Kerry James Marshall újrarendezi a múzeumi kánont
Párizsban hetven mű, köztük nyolc új festmény mutatja meg, miként kerülhetnek a korábban háttérbe szorított fekete alakok a művészettörténeti elbeszélés középpontjába. A tárlat egyben a francia intézményi önvizsgálat része.
A Musée d’Art Moderne de Paris szeptember 18-án megnyílt Kerry James Marshall: The Histories című kiállítása több szempontból is kulturális esemény. Ez az első franciaországi nagyszabású tárlat, amelyet a kortárs amerikai festőnek szentelnek, miközben Marshall évtizedek óta a nemzetközi művészeti élet meghatározó alakja. A hetven művet felvonultató bemutató nyolc, kifejezetten ehhez a kiállításhoz készített új festményt is tartalmaz, és több mint négy évtized munkáiból rajzol pályaképet.
Marshall 1955-ben született az alabamai Birminghamben, majd Los Angelesben nőtt fel. Festészetének egyik legfontosabb sajátossága, hogy fekete embereket helyez olyan kompozíciók középpontjába, amelyek tudatosan idézik meg az európai művészettörténet nagy műfajait. Parkok, nappalik, fodrászüzletek, kertek és történeti utalások jelennek meg képein, a szereplők pedig monumentális jelenlétet kapnak. A festő ezzel arra a hosszú hagyományra reagál, amelyben a nyugati múzeumok gyűjteményeiben a fekete alakok ritkán jelenhettek meg autonóm főszereplőként.
A párizsi tárlat ezért különösen érdekes helyen látható. Franciaország múzeumai az elmúlt években egyre intenzívebben foglalkoznak azzal, miként alakult ki a művészeti kánon, kik kerültek bele, és kik maradtak a peremén. A gyarmati örökség, a restitúció, a reprezentáció és a gyűjtemények eredete körüli viták már régen kiléptek a szűk szakmai közegből. A kérdések kulturális és politikai jelentőséget kaptak, mert a múzeumok arról is döntenek, milyen múltat tekint egy társadalom közösnek.
Marshall módszere azért hatásos, mert nem a klasszikus festészet elutasításából indul ki. Éppen ellenkezőleg: rendkívül tudatosan használja annak eszközeit. Manet, Caillebotte és más 19. századi francia mesterek kompozíciói éppúgy hatottak rá, mint a képregény, a science fiction, az afrofuturizmus vagy az amerikai populáris kultúra. A művész egyszerre tekinti örökségének az európai festészetet és az afroamerikai vizuális hagyományt. A kettő találkozásából olyan képi világ születik, amelyben a történeti utalás és a jelen társadalmi tapasztalata folyamatosan egymásra vetül.
A The Histories Londonból és Zürichből érkezett Párizsba, de a francia állomás saját jelentést kap. A Musée d’Art Moderne az elmúlt két évtizedben több olyan amerikai alkotónak rendezett jelentős kiállítást, akik a faji reprezentáció és a művészettörténeti láthatóság kérdéseivel foglalkoznak. Kara Walker és Jean-Michel Basquiat bemutatói után Marshall tárlata egy intézményi sorozat következő állomásaként is értelmezhető. A múzeum ezzel tudatosan tágítja azt a történetet, amelyet a 20. és 21. századi művészetről elmond.
A kiállítás tétje ugyanakkor nem merül ki abban, hogy többféle társadalmi tapasztalat kapjon helyet a falakon. Marshall képei magát a művészettörténeti hierarchiát vizsgálják. A monumentális méret, a történeti festészetre emlékeztető kompozíció és a múzeumi prezentáció hagyományosan tekintélyt kölcsönöz a témának. Amikor a festő egy hétköznapi fekete családot vagy fodrászüzletet emel ebbe a léptékbe, azt is állítja, hogy ezek a jelenetek ugyanúgy alkalmasak az egyetemes emberi tapasztalat megjelenítésére, mint a régi mesterek mitológiai vagy történeti témái.
Ez a megközelítés azért fontos, mert a kulturális intézmények körüli vitákban gyakran két véglet ütközik. Az egyik szerint a kánon változtatása szükségképpen a régi mesterek háttérbe szorítását jelenti, a másik szerint a hagyományos gyűjtemények eleve alkalmatlanok a mai társadalom sokféleségének bemutatására. Marshall művészete más utat mutat: a régi képi nyelvet használja fel arra, hogy új szereplőket és új történeteket tegyen láthatóvá. A hagyomány így vitapartner lesz.
A párizsi kiállítás hetven műve 11 nagyobb cikluson keresztül követi ezt a gondolkodást. A festmények mellett rajzok, grafikák és egy szobor is szerepelnek, a rendezés pedig kronológiai és tematikus szempontokat kapcsol össze. A látogató így érzékelheti, hogyan változott Marshall technikája és témaválasztása, miközben alapvető kérdései évtizedeken át megmaradtak.
A tárlathoz kapcsolódó francia nyelvű katalógus önmagában is jelentős vállalkozás. Ez az első nagy francia kiadvány, amely átfogóan foglalkozik a művésszel, és az összes kiállított alkotást reprodukálja. A múzeum konferenciasorozatot is szervez, amely transzatlanti és interdiszciplináris nézőpontból tárgyalja Marshall munkásságát. A program azt jelzi, hogy a kiállítást nem lezárt reprezentatív eseménynek, hanem hosszabb szakmai és közönségviták kiindulópontjának tekintik.
A kulturális intézmények számára ez egyre fontosabb működési modell. Egy nagy tárlat ma már ritkán áll meg a művek falra helyezésénél. Katalógusok, beszélgetések, oktatási programok, digitális tartalmak és közösségi események épülnek köré. Ez részben közönségépítés, részben annak felismerése, hogy a művészettörténeti jelentések nem kizárólag a kurátori szövegben születnek. A látogatók saját tapasztalata, társadalmi háttere és történeti tudása is része az értelmezésnek.
Marshall esetében különösen erős ez a réteg, mert képei egyszerre ismerősek és zavarba ejtők. Ismerősek, mert a festészeti kompozíciók sokszor a nyugati művészettörténetből származó mintákat követnek. Zavarba ejtők, mert olyan szereplőket helyeznek ezekbe a pozíciókba, akik a klasszikus múzeumi elbeszélésben sokáig hiányoztak. A néző így saját vizuális beidegződéseivel is találkozik.
A francia kulturális vita szempontjából a kiállítás azért is időszerű, mert a múzeumok társadalmi szerepéről folyó vita nem csillapodott. A restitúciós ügyek, a gyarmati gyűjtemények eredete és a kortárs reprezentáció kérdése egyaránt arra kényszeríti az intézményeket, hogy világosabban fogalmazzák meg saját feladatukat. A Musée d’Art Moderne választása azt sugallja, hogy a kánon bővítése nem alkalmi gesztus, hanem a gyűjteményi és kiállítási politika része.
A The Histories január végéig marad Párizsban, így hosszú hónapokon át lehetőséget ad erre a vitára. A kiállítás ereje abban rejlik, hogy a társadalmi kérdéseket festészeti kérdésként is komolyan veszi. Marshall nem illusztrál egy politikai tételt, hanem képeket épít, amelyek a szín, a méret, a kompozíció és a művészettörténeti idézet révén hatnak. Éppen ezért a párizsi bemutató jó példája annak, hogyan válhat egy múzeumi program egyszerre esztétikai élménnyé és a kulturális kánonról szóló nyilvános gondolkodás részévé.