Bécsben a keresztény tanítás zsidó gyökereit védik

A bécsi főegyházmegye teológiai napján Josef Grünwidl érsek a kereszténység zsidó gyökereinek tudatosabb bemutatását sürgette. Az október 6-i rendezvényen elhangzott, másnap ismertetett felszólalás szerint Jézus zsidó identitásának megértése nélkül a keresztény igehirdetés könnyen történetietlenné válhat. Az érsek a bibliai szövegek zsidóságra érzékeny értelmezését és a keresztényekben élő előítéletes képek kritikus vizsgálatát kérte. A felhívás az antiszemitizmus újabb európai erősödése idején különös jelentőséget kap.

