Lejár az erdőmoratórium, a szabályok még késnek

Szeptember 30-án lejárt az a négy hónapos átmeneti fakitermelési moratórium, amelyet a Tisza-kormány júniusban rendelt el a legértékesebb állami tulajdonú védett és Natura 2000 erdők egy részében. A döntés eredeti logikája szerint a tilalom időt adott volna egy új, természetvédelmi szempontokat erősebben érvényesítő erdőgazdálkodási rendszer kidolgozására. A határidő végére azonban a hosszú távú jogi keret még nem készült el, ezért a WWF Magyarország, a Greenpeace és a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület hosszabbítást kér a kormánytól.

A vita azért sürgős, mert október 1-jétől a jelenlegi határozat alapján megszűnik az általános átmeneti korlátozás. Ez nem jelenti azt, hogy másnaptól automatikusan minden védett erdőben tarvágás kezdődhet. Az erdőgazdálkodást továbbra is erdőtervek, természetvédelmi szabályok és hatósági előírások korlátozzák. A moratórium azonban plusz garanciát adott: meghatározott természetességi kategóriájú, állami tulajdonú erdőkben nem lehetett olyan fakitermelést végezni, amely erdőfelújítási kötelezettséget keletkeztet.

A júniusi kormányhatározat eleve több kivételt tartalmazott. Nem vonatkozott például az erdőnevelési munkákra, a veszélyelhárításra, az inváziós és idegenhonos fajok eltávolítására, egyes folyamatban lévő projektekre, illetve honvédelmi és katasztrófavédelmi célú sürgős beavatkozásokra. A moratórium tehát nem az erdészeti munka teljes leállítását jelentette, hanem a természetvédelmi szempontból leginkább vitatott, nagyobb léptékű kitermelések átmeneti fékezését.

A kormány júniusban azt ígérte, hogy a szünet alatt felülvizsgálja az erdőgazdálkodás szabályait. Gajdos László élő környezetért felelős miniszter ökológiai szemléletű gazdálkodásról beszélt, amelyben a természetvédelmi érték nem szorul automatikusan a rövid távú faanyagtermelési érdek mögé. A természetvédő szervezetek szerint azonban szeptember végére még nem született meg az a jogszabályi csomag, amely garantálná ezt a váltást.

A kérdés nem egyszerűen a fák kivágásáról szól. A természetes vagy természetközeli erdők ökológiai értékét a korosztályok keveredése, az idős és odvas fák, a holtfa, a zárt erdőklíma és a folyamatos erdőborítás adja. Egy nagyobb terület egyszeri letermelése akkor is hosszú időre megváltoztathatja az élőhelyet, ha utána szabályosan új erdőt telepítenek. Erdészeti értelemben az erdő visszatérhet, ökológiai értelemben azonban az idős erdő szerkezete évtizedek vagy évszázadok alatt alakul ki.

A másik oldalon az állami erdőgazdaságoknak gazdasági és társadalmi feladataik is vannak. Faanyagot termelnek, munkahelyeket tartanak fenn, és jelentős szerepük van a lakossági tűzifaellátásban. A kormány az idei télre a szociális tűzifa mennyiségének növelését is célul tűzte ki. Az erdészetek ezért arra figyelmeztetnek, hogy a korlátozásokat úgy kell kialakítani, hogy közben az ellátás és a tervezhető gazdálkodás se omoljon össze.

A két cél azonban nem feltétlenül zárja ki egymást. Magyarország erdőterületének csak egy része tartozik a legmagasabb természetvédelmi értékű állami erdők közé, és a tűzifa jelentős része gazdasági rendeltetésű területekről, erdőnevelésből, egészségügyi kitermelésből vagy alacsonyabb természetességű állományokból is biztosítható. A természetvédők éppen azt kérik, hogy a legértékesebb erdők ne váljanak a rövid távú ellátási nyomás kiegyenlítő tartalékává.

Az átmeneti moratórium egyik érdekes hatása az volt, hogy helyi szinten intenzívebb egyeztetés indult az erdőgazdaságok és a nemzeti parkok között. Heves vármegyében például az Egererdő és a természetvédelmi kezelők a következő évi munkaterveket is egyeztették. Ez arra utal, hogy a hosszú távú megoldás nem feltétlenül országos, mindent tiltó szabály lehet, hanem olyan tervezési rendszer, amely erdőrészletenként veszi figyelembe a természetvédelmi értéket.

A klímaváltozás újabb szempontot ad a vitához. A hosszabb aszályok, hőhullámok és kártevők miatt egyes erdők állapota gyorsan romlik. Az erdészek szerint bizonyos beavatkozások éppen az alkalmazkodást szolgálják, például elegyesebb, őshonos fajokból álló állomány kialakítását. A természetvédők viszont arra figyelmeztetnek, hogy az idős erdők mikroklímája és vízmegtartó képessége önmagában is fontos klímavédelmi érték, ezért a nagy területű bontás tovább növelheti a kiszáradás veszélyét.

A vita egyik kulcsszava az örökerdő-gazdálkodás. Ennek lényege, hogy nem egyszerre termelik le az állományt, hanem kisebb lépésekben, folyamatos erdőborítás mellett újítják meg. Ez természetvédelmi szempontból sok helyen kedvezőbb, ugyanakkor több szakmai tervezést és más gazdasági logikát igényel. A júniusi moratórium az örökerdő üzemmódú erdőkre eleve nem terjedt ki, ami jelzi, hogy a kormány is különbséget tett a kitermelési módszerek között.

A következő napokban ezért nem pusztán az a kérdés, meghosszabbítják-e néhány héttel vagy hónappal a tilalmat. Sokkal fontosabb, milyen végleges szabályt készít a kormány. Ha csak újabb határidőt ad, de nem rendezi az erdőtervezés, a természetvédelmi vétójog, az állami erdőgazdaságok gazdasági elvárásai és a tűzifaellátás viszonyát, ugyanaz a konfliktus később újra előjön.

A társadalmi vita ráadásul könnyen leegyszerűsödik „erdővédők” és „fakitermelők” szembenállására. Valójában mindkét oldalon többféle érdek van. Az állami erdőgazdaságok között is terjednek természetközelibb módszerek, a természetvédelmi szervezetek pedig nem minden fakivágást elleneznek. A konfliktus a legértékesebb állományok kezeléséről és arról szól, mekkora súlya legyen a rövid távú faanyagtermelésnek az ökológiai értékhez képest.

A szeptember 30-i határidő ezért jóval több adminisztratív dátumnál. A Tisza-kormány júniusban időt vásárolt magának a moratóriummal. Most azt kell megmutatnia, mire használta ezt az időt. Ha megszületik egy kiszámítható, természetvédelmileg erősebb és az erdészet számára is tervezhető rendszer, az átmeneti tilalom valóban átmenet volt. Ha viszont októberben lényegében visszaáll a korábbi gyakorlat, a moratórium inkább politikai szünetnek bizonyul majd, mint erdőpolitikai fordulatnak.