Weimar árnyéka visszatér Németországba – az AfD keleti áttörése már Berlinben is riadót fúj

Frank-Walter Steinmeier német államfő október 3-i beszéde önmagában aligha lett volna több egy ünnepi figyelmeztetésnél. A német egység évfordulóján arról beszélt, hogy az országban ismét olyan politikai megosztottság alakult ki, amely bizonyos vonásaiban a weimari köztársaság utolsó éveit idézi. A dezinformációt, az antidemokratikus szélsőségeket és a politikai vita eldurvulását említette, pártot azonban nem nevezett meg. A háttérben mégis mindenki ugyanarra gondolt: az Alternatíva Németországért, az AfD szeptemberben két keletnémet tartományban is a legerősebb párt lett.

Ez már nem pillanatnyi tiltakozó hullám. Szász-Anhaltban az AfD a listás szavazatok 43,8 százalékát szerezte meg, miközben a CDU mindössze 17,2 százalékot kapott. Mecklenburg–Elő-Pomerániában a párt 38,2 százalékkal végzett az első helyen, megelőzve az SPD-t. A két eredmény azért különösen súlyos figyelmeztetés a berlini pártoknak, mert nem egyszerűen arról van szó, hogy a radikális jobboldal megerősödött: egyes keleti tartományokban már maga köré szervezte a politikai versenyt, a hagyományos kormánypártok pedig egyre nehezebben tudják fenntartani az AfD-vel szembeni elszigetelési stratégiát.

A német politikában ennek neve Brandmauer, vagyis tűzfal. A CDU, az SPD, a Zöldek és a többi parlamenti párt elvben kizárja az együttműködést az AfD-vel. A szabály azonban annál nehezebben tartható, minél nagyobb lesz a párt súlya. Szász-Anhaltban például az AfD 39 mandátumot szerzett a 83 fős tartományi parlamentben. Bár egyedül nincs többsége, már olyan erős, hogy a többieknek szokatlan koalíciókat kell kialakítaniuk pusztán azért, hogy távol tartsák a hatalomtól. Mecklenburg–Elő-Pomerániában is 32 mandátum jutott neki a 71-ből.

A jelenség mögött nem egyetlen ok áll. Kelet-Németországban több mint három évtizeddel az újraegyesítés után is erős az érzés, hogy a térség társadalmi és gazdasági szempontból másodrendű helyzetben maradt. Az ipari visszaesés, az elvándorlás, az energiaárak, a bevándorlás és a berlini elitekkel szembeni bizalmatlanság egyszerre táplálják a tiltakozást. A 2026-os energiahelyzet különösen érzékenyen érinti az országot: a magas gázárak és a megélhetési költségek növekedése újra előhozta azt a kérdést, mennyit veszített Németország az olcsó orosz energia feladásával.

Az AfD erre egyszerű választ kínál. A párt a Moszkvával fennálló gazdasági kapcsolatok normalizálását, az orosz energiahordozók ismételt importját és az Ukrajnának nyújtott német katonai támogatás visszafogását sürgeti. Szeptemberben a Reuters arról számolt be, hogy Alice Weidel és Tino Chrupalla 2027-re találkozót készít elő Kirill Dmitrijevvel, Vlagyimir Putyin egyik legfontosabb gazdasági megbízottjával az orosz gáz németországi visszatéréséről. A terv szerint a tárgyalásokra akkor kerülhetne sor, ha létrejönne valamilyen békerendezés Ukrajnában.

Ez az irány élesen szembemegy Friedrich Merz kormányának politikájával. A kancellár október elején ismét arra figyelmeztetett, hogy Oroszország hibrid támadásokkal, dezinformációval és politikai befolyásolással igyekszik megosztani Európát. A német kormány továbbra is Ukrajna egyik legfontosabb európai támogatója, és a biztonságpolitika egyik alapvető tanulságának tekinti, hogy Berlin nem kerülhet ismét egyoldalú energiafüggőségbe Moszkvától. Éppen ezért válik a keleti tartományok AfD-sikere külpolitikai kérdéssé is.

