Vučić lemondott, hogy hatalmon maradhasson

A vasárnap este megjelent gyorshírek alapján egy pillanatra úgy tűnhetett, mintha egy korszak végéhez érkezett volna Szerbiában: Aleksandar Vučić lemondott köztársasági elnöki tisztségéről. Valójában azonban szó sincs arról, hogy az országot már majdnem másfél évtizede urló politikus a visszavonulásra készülne. Csak annyi történik, hogy az október 25-én esedékes választáson miniszterelnök-jelöltként indul, és ha a Szerb Haladó Párt köré szerveződő lista megszerzi a kormányalakításhoz szükséges támogatást, néhány utcával arrébb költözteti politikai hatalmának központját. A módszer ismerős. Vlagyimir Putyin 2008-ban azért nem indulhatott újra az orosz elnöki tisztségért, s azért lett kormányfő, mert az alkotmány akkor csak két egymást követő ciklust engedélyezett számára. S bár Szerbia nem Oroszország, Vučić mozgástere kisebb, a logika hasonló: ha egy tisztség alkotmányos korlátai akadályozzák a politikai vezetőt, a hatalom megtartásához másik tisztséget keres. Most azonban nehezebb megmérettetésre számíthat Vučić, mint a korábbi választásokon bármikor. A szerb társadalom jelentős átalakuláson ment keresztül az elmúlt szűk két évben. A 2024. novemberi újvidéki pályaudvaron történt tragédia, amelyben tizenhatan haltak meg, olyan tiltakozási hullámot indított el, amelynek ellenszerét a hatalom sokáig nem találta. A történtek felszínre hozták azokat a feszültségeket, amelyek a korrupció, az állami intézmények politikai ellenőrzése, a felelősségre vonás hiánya és a sajtó sanyarú helyzete miatt már régóta jelen voltak. Sokan úgy érezték: a diákok hiteles alternatívát nyújtanak a hatalommal szemben, a fiatalok ugyanis nem járatták le magukat a hatalomért folytatott csatározások során. A szerb ellenzék hosszú éveken át ugyanattól a betegségtől szenvedett, amely Magyarországon is bénította a Fidesz ellenfeleit Magyar Péter megjelenéséig. Sok párt, rengeteg személyes konfliktus, eltérő politikai stratégiák és egymással versengő ellenzéki listák álltak szemben a centralizált hatalmi gépezettel. A Szerb Haladó Pártnak választási győzelmekhez ezért az is elég volt, hogy saját táborát egyben tartsa, hiszen az ellenzék pártjai egymástól vették el a szavazatokat. A diáklista ezen változtathat. A Demokrata Párt, a Zöld-Baloldali Front és más ellenzéki erők már úgy döntöttek, félreállnak vagy támogatásukról biztosítják a diákokat. Ez még messze van a teljes ellenzéki összefogástól, ám a tiltakozó mozgalom mögött olyan választók is felsorakozhatnak, akik a hagyományos ellenzéki pártokra nem szívesen szavaztak volna. Bár napvilágot látott volt olyan kutatás, amely a a diákmozgalmat látta az élen, annyira egyenlőtlenek a feltételek és oly mértékben Vucicék felé lejt a pálya, hogy csodaszámba menne a diáklista győzelme. A választói névjegyzék elavult és visszaélésekre ad lehetőséget, a közpénzeket és az állami intézményeket az SNS szemérmetlenül saját kampánycéljaira használja fel, a hatalom médiatúlsúlya már-már nyomasztó, így a kormányzatnak jócskán van lehetősége arra, hogy az embereket állandó nyomás alatt tartsa. A recept már máshol is bevált: a félelemben tartott emberek a kormánypárthoz húznak. Ehhez járul a jól időzített „állami gondoskodás”. Szeptember végén a kormányzat egyszeri hatezer dináros támogatást fizetett a felnőtt lakosságnak, miközben külön intézkedések célozták a nyugdíjasokat is. Volt kitől tanulnia a lemondott szerb elnöknek: barátjától, Orbán Viktortól leste el a hatalomban maradás legjobb módszereit. Mindezek fényében különösen érdekes az Európai Unió magatartása. Brüsszel évek óta bírálja a szerb jogállamiság állapotát, a médiahelyzetet és a választási feltételeket. Az Európai Parlament idén nyáron ismét kemény hangú értékelést fogadott el Szerbiáról. Ehhez képest Vučić pártja, az SNS továbbra is az Európai Néppárt társult tagja. Az EU óvatosságának az az oka, hogy a diákmozgalomban sem bízik. A diákok tudatosan kerülik, hogy egyértelmű ideológiai vagy geopolitikai címkét ragaszthassanak rájuk. Tüntetéseiken nem domináltak az uniós zászlók, miközben a mozgalomban liberális, baloldali, konzervatív és nemzeti érzelmű fiatalok egyaránt jelen vannak. Ez tette lehetővé, hogy rendkívül széles társadalmi koalíciót hozzanak létre, Brüsszelből nézve viszont bizonytalanságot okoz: egyelőre nem világos, milyen külpolitikai irányt követne egy olyan kormány, amely a diákmozgalom támogatásával kerülne hatalomra. Vučić éppen ezt a bizonytalanságot használja ki régóta. Brüsszelben európai integrációról beszél, Moszkvával fenntartja a különleges kapcsolatot, Pekingből beruházásokat és politikai támogatást szerez, miközben Szerbia továbbra sem csatlakozott az Oroszországgal szembeni uniós szankciókhoz. Ez a hintapolitika sokáig kifejezetten eredményesnek bizonyult, mostanra azonban a geopolitikai környezet megváltozása miatt elérte határait. Az október 25-i választás megmutathatja majd, hogy az új politikai mozgalom képes-e áttörni azt a megdönthetetlennek hitt intézményi és médiarendszert, amelyet az SNS hosszú évek alatt épített ki. A feltételek nem egyenlőek, és Vučić tábora továbbra is erős. Szerbiának azonban döntenie kell: Kelethez vagy Nyugathoz akar tartozni. A hangadók Mladićot, Putyint éltetik, de a többség egyáltalán nem biztos, hogy úgy gondolkodik, mint ők. A diákok is azt remélik: a békés többség velük van. És maguk mögött akarják hagyni a vérzivataros múltat.