Rekordméretű orosz szankció jön, Budapest már nem fenyeget

Az Európai Unió az Ukrajna elleni orosz háború kezdete óta a legnagyobb egyszeri szankciós listabővítésre készül. A Reuters értesülése szerint az uniós nagykövetek elé mintegy 1650 új név kerül: személyek és szervezetek, amelyek túlnyomó többsége az orosz katonai-ipari komplexumhoz kötődik. A listát az Európai Külügyi Szolgálat állította össze, és ha a tagállami nagykövetek jóváhagyják, a végleges döntés a külügyminiszterek elé kerül.

A szám önmagában mutatja a lépés nagyságát. A júliusban elfogadott 21. szankciós csomag 48 személyt és 170 szervezetet vett fel az új listákra, júniusban pedig további 34 személy és 47 szervezet került uniós korlátozás alá. Az új tervezet ehhez képest nagyságrendi ugrás: nem egy-egy vállalatot vagy vezetőt céloz, hanem széles körben próbálja lefedni azt az ipari és beszállítói hálózatot, amely rakéták, drónok, elektronikai rendszerek és más haditechnikai eszközök előállításával segíti az orosz háborús gépezetet.

A szankciók politikai jelentőségét növeli, hogy az ilyen külpolitikai döntésekhez a tagállamok egyhangúsága szükséges. Az elmúlt években ezért szinte minden nagyobb orosz szankciós vita külön magyar történetté is vált. Az Orbán-kormány többször halasztotta a megegyezést, kivételeket kért, egyes személyek levételét próbálta elérni a listákról, vagy az energiaellátásra hivatkozva fenyegetett vétóval. Brüsszelben idővel már nem az számított rendkívüli fejleménynek, ha Budapest kifogást emelt, hanem az, ha egy szankciós kör magyar különalku nélkül ment át.

A mostani folyamatban azonban egyelőre éppen ennek az ellenkezője feltűnő: Magyarország nem a blokkoló tagállam szerepében jelenik meg. Ez önmagában még nem bizonyítja, hogy a Magyar Péter vezette kormány minden elemében szakított volna elődje oroszpolitikájával, és a végleges magyar álláspontot a hivatalos döntés mutatja majd meg. A különbség mégis látványos ahhoz képest, ahogyan Budapest az Orbán-korszak utolsó éveiben kezelte az uniós szankciókat.

A konfliktus egyik legérzékenyebb epizódja idén tavasszal került nyilvánosságra. Március végén egy kiszivárgott hangfelvétel alapján a Reuters arról számolt be, hogy Szijjártó Péter akkori külügyminiszter Szergej Lavrov orosz külügyminiszterrel olyan uniós szankciós ügyekről egyeztetett, amelyekben Budapest Moszkva számára kedvező módosításokat próbálhatott elérni. A felvétel hitelességét a Reuters nem tudta önállóan ellenőrizni, a magyar kormány azonban a beszélgetés tartalmát nem cáfolta, inkább a lehallgatás körülményeit támadta.

Az ügy különösen érzékennyé vált, mert néhány nappal korábban Lengyelországban és Litvániában is felidézték azokat a régebbi biztonsági aggályokat, amelyek szerint Budapest orosz kapcsolatai miatt a szövetségeseknek óvatosabban kellett kezelniük bizonyos érzékeny információkat. Orbán Viktor kormánya közben továbbra is azzal érvelt, hogy a szankciók Európának legalább akkora kárt okoznak, mint Oroszországnak, és a magyar energiarendszer sajátosságai miatt Budapest nem fogadhat el minden brüsszeli korlátozást.

A magyar különutasság mögött valódi gazdasági kötöttségek is álltak. Magyarország az orosz olaj- és gázimporttól jóval kevésbé tudott elszakadni, mint több más közép-európai ország, a paksi bővítés pedig továbbra is a Roszatomhoz kötötte a magyar energiapolitika egyik legnagyobb beruházását. Az Orbán-kormány azonban ezekből a függőségekből politikai stratégiát is épített: a vétófenyegetés rendszeresen alkupozícióvá vált más uniós vitákban.

Ezért is jelent fordulatot, hogy az új magyar kormány első hónapjaiban nem a szankciók megakasztásával próbálta jelezni önállóságát. Szeptemberben Budapest tíz orosz diplomatát utasított ki arra hivatkozva, hogy tevékenységük összeegyeztethetetlen volt diplomáciai státusukkal. Moszkva október elején válaszul magyar diplomatákat küldött haza. A magyar külügy ugyanakkor hangsúlyozta, hogy nem akarja megszakítani a kapcsolatokat Oroszországgal, vagyis az irányváltás nem a diplomácia felszámolását, hanem a függések és a szövetségi viszony újrarendezését jelenti.

Magyar Péter kormánya az uniós és NATO-kapcsolatok helyreállítását külpolitikájának egyik fő céljaként határozta meg. A NATO főtitkára, Mark Rutte májusi brüsszeli találkozójuk után külön méltatta Magyarország hozzájárulását a szövetség elrettentési és védelmi rendszeréhez, a magyar vezetésű előretolt szárazföldi erőket, a székesfehérvári többnemzeti hadosztály-parancsnokságot és a koszovói KFOR-ban vállalt szerepet. Az üzenet az volt: Budapest ismét kiszámítható szövetségesként akar megjelenni.

Az orosz szankciók ügye ennél nehezebb teszt. A NATO-ban a katonai együttműködés sok eleme az Orbán-korszak alatt is működött, az uniós szankcióknál viszont a politikai különutasság közvetlenül befolyásolta a közös döntéseket. Ha az 1650 nevet tartalmazó új lista magyar vétó vagy hosszú különalku nélkül jut el a végleges elfogadásig, annak Brüsszelben nagyobb jelentősége lehet, mint egy látványos politikai nyilatkozatnak.

Nem azért, mert Magyarország ettől egyik napról a másikra Oroszország legkeményebb ellenfelévé válna. Az ország energiafüggősége, Paks II. helyzete és a kétoldalú gazdasági kapcsolatok továbbra is korlátozzák a mozgásteret. A Magyar-kormány eddigi lépései inkább azt jelzik, hogy ezeket a problémákat már nem akarja automatikusan összekapcsolni az EU közös külpolitikai döntéseinek blokkolásával.

A mostani rekordméretű lista ezért magyar szemmel legalább annyira szól Budapestről, mint Moszkváról. Néhány hónapja még természetes volt, hogy egy nagyobb orosz szankciós csomag előtt az uniós fővárosok azt találgatták, mit kér majd Orbán Viktor a hozzájárulásért, és meddig húzza a döntést Magyarország. Most az a feltűnő, hogy ez a kérdés egyelőre fel sem merült. Az Európai Unió szankciós politikájából még nem tűntek el a belső viták, de az egyik legállandóbb bizonytalansági tényező, a magyar vétófenyegetés legalábbis nem úgy működik, mint korábban.