Titkos afrikai alkuk: deportálás a fekete kontinensre

Egy apró, fehér műanyag flakont szorongat a kezében Roberto Mosquera del Peral a délkelet-afrikai Eswatini egyik állami kórházának folyosóján: zöldhályog elleni szemcseppet, amelyért az intézmény vezetése pénzt követelt tőle. Az 59 esztendős kubai férfi 14 hónapja sínylődik tárgyalás és hivatalos vádemelés nélkül a szváziföldi főváros, Mbabane szigorúan őrzött fegyintézetében. Mosquera semmilyen jogsértést nem követett el a királyság területén; az Egyesült Államok kormánya szállíttatta a dél-afrikai monarchiába, miután élete túlnyomó részét Floridában töltötte el. A kórházi kivizsgálás ritka lehetőséget nyújtott a külvilággal való érintkezésre, mivel az eswatini hatóságok a börtön falain belül kategorikusan elzárkóztak a független sajtó képviselőinek fogadásától. Amikor a fegyőrök figyelmét elterelte egy másik kitoloncolt mexikói vizsgálata, a tetovált karú férfi a kék műanyag széken ülve beszélt megpróbáltatásairól, mielőtt az őrök a felvételt készítő telefon elkobzásával fenyegetőztek volna.

A washingtoni elnöki adminisztráció a választási ígéreteknek megfelelően drasztikus intézkedéseket vezetett be a jogcím nélkül az országban tartózkodók tömeges eltávolítására. Mivel a származási országok közül számos kormány – köztük a kubai vezetés – megtagadta az együttműködést a visszatoloncolásokban, az Egyesült Államok harmadik államokkal kezdett titkos egyezményeket kötni a kitoloncoltak fogadására. Az emberi jogi szervezetek dokumentációja szerint Washington eddig több mint huszonötezer személyt távolított el 29 ilyen célországba, amelyek döntő többsége Mexikóba irányult. Ezzel párhuzamosan a Fehér Ház több mint 35 kormánnyal írt alá kétoldalú migrációs paktumot, amelyek közül 13 megállapodás afrikai országokat érint. Bár a fekete kontinensre mindeddig mintegy 500 embert repítettek a tengerentúlról, az ott kialakított zárt fogvatartási körülmények és a helyi rezsimekkel kötött pénzügyi tranzakciók súlyos nemzetközi aggodalmat váltanak ki.

Afrika utolsó abszolút monarchiája, a III. Mswati király által uralt Eswatini, a korábbi Szváziföld, 5,1 millió dolláros közvetlen díjazásért vállalta, hogy legfeljebb 160 kitoloncoltat vesz át és helyez el büntetés-végrehajtási intézeteiben. A megállapodás keretében eddig 32 személyt szállítottak a dél-afrikai törpeállamba. A kétoldalú pénzügyi csatornák méretét sokatmondóan jelzi, hogy az amerikai kormányzat a közelmúltban egy akár 205 millió dolláros támogatási keretet jelentett be az eswatini egészségügyi struktúra megsegítésére. A nemzetközi megállapodást a királyi udvar teljes egészében a helyi parlament háta mögött hozta tető alá, a pénzügyminiszter utólag értesült a számlákra érkező összegekről, a költségvetési könyvelésből pedig hiányoznak a nyilvános tételek. Hasonlóan sötét képet mutat az Egyenlítői-Guineával kötött egyezmény, ahol a helyi rendőrség brutálisan bántalmazta a fogva tartott deportáltakat, miután azok felemelték szavukat a megalázó körülmények ellen.

A washingtoni deportálási gyakorlat az amerikai határokon belül is példátlan politikai felháborodást kavart, erodálva a konzervatív kormányzat választói hátterét. Míg a 2024-es elnökválasztás alkalmával a spanyol ajkú közösségek rekordarányban támogatták a republikánus elnökjelöltet, a keményvonalas eljárások miatt a támogatottság összeomlott. A legfrissebb felmérések szerint tízből több mint hét latin választópolgár elutasítja a harmadik országokba irányuló kitoloncolásokat. A képviselőházi választások szempontjából meghatározó hét ingadozó tagállamban a latino közösség elsöprő többsége jelezte, hogy a megélhetési válság mellett a megalázó idegenrendészeti módszerek miatt a Demokrata Párt jelöltjeire kívánja leadni voksát a közelgő félidős választásokon.

Maga Mosquera is az elnök hívének számított a legutóbbi választási hadjárat idején: Miamiban született, amerikai útlevéllel rendelkező idősebb leányait arra buzdította, hogy támogassák szavazatukkal a republikánus aspiránst. A kubai férfi ifjúkorában floridai utcai bandák tagja volt, s egy fegyveres konfliktust követően elkövetett gyilkossági kísérlet miatt börtönbüntetést kapott, amelyet a kilencvenes években letöltött. Szabadulása után vízvezeték-szerelőként és építésvezetőként dolgozott a déli metropoliszban, integrálódva a társadalomba. A szövetségi bevándorlási hivatal, az ICE azonban őrizetbe vette, s dacára annak, hogy Kubában a családja ellenzéki háttere miatt megtorlástól tartott, harmadik országbeli áthelyezését készítette elő.

A washingtoni szövetségi bíróságok korábban jogellenesnek ítélték a migránsok harmadik országokba való erőszakos átadását a kínzás és az embertelen bánásmód veszélye miatt. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága azonban felfüggesztette a tilalmat, szabad utat engedve a tengerentúli transzfereknek. Az eswatini börtönben az őrizetesek látogatási jogait hónapokon át megtagadták; Mosquera harmincnapos éhségsztrájkot folytatott, hogy hetente legalább egyszer telefonon kapcsolatba léphessen családjával. Az afrikai monarchiába küldött 32 ember közül öt személy saját költségén vállalta a hazatérést a börtönkörülmények elkerülésére, huszonheten viszont határozatlan idejű fogságban várják sorsuk alakulását a dél-afrikai fegyintézet falai között.

A helyi ellenzéki erők éles szavakkal ítélik el a washingtoni adminisztráció és a királyi monarchia közötti üzelmeket. A Pudemo ellenzéki mozgalom vezetése modern kori rabszolga-kereskedelemként értékeli a folyamatot, hangsúlyozva, hogy a királyi udvar dollármilliókért cserébe vállalja a külföldi foglyok őrzését saját túlélése érdekében. A helyi hatóságok ezzel szemben cinikusan a király vendégeinek nevezik az elzárt fogvatartottakat, akiket III. Mswati uralkodó még a hagyományos nemzeti fesztiválra is meghívott, amit az érintettek felháborodva utasítottak el. A nemzetközi jogvédők arra figyelmeztetnek: az afrikai átvevőhelyek jogi ellenőrizetlensége miatt a kitoloncoltak bármikor visszakerülhetnek üldözőik kezébe, miközben a családjuktól elszakított emberek a bíróságok döntéseiben bíznak az életük visszaszerzéséért folytatott küzdelemben.