer ipari vállalkozás húzta le a rolót az országban, aminek következtében több mint kétszázezer formális munkahely tűnt el a privát szférából. Az argentin feldolgozóipar különböző ágazatai, amelyek évtizedeken át magas védővámok mögött termeltek, most szembesülnek az olcsó külföldi importáruk jelenlétével. Az ipari termelés érezhetően elmarad az előző évi szintektől, miközben a Behozatali volumen folyamatosan növekszik. A szövetségi kormányzat ennek a folyamatnak egy részét elkerülhetetlen piaci tisztulásként értékeli. A kormányzati logika szerint a nem hatékony vállalatok nem élhetnek a végtelenségig a túlárazott termékekből és az állami védelemből. Számos helyi ipari szereplő nem is tagadja a piacnyitás szükségességét, kifogásuk sokkal inkább a folyamat időzítésére vonatkozik. Érvelésük szerint a külföldi konkurenciát azelőtt engedték rá a hazai piacra, mielőtt a régi strukturális költségeket felszámolták volna. A vállalkozások továbbra is magas adókat fizetnek, a finanszírozás rendkívül drága, az infrastruktúra hiányos, miközben a viszonylag erős helyi fizetőeszköz tovább olcsóbbá teszi az importot. A hazai iparnak úgy kellene helytállnia a nemzetközi versenyben, hogy közben a régi gazdasági modell terheinek jelentős részét továbbra is nyögni kénytelen.

A tradicionális argentin ipari modell elsősorban Buenos Airesre és annak óriási agglomerációjára összpontosult. A választópolgárok csaknem negyven százaléka ebben a nagyvárosi környezetben él. Az új nyersanyagipari fellendülés azonban több száz kilométerrel távolabb, Patagóniában és az Andok tartományaiban zajlik. Miközben a fővárosi régióban gyárak zárnak be, a távoli vidéki körzetekben teljesen új nyersanyagalapú gazdasági szerkezet van kibontakozóban. Az olyan átlagos állampolgárok számára, mint Daniela, ez a nyersanyagipari boom elérhetetlenül távol van. A mindennapokban nem a bruttó hazai termék alakulása számít, hanem az, hogy a lakbér, a villanyszámla, a közlekedés és a hitelkártyák rendezése után mennyi marad a havi fizetésből. A kormányzatnak kétségkívül sikerült drasztikusan elfojtania a pénzromlást, azonban az alacsonyabb inflációs ráta nem jelent egyet az árak csökkenésével, csupán a drágulási ütem lassulását jelzi. Ezzel párhuzamosan a szövetségi vezetés radikálisan visszavágta az áram, a gáz, az ivóvíz és a tömegközlekedés állami támogatásait.

A munkabérek sem tudták még teljes mértékben behozni az elmúlt esztendők súlyos reálérték-veszteségét. A független elemzőintézetek adatai szerint a reálbérek a formális magánszektorban továbbra is érezhetően elmaradnak a jelenlegi elnöki ciklus kezdete előtti szintektől. Az állami szektorban a lemaradás mértéke még ennél is számottevőbb. A háztartások elkölthető jövedelme ráadásul még ennél is nagyobb mértékben zsugorodott, mivel a korábban államilag támogatott közszolgáltatásokért most lényegesen többet kell fizetni. Ezt a tátongó pénzügyi rést a lakosság egyre inkább hitelekből próbálja betömni. Az emberek ma már azért halmoznak fel adósságot, hogy élelmiszert tudjanak vásárolni a mindennapokban. Az alapvető fogyasztási cikkeket hitelkártyával fizetik ki, a számlák kiegyenlítését elhalasztják, vagy újabb kölcsönökből finanszírozzák a korábbiakat. Akik több kártyával rendelkeznek, megpróbálják szétdobni a kiadásaikat a különböző intézmények között.

A szélsőségesen magas pénzromlás éveiben az argentin pénzintézetek viszonylag kevés lakossági hitelt helyeztek ki a piacon. Ezzel párhuzamosan a fennálló adósságok a száguldó infláció miatt gyorsan elveszítették a reálértéküket. A gazdaság stabilizálódásával azonban ez a helyzet gyökeresen megváltozott. A bankok és a pénzügyi technológiai vállalkozások drasztikusan kibővítették a hitelezést. Az adósságok azonban a megszelídített infláció mellett már nem enyésznek el maguktól, miközben a magas kamatlábak rendkívül nehézzé teszik a törlesztést. A folyamat következményei mostanra a hivatalos statisztikai adatokban is tisztán kirajzolódnak. A családi bankhitelek jelentős része törlesztési csúszásban van, míg a bankrendszeren kívüli hitelezőknél és a pénzügyi applikációknál a helyzet még ennél is aggasztóbb. Több millió állampolgár rendelkezik olyan digitális kölcsönökkel, amelyek kamatterhei néha elképesztő magasságokba emelkednek. Az elemzői számítások szerint a hitelfelvevők csaknem egyharmada már több mint kilencvennapos elmaradásban van a törlesztésekkel.

A szövetségi kormányzat azzal védekezik, hogy Argentína nemzetközi összehasonlításban még mindig rendkívül kicsi lakossági hitelpiaccal rendelkezik, a törlesztési hiányosságok növekedése pedig a hitelezés gyors kiterjedésének természetes kísérőjelensége. A valóságban mindkét megállapítás megállja a helyét. A hitelpiac ugyan igyekszik normalizálódni, ám sok argentin állampolgár nem beruházási céllal veszi fel a kölcsönöket, hanem kizárólag azért, hogy fenntarthassa a puszta életszínvonalát. Ez a tendencia mély politikai elégedetlenségbe csap át. Amikor az elnököt megválasztották, a száguldó pénzromlás gyakorlatilag minden más lakossági aggodalmat felülírt. Mostanra a pénzromlás kérdése veszített a politikai súlyából, miközben a munkahelyek biztonsága, a reálbérek alakulása és a vásárlóerő megőrzése került a figyelem középpontjába. A közvélemény-kutatások szerint az államfő munkájával való elégedetlenség eléri a 15 százalékos többséget, a felháborodás pedig különösen a kiskeresetű társadalmi rétegek körében öltött hatalmas méreteket.

Az elnöki reformprogram azon a feltételezésen alapul, hogy a makrogazdasági stabilizáció előbb-utóbb átcsap egy szélesebb körű növekedési fázisba. A növekvő export dollárbevételeket hoz az országnak, az új beruházások modern termelőkapacitásokat hoznak létre, ezekből pedig idővel stabil munkahelyek keletkeznek a piacon. A Nemzetközi Valutaalap szakértői elviekben fenntarthatónak tartják ezt a gazdasági pályát, ugyanakkor arra figyelmeztetnek, hogy a társadalmi támogatottság megőrzése rendkívül nehézzé válik, ha a növekedés és a foglalkoztatás nem indul gyorsan emelkedésnek. Ebben rejlik a következő választási esztendő legégetőbb kérdése a politikai elemzők szerint. Végtelenül bizonytalan ugyanis, hogy fenntartható-e hosszabb távon egy olyan gazdasági modell, amely folyamatos politikai elégedetlenséget generál a stagnáló lakossági jövedelmek miatt. Daniela erre az estére ismét talált egy átmeneti megoldást a fennmaradásra. Az egyik hitelkártyáján még volt némi szabad keret, így a napi bevásárlást sikerült rendeznie. Így evickél tovább hónapról hónapra az egyre nehezebb körülmények között. Úgy véli, az a tény, hogy állandó bejelentett munkája van, egyelőre megóvja őt attól, hogy az utcára kerüljön. Amíg a munkahelyét sikerül megtartania, a mindennapi pénzügyi játéka még működik valahogy, ám a biztonságérzetét ez a törékeny egyensúly már régen nem képes megteremteni.