A német belpolitikai fordulatnak magyar előtörténete is van. Az Orbán-kormány éveken át tudatosan épített kapcsolatokat az európai radikális és szuverenista jobboldallal. Budapest ebben a hálózatban nem egyszerűen partner volt, hanem politikai mintává vált: az illiberális állam, a bevándorlásellenes politika, a Brüsszellel szembeni konfliktus és az Oroszországgal fenntartott különutas kapcsolat több külföldi jobboldali mozgalom számára követendő példaként jelent meg.

Alice Weidel ezt Orbán Viktor 2026-os választási veresége után is nyíltan kimondta. Az AfD társelnöke azt írta, hogy Orbán Magyarországért végzett munkája és Európához való hozzájárulása továbbra is inspiráció számukra, és arra ösztönzi őket, hogy a szuverén nemzetek Európájáért küzdjenek. A mondat azért figyelemre méltó, mert akkor született, amikor Magyarországon már lezárult a Fidesz 16 éves kormányzása, Németországban viszont az AfD éppen olyan társadalmi bázist kezdett kiépíteni, amelyből tartós hatalmi tényezővé válhat.

A kapcsolat természetesen nem jelenti azt, hogy a két párt azonos lenne. Németország történelmi tapasztalatai, alkotmányos rendszere és politikai kultúrája egészen más korlátokat szab az AfD-nek, mint amilyenek között a Fidesz Magyarországon működött. A német párt egyes tartományi szervezeteit a belső elhárítás szélsőjobboldaliként minősítette, az országos párt egészére vonatkozó szélsőségességi besorolást viszont egy bíróság 2026 februárjában ideiglenesen felfüggesztette. A bíróság ugyanakkor azt is kimondta, hogy továbbra is erős a gyanú az alkotmányellenes törekvésekre.

A német biztonsági szervek aggodalma ennél konkrétabb. Az AfD szász-anhalti szervezetét a tartományi alkotmányvédelmi hivatal szélsőjobboldaliként tartja nyilván. A szeptemberi választások után már arról indult vita, hogyan lehetne megakadályozni, hogy egy esetleges AfD-részvételű tartományi kormány érzékeny hírszerzési vagy rendőrségi információkhoz jusson. A félelmek között az orosz kapcsolatok is szerepelnek, noha az AfD következetesen visszautasítja azt az állítást, hogy Moszkva érdekeit képviselné.

Steinmeier ezért beszélt Weimarról. Nem azért, mert Németország 1930 körüli állapotban lenne, és nem is azért, mert az AfD egyszerűen megfeleltethető lenne a két világháború közötti szélsőjobboldalnak. A párhuzam inkább a demokratikus közép gyengüléséről, a társadalmi csoportok egymástól való elszakadásáról és arról a helyzetről szól, amikor a hagyományos pártok egyre kevésbé képesek közös politikai nyelvet találni.

A történelmi hasonlat ugyanakkor veszélyes is lehet, ha felmenti a mai politikát saját hibáinak vizsgálata alól. Az AfD választóinak jelentős része nem ideológiai szélsőségességből, hanem gazdasági elégedetlenségből, a bevándorlással kapcsolatos félelmekből vagy a szövetségi kormánnyal szembeni dühből fordul a párthoz. A Merz-kormány pedig éppen ott veszít támogatást, ahol az AfD a legegyszerűbb válaszokat kínálja: az energiaáraknál, a migrációnál, az Ukrajnának nyújtott támogatásnál és a keletnémet régiók felzárkóztatásánál.

A következő hónapokban ezért nem az lesz a legfontosabb kérdés, hogy a német politikusok hányszor idézik fel a weimari köztársaságot. Sokkal inkább az, hogy képesek-e visszaszerezni azokat a választókat, akik úgy érzik, a hagyományos pártok már nem képviselik őket. Ha nem, az AfD akkor is tovább erősödhet, ha továbbra sem talál koalíciós partnert.

És ebben válik igazán érdekessé az Orbán-párhuzam. A magyar modell sokáig azért vonzotta az európai radikális jobboldalt, mert azt mutatta, hogy egy rendszerellenesnek induló politikai erő tartós kormányzati hatalommá alakíthatja a társadalmi elégedetlenséget. Németországban azonban egyelőre éppen az ellenkező irányú kísérlet zajlik: a politikai rendszer minden eszközzel igyekszik megakadályozni, hogy az AfD áttörje a tűzfalat. A szeptemberi választások után azonban már nem az a kérdés, hogy ez a fal létezik-e, hanem az, meddig bírja a nyomást.