Újra forr az Égei-tenger Athén és Ankara között

Három év viszonylagos nyugalom után ismét gyorsan romlik Görögország és Törökország viszonya az Égei-tengeren. A két NATO-tagállam egymást vádolja provokációval, miközben Athén nagyszabású fegyverkezési programot hajt végre, Ankara pedig katonai jelenlétét erősíti a török nyugati partvidéken. A vita régi elemei – a felségvizek, a szigetek szuverenitása, a légtér, a kontinentális talapzat és a kelet-mediterrán befolyás – újra egyszerre kerültek elő.

A görög–török kapcsolat 2023 után látványosan enyhült. Recep Tayyip Erdoğan athéni látogatását követően a két kormány a „nyugodt vizek” korszakáról beszélt, rendszeressé váltak a magas szintű találkozók, és mindkét fél igyekezett elkerülni a katonai incidenseket. Ez a korszak most lezárulni látszik. Görög biztonságpolitikai szakértők szerint a retorika mindkét oldalon keményebb lett, a regionális háborúk pedig csökkentették a korábbi fékek erejét.

Athén az elrettentésre helyezi a hangsúlyt. Görögország augusztus végén több milliárd dolláros védelmi megállapodást kötött Izraellel, amelynek keretében átfogó légvédelmi rendszert épít ki. A programot Achilles pajzsának nevezték el, és egyszerre szolgálja a rakéta-, drón- és repülőgép-fenyegetések elleni védelmet. A görög kormány emellett saját hadiiparának fejlesztésére is jelentős összegeket fordít.

A görög fenyegetésérzetet az ukrajnai háború és a Közel-Kelet destabilizálódása is erősítette. Athénban egyre többen úgy látják, hogy az erő alkalmazása ismét elfogadottabb eszközzé vált a nemzetközi politikában, ezért Görögországnak saját katonai képességeire kell támaszkodnia. A török hadsereg mérete és Ankara gyorsan fejlődő drón-, rakéta- és hadihajóprogramja különösen nagy figyelmet kap.

A két ország közötti alapvita egyik legfontosabb eleme a felségvizek szélessége. Görögország szerint a nemzetközi tengerjog alapján joga van az Égei-tengeren is hatról 12 tengeri mérföldre kiterjeszteni területi vizeit. Törökország ezt elfogadhatatlannak tartja, mert a sok görög sziget miatt az Égei-tenger jelentős része görög felségvízzé válna, és Ankara szerint súlyosan korlátozná a török hajózás mozgásterét.

A török parlament már 1995-ben kimondta, hogy a görög felségvizek 12 mérföldre történő kiterjesztését háborús oknak, casus bellinek tekintené. Ez a határozat máig érvényben van. Görögország az Európai Unió és a nemzetközi jog támogatását hangsúlyozza, Törökország viszont nem részese az ENSZ tengerjogi egyezményének, és azt állítja, hogy az Égei-tenger különleges földrajzi adottságai miatt kétoldalú megállapodásra van szükség.

További konfliktusforrás az úgynevezett szürke zónák ügye. Ankara szerint több kisebb sziget és lakatlan szikla szuverenitása nem rendezett egyértelműen a nemzetközi szerződésekben. Athén ezt elutasítja, és úgy véli, hogy a határokat a lausanne-i és párizsi békeszerződések világosan meghatározták. A görög értelmezés szerint Törökország tudatosan bővíti a vitatott kérdések körét, hogy későbbi tárgyalásokon nagyobb alkupozícióhoz jusson.

A török „Kék Haza” doktrína szintén erősíti a görög aggodalmakat. Az elképzelés Törökország tengeri érdekszféráját szélesen értelmezi a Fekete-tengeren, az Égei-tengeren és a Földközi-tenger keleti medencéjében. Görögországban sokan ezt revisionista programként értékelik, amely megkérdőjelezi a jelenlegi tengeri status quót. Ankara szerint ezzel szemben saját jogos érdekeit védi egy olyan térségben, ahol a görög szigetek elhelyezkedése aránytalanul korlátozná a török tengeri hozzáférést.

A feszültséget növeli, hogy Törökország mintegy kétezer katonát vezényelt az Izmirtől délre fekvő partvidékre. Török szakértők ezt elsősorban elrettentő jelzésnek tartják, és nem számítanak közvetlen háborúra. Ankara és Athén egyaránt NATO-tag, hadseregeik évtizedek óta kialakított kommunikációs csatornákkal rendelkeznek, és a szövetségnek erős érdeke, hogy két tagja között ne alakuljon ki fegyveres konfliktus.

A NATO-tagság azonban korábban sem akadályozott meg minden válságot. A két ország többször került a fegyveres összecsapás közelébe, különösen Ciprus és az Égei-tenger miatt. Az 1996-os Imia–Kardak válság idején görög és török különleges egységek jelentek meg ugyanazon apró szigetcsoport körül, és csak intenzív amerikai közvetítéssel sikerült elkerülni a harcot. A történelmi emlékezet ezért mindkét oldalon érzékennyé teszi a katonai jelzéseket.

A belpolitika is erősíti a kemény hangot. Görögországban tavasszal választásokat tartanak, és Kiriákosz Micotákisz miniszterelnök nem engedheti meg magának, hogy a török kérdésben gyengének tűnjön. A nemzeti szuverenitás védelme a görög politikában pártokon átívelő ügy. Erdoğan számára hasonlóan fontos a tengeri jogok és a török nagyhatalmi státus hangsúlyozása.

A kelet-mediterrán energiapolitika további tétet ad a vitának. A térség földgázmezői, a tervezett vezetékek és elektromos összeköttetések miatt a tengeri határok közvetlen gazdasági értéket képviselnek. Görögország, Ciprus és Izrael az elmúlt években szorosabb energetikai és védelmi együttműködést épített ki. Törökország attól tart, hogy ezek a kapcsolatok kiszoríthatják a regionális projektekből.

Az Európai Unió számára különösen kényes a helyzet, mert Görögország és Ciprus tagállam, Törökország pedig kulcsfontosságú NATO-szövetséges, migrációs partner és regionális hatalom. Brüsszelnek egyszerre kell kiállnia a tagállami szuverenitás mellett és fenntartania a működő kapcsolatot Ankarával. A közel-keleti háború és az ukrajnai konfliktus idején Törökország stratégiai jelentősége még nagyobb lett.

A mostani feszültség önmagában még nem jelenti, hogy Athén és Ankara háborúra készül. Mindkét oldalon vannak politikai és katonai szereplők, akik a párbeszéd fenntartását sürgetik. A kockázat inkább abban rejlik, hogy a sűrű katonai jelenlét, a kemény retorika és a rendezetlen jogi viták mellett egy kisebb légi vagy tengeri incidens gyorsan nagyobb válsággá válhat.

A „nyugodt vizek” korszakának kifulladása ezért európai biztonsági ügy. A két ország hadereje a NATO délkeleti szárnyának fontos része, miközben a Földközi-tenger keleti medencéje az energiaellátás, a migráció és a közel-keleti válságok miatt egyre fontosabb. Athén és Ankara régi vitái így egy sokkal bizonytalanabb nemzetközi környezetben térnek vissza, ahol a korábbi válságkezelési rutinok értéke is megnő.