Negyvenévesen vitafórummá alakulna a Musée d’Orsay

A Musée d’Orsay negyvenedik születésnapja ritka alkalmat kínál arra, hogy egy világhírű múzeum ne kizárólag a múltját ünnepelje, hanem saját működését is újragondolja. Az 1986 decemberében megnyílt intézmény évente mintegy 3,7 millió látogatót fogad, gyűjteménye pedig az 1848 és 1914 közötti művészet egyik legfontosabb nemzetközi központjává tette. Annick Lemoine, az idén kinevezett elnök most azt szeretné, ha Orsay a művek bemutatása mellett a társadalmi viták és a kritikus gondolkodás egyik helyszíne lenne.

A terv mögött az a felismerés áll, hogy a 19. század művészete számos mai konfliktus előzményeit hordozza. Az iparosodás, a városiasodás, a környezet átalakítása, a nők társadalmi helyzete, a család változása és a politikai nyilvánosság kialakulása mind olyan folyamat, amelynek képi lenyomata ott van Orsay termeiben. Lemoine szerint ezeket az összefüggéseket világosabban kell elmagyarázni a látogatóknak, több teremszöveggel, új értelmezési szempontokkal és óvatosan használt digitális eszközökkel.

Az új irány egyik célcsoportja a fiatal közönség. A múzeum havi programokat tervez identitásról, klímáról és a nők helyzetéről, miközben zenészeket, táncosokat és fiatal alkotókat is bevonna a gyűjtemény értelmezésébe. A gondolat nem idegen Orsay eredeti küldetésétől. Az egykori pályaudvarból kialakított múzeum már megnyitásakor azzal kísérletezett, hogy festészetet, szobrászatot, fotográfiát, építészetet és iparművészetet közös történetben mutasson be. A mostani program ezt a nyitottságot próbálja a jelen kérdéseire alkalmazni.

A jubileumhoz kapcsolódó kiállítási programban a női alkotók hangsúlyos szerepet kapnak. Mary Cassatt tárlata októberben nyílik meg, és az intézmény külön alapot is létrehozott a nők műveinek gyarapítására. Az elmúlt másfél évtizedben több mint ötszáz női alkotást szerzett meg Orsay, de a történeti aránytalanságok ettől még jelentősek. A múzeum 2028-ra további programokat tervez, köztük olyan nagy kiállítást, amely a modernitás és a női szerepek kapcsolatát vizsgálja.

A vezetés másik kiemelt területe a provenienciakutatás. Orsay 225 olyan, MNR-jelzésű művet őriz, amely a második világháború után került francia állami kezelésbe, mert eredeti tulajdonosát vagy örököseit nem sikerült azonosítani. A múzeum külön termet nyitott ezeknek a tárgyaknak, és amerikai támogatásból hat új kutató felvételét tervezi. A cél az, hogy a korábban elakadt eseteket új dokumentumokkal, digitalizált archívumokkal és nemzetközi együttműködéssel ismét megvizsgálják.

A restitúció kérdése ma már a nagy európai múzeumok egyik legérzékenyebb feladata. A náci üldöztetés idején elrabolt vagy kényszerhelyzetben értékesített művek történetének feltárása jogi, erkölcsi és tudományos munka egyszerre. Orsay új stratégiája azért figyelemre méltó, mert a kutatást a közönség számára is láthatóvá akarja tenni. A múzeum tapasztalata szerint az MNR-terem sok kérdést vált ki a látogatókból, vagyis a bizonytalan eredetű művek története maga is múzeumi tartalommá válik.

Közben az épület működését is átalakítják. Felújítják az üveg előtetőt, különválasztják a bejáratot és a kijáratot, módosítják a pénztárak elhelyezését, hogy a nyári hőségben jobb körülményeket teremtsenek a dolgozóknak és a látogatóknak. A biztonság szintén nagyobb figyelmet kap a francia múzeumokat érintő közelmúltbeli lopások után. Lemoine ugyanakkor hangsúlyozza, hogy egy múzeum nem válhat erőddé: nyitottnak kell maradnia, miközben a műtárgyak védelmét is erősíti.

A negyvenedik évforduló programja ezért intézményi kísérletként is olvasható. A nagy múzeumok Európa-szerte azzal szembesülnek, hogy a látogatószám önmagában már kevés a siker méréséhez. Fontossá vált, kik jutnak el a gyűjteményekhez, mennyire érthető számukra a bemutatás, hogyan jelennek meg a korábban háttérbe szorított alkotók, és miként kezeli az intézmény a saját történetének vitatott részeit. Orsay ezekre a problémákra egyszerre próbál programozási, kutatási és építészeti választ adni.

Az országos jelenlét szintén része az új programnak. Orsay mobil múzeumot indít, amely a párizsi gyűjtemény történeteit Franciaország más térségeibe viszi. Ez a francia kultúrpolitika régi problémájára reagál: a legfontosabb nemzeti gyűjtemények és kulturális költségvetések erősen Párizs-központúak. A műtárgyak vidéki kölcsönzése és a helyi együttműködés ezért kulturális hozzáférési kérdés is. A biztonsági szigorítások közepette különösen érdekes, hogy a vezetés nem akar visszavonulni a fővárosi épület falai közé. Lemoine szerint a nemzeti múzeumnak kötelessége megosztani a gyűjteményt azokkal is, akik ritkán vagy egyáltalán nem jutnak el Párizsba. A múzeum decemberben ünnepli hivatalosan a negyvenedik születésnapját, de az átalakulás több évre szól. A vezetés már 2027-re és 2028-ra is olyan kiállításokat készít elő, amelyek családról, társadalmi szerepekről és modernitásról beszélnek. A hosszú előkészítési idő egyben védelmet is ad a napi politikai változásokkal szemben: a kölcsönzések, költségvetések és nemzetközi együttműködések évekkel korábban rögzülnek. Orsay negyvenévesen így saját múltjából próbál eszközöket találni ahhoz, hogy a következő nemzedék számára is fontos maradjon.

A közönség bevonása ugyanakkor kockázatokat is hordoz. Egy nemzeti múzeumnak úgy kell aktuális társadalmi témákról beszélnie, hogy közben a művek történeti összefüggéseit se rendelje alá a jelen politikai vitáinak. Orsay vezetése ezért az értelmezési lehetőségek bővítését hangsúlyozza, nem egyetlen kötelező olvasat kialakítását. A kritikai múzeum modellje akkor működhet, ha a látogató több nézőponttal találkozik, és világosan elkülönül egymástól a történeti tény, a kurátori értelmezés és a kortárs reflexió. Ez különösen fontos egy olyan gyűjteménynél, amelynek legismertebb művei generációk óta a francia kulturális identitás részei.