A természetvédő, aki ecsettel dokumentálta a világot

Róma egyik legemberibb múzeumi tere, a Trastevere várostörténeti múzeuma szeptember közepén olyan életművet állított a középpontba, amelyet a közönség többnyire egészen más összefüggésből ismer. Fulco Pratesi neve Olaszországban a természetvédelemmel forrt össze: 1966-ban ott volt a WWF Italia alapításánál, hosszú évtizedeken át írt, kampányolt, természetvédelmi területek létrehozásáért dolgozott, és az olasz környezetvédelmi mozgalom egyik legismertebb alakja lett. A december 6-ig látogatható Fulco Pratesi. Acquarelli pionieri című kiállítás azonban azt mutatja meg, hogy a természethez fűződő viszonyának volt egy kevésbé közismert, következetesen művelt nyelve is: az akvarell.

A tárlat apropóját a WWF Italia megalapításának hatvanadik évfordulója adja. A rendezők korábban ki nem állított természetrajzokat, teljes egészében még nem bemutatott ifjúsági illusztrációkat, terepi jegyzetfüzeteket, naplókat és családi fényképeket gyűjtöttek össze. A hangsúly nem emlékszobán van. A kiállítás azt vizsgálja, hogyan működött együtt egyetlen ember pályáján a megfigyelő, az aktivista, az író és a rajzoló. Pratesi számára a természet lerajzolása nem díszítő melléktevékenység volt: a figyelem gyakorlata, amely megelőzte a természetvédelmi érvelést.

Ez a módszer ma különösen érdekes. A környezeti válságokról szóló kommunikációt számok, műholdképek, grafikonok és drámai videók uralják. Pratesi munkái egy korábbi korszakból származnak, amikor a terepen dolgozó természetbúvár gyakran saját kezű rajzzal rögzítette azt, amit látott. Az akvarell lassú médium: a készítőnek időt kell töltenie a tájjal, az állattal vagy a növénnyel, meg kell figyelnie az arányokat, a színeket, a mozdulatot. A kép ezért egyszerre dokumentum és személyes tanúságtétel.

Pratesi építészként végzett, majd egyre inkább a természetvédelem felé fordult. A hatvanas évek Olaszországában ez még jóval kevésbé intézményesült terület volt, mint ma. Az iparosodás, az autópályák, az üdülőövezetek és a városok gyors terjeszkedése látványosan alakította át a tájat. A természetvédelem sokszor néhány tudós, újságíró és civil kezdeményező munkáján múlt. A WWF olasz szervezete ebben a közegben jött létre, és Pratesi hamar felismerte, hogy a védelemhez nyilvánosság is kell: a veszélyeztetett élőhelyeket és fajokat előbb láthatóvá kell tenni.

A rajzai ebben a munkában sajátos szerepet kaptak. Nem tudományos atlaszok hideg pontosságával készültek, de nem is távolodtak el a megfigyelhető valóságtól. Madarak, emlősök, növények és tájak jelennek meg rajtuk úgy, hogy az alkotó figyelme a környezet egészére irányul. A kiállításon látható terepi füzetek ezt a folyamatot különösen jól érzékeltetik: a kép mellett jegyzet, dátum, helyszín és gyors megfigyelés marad. A természet itt nem háttér, hanem összefüggő rendszer.

Az olasz természetvédelem történetében Pratesi azért is fontos, mert a mozgalom társadalmi nyelvét formálta. A hetvenes és nyolcvanas években a környezetvédelem fokozatosan kilépett a szakértői körből, és politikai témává vált. Nemzeti parkok, vadászat, partvidékek beépítése, erdők és vizes élőhelyek védelme került napirendre. A WWF Italia közben országos hálózattá nőtt. A szervezet ma már professzionális kampányokat folytat, jogi és tudományos munkát végez, de a kezdeti időszak személyes aktivizmusa továbbra is része az identitásának.

A római kiállítás ezért egy intézmény történetét is elmeséli. Hatvan év alatt a természetvédelem nyelve gyökeresen megváltozott. Az első generáció még elsősorban egyes fajok és tájak megmentéséről beszélt. Ma a biodiverzitás csökkenése, a klímaváltozás, az ökoszisztéma-szolgáltatások, a mezőgazdaság és az energiahasználat összefüggései kerülnek előtérbe. A régi akvarellek azonban arra emlékeztetnek, hogy a szakpolitikai fogalmak mögött mindig konkrét élőhelyek és élőlények vannak.

Pratesi egyik újítása az volt, hogy az úgynevezett terepi akvarellt Olaszországban szélesebb közönség számára is ismertté tette. A gyorsan elkészített helyszíni rajz nem igényel műtermet, és éppen a közvetlensége adja az erejét. Az alkotó a látvány változásával együtt dolgozik: a madár elrepülhet, a fény megváltozik, az időjárás közbeszólhat. Ez a bizonytalanság a kép részévé válik. A kiállítás anyagában ezért a befejezetlenség és a jegyzetszerűség is érték.

A múzeumi bemutatás egy másik kérdést is felvet: hol húzódik a határ tudományos dokumentáció és műalkotás között. A természetrajz évszázadokon át nélkülözhetetlen eszköze volt a tudományos ismeretterjesztésnek. A fényképezés elterjedése után sem tűnt el, mert a rajzoló kiemelhet olyan jellegzetességeket, amelyeket a kamera esetleg elfed. Pratesi lapjain azonban az információ mellett a személyes látásmód is meghatározó. Ettől kerülhetnek ma művészeti múzeumba anélkül, hogy elveszítenék dokumentumértéküket.

A családi anyagok bevonása óvatosan személyessé teszi a tárlatot. A naplók és fényképek azt mutatják, hogy a természetvédelem nála nem munkaidőben végzett foglalkozás volt. Az utazás, a családi élet, az olvasás és a rajzolás ugyanahhoz a világhoz tartozott. Ez a folytonosság magyarázza, miért tudott egyszerre közéleti szereplő és érzékeny megfigyelő maradni.

A kiállítás időzítése az olasz kulturális intézmények számára is sokatmondó. A múzeumok egyre gyakrabban keresik a kapcsolatot a környezeti kérdésekkel, és a természettudományos, történeti, művészeti gyűjtemények közötti határok lazulnak. Egy környezetvédő akvarelljei éppen azért alkalmasak erre, mert többféle közönséget kapcsolnak össze. A látogató érkezhet a WWF története, a rajzművészet vagy a természet iránti érdeklődésből, és ugyanabban a térben találkozik mindhárommal.

Fulco Pratesi életműve közben arra is figyelmeztet, mennyire fontos a személyes megfigyelés egy olyan korban, amikor a természetről szerzett ismeretek jelentős része képernyőn keresztül érkezik. A természetvédelmi politika globális adatokkal dolgozik, de a társadalmi kötődés gyakran helyi élményekből születik. Egy madár, egy folyópart vagy egy erdő lerajzolása nem helyettesít tudományos mérést. Arra viszont képes, hogy időt adjon a figyelemnek, és ebből az időből kapcsolat alakuljon ki. A római tárlat legérdekesebb állítása éppen ez: Pratesi aktivizmusa és festészete ugyanannak a figyelemnek két formája volt.