Az MNB-botrány után erősebb kontrollt kapna az őr

Az MNB körüli vagyonkezelési botrányok után a Tisza-kormány benyújtotta a jegybanki ellenőrzés átalakításáról szóló törvényjavaslatot. A leglátványosabb elem a felügyelőbizottsági tiszteletdíjak megfelezése, de a fontosabb változás az, hogy a testület szélesebb ellenőrzési jogosítványokat kapna, külön belső ellenőrzési szervezet jönne létre, és rendszeresebb beszámolásra köteleznék a jegybank cégeinek és alapítványainak vezetőit.

A javaslat közvetlen politikai háttere az MNB korábbi alapítványi vagyonkezelése körül kirobbant botránysorozat. A Matolcsy György vezette korszakban több százmilliárd forintnyi közvagyon került alapítványokba és az azokhoz kapcsolódó befektetési struktúrákba. Az elmúlt hónapok vizsgálatai és büntetőeljárásai azt a kérdést tették központivá, miként történhetett meg, hogy ekkora vagyon mozgatása mellett az ellenőrző rendszer nem jelzett időben vagy nem tudott hatékonyan beavatkozni.

A kormány most erre adna intézményi választ. A felügyelőbizottság elnökének havi tiszteletdíja a jegybankelnök alapbérének hetven százalékáról 35 százalékára, a többi tagé hatvanról harminc százalékra csökkenne. A mandátumokat négy évre szabnák, és erősítenék a testület hozzáférését a jegybanki cégek, alapítványok és más kapcsolt szervezetek működéséhez.

A tiszteletdíjak csökkentése politikailag népszerű lépés lehet, de önmagában semmilyen visszaélést nem akadályoz meg. Sőt, az ellenőrzés minőségét nem az dönti el, hogy a felügyelőbizottsági tag mennyit keres, hanem hogy milyen információkhoz fér hozzá, milyen szakmai apparátus segíti, köteles-e a menedzsment válaszolni a kérdéseire, és milyen következménye van annak, ha szabálytalanságot talál.

A javaslat ezért akkor lesz érdemi reform, ha a hatásköri része erősebb a kommunikációs elemnél. A külön belső ellenőrzési szervezet létrehozása ezt szolgálhatja. Egy nagy központi banknál természetesen eddig is működtek ellenőrzési mechanizmusok, a probléma inkább az volt, hogy a jegybankon kívülre szervezett alapítványi és céges struktúrák mennyire kerültek ki a hagyományos kontroll alól.

A központi bank különleges intézmény. Monetáris politikai döntéseiben függetlennek kell lennie a kormánytól, mert ha a kabinet közvetlenül utasíthatná a kamatokról, pénzkibocsátásról vagy devizatartalékról döntő jegybankot, az rövid távú politikai érdekeknek rendelhetné alá az árstabilitást. Ezt az uniós jog és a magyar szabályozás is védi.

A jegybanki függetlenség azonban nem jelent pénzügyi ellenőrizhetetlenséget. Más kérdés a kamatdöntés, és más az, hogy egy jegybanki tulajdonú cég milyen ingatlant vásárol, milyen tanácsadói szerződést köt vagy hogyan kezeli a rábízott vagyont. Az utóbbi területen a közpénzügyi átláthatóság követelménye éppen azért erős, mert a központi bank sajátos jogállása könnyen pajzzsá válhat a külső kontrollal szemben.

A törvényalkotás nehézsége abban áll, hogy ezt a két területet világosan el kell választani. Ha a felügyelőbizottság vagy egy kormány által befolyásolható szerv a monetáris döntések tartalmát kezdi vizsgálni, az sértheti a jegybank függetlenségét. Ha viszont a hatásköre csak a működési és vagyongazdálkodási szabályosságra terjed ki, a szigorúbb ellenőrzés összeegyeztethető a függetlenséggel.

A kormány javaslatának parlamenti vitájában ezért várhatóan ez lesz az egyik fő ütközési pont. A Fidesz politikailag hivatkozhat arra, hogy az új többség saját embereivel akarja ellenőrzés alá vonni az MNB-t. A kormány viszont azzal érvelhet, hogy éppen a korábbi botrány bizonyította: a régi ellenőrzési rendszer nem volt elég erős. A két állítás közül egyik sem dönthető el pusztán a kinevezettek pártkötődéséből; a hatáskörök és a nyilvánossági szabályok számítanak.

Fontos kérdés lesz a felügyelőbizottság összetétele is. Egy valóban erős testülethez pénzügyi, számviteli, jogi és kockázatkezelési szakértelem szükséges. Ha a helyek továbbra is elsősorban politikai jutalomként működnek, a szélesebb jogosítvány sem feltétlenül javítja az ellenőrzést. A díjazás megfelezése ezért csak akkor több jelképes gesztusnál, ha a kiválasztás szakmai követelményei is szigorodnak.

A rendszeres beszámolási kötelezettség különösen az MNB cégeinél és alapítványainál lehet fontos. A korábbi konstrukciók egyik problémája az volt, hogy a vagyon több jogi szinten, közvetett tulajdonosi láncokon keresztül mozgott. Egy felügyelőbizottság csak akkor látja át ezt, ha nem csupán az anyaintézmény mérlegét, hanem a kapcsolt szervezetek szerződéseit, befektetéseit és kockázatait is vizsgálhatja.

A nyilvánosság szintén lényeges. Az ellenőrző testület lehet erős papíron, ha jelentései nem hozzáférhetők, vagy csak nagy késéssel derül ki, milyen problémákat talált. A közpénzügyi kontroll egyik legegyszerűbb biztosítéka, ha a felügyelőbizottság rendszeres jelentései, különvéleményei és a menedzsment válaszai – a valóban érzékeny piaci információk kivételével – nyilvánosak.

A reform időzítése azért is fontos, mert az MNB körüli korábbi ügyekben még zajlanak eljárások. Az új szabályokat nem szabad úgy megírni, mintha a törvényhozás már eldöntötte volna a büntetőjogi felelősséget. A múlt feltárása az ügyészség, a nyomozó hatóságok és a bíróság dolga; a parlament feladata az, hogy a jövőben ne ismétlődhessen meg ugyanaz az ellenőrzési kudarc.

A jegybanki alapítványok története ráadásul nem kizárólag személyi probléma volt. Az intézményi konstrukció tette lehetővé, hogy a közpénz jellege és az ellenőrzési felelősség körül hosszú jogi viták alakuljanak ki. Ha a mostani reform csak új embereket ültet a régi székekbe, de nem zárja le ezeket a kiskapukat, néhány év múlva ugyanazok a kérdések térhetnek vissza.

A következő napokban ezért a parlamenti módosító javaslatokat érdemes figyelni. Kiderülhet, pontosan milyen dokumentumokhoz fér hozzá az új ellenőrzés, milyen határidővel kell válaszolni a megkereséseire, kezdeményezhet-e felelősségi eljárást, és milyen adatokat köteles nyilvánosságra hozni. Ezek sokkal többet mondanak majd a reform erejéről, mint a tiszteletdíjak látványos megfelezése.

A Tisza-kormány számára ez különösen kényes ügy. Az előző rendszer egyik legnagyobb közpénzügyi botrányát ígérte feltárni, de közben olyan szabályt kell alkotnia, amelyet akkor is elfogadhatónak tartana, ha néhány év múlva ismét ellenzékbe kerülne. A jó jegybanki ellenőrzés ugyanis nem a mindenkori kormány meghosszabbított karja, hanem a közvagyon őre.

Az MNB-törvény módosításának valódi mércéje ezért az lesz, hogy egyszerre teljesül-e két feltétel: a monetáris döntésekbe a kormány továbbra se szólhasson bele, a jegybanki vagyon kezeléséről viszont ne lehessen többé arra hivatkozva elzárni az információt, hogy a központi bank független. Ha ezt a határvonalat sikerül pontosan meghúzni, a mostani javaslat tartós intézményi válasz lehet a botrányra. Ha nem, az ellenőrzés megerősítéséből könnyen újabb hatásköri háború lesz.

A felügyelőbizottság megerősítése azért is érdekes, mert a korábbi években többször felmerült: az ellenőrző szervek egymásra mutattak, amikor a jegybanki alapítványok vagy cégek ügyeiről kellett volna teljes képet adni. Az ÁSZ, az MNB belső ellenőrzése, a felügyelőbizottság és a könyvvizsgálók eltérő mandátummal dolgoztak. Egy jól megírt új rendszernek ezért nem egyszerűen újabb ellenőrzési szintet kell létrehoznia, hanem pontosan meg kell mondania, melyik szerv miért felel, mikor köteles jelzést tenni, és ki követi nyomon, hogy a feltárt hibát valóban kijavították-e. A sok ellenőr ugyanis önmagában nem garancia: tiszta felelősségi lánc nélkül éppen ellenkezőleg, könnyebb arra hivatkozni, hogy a problémát valaki másnak kellett volna észrevennie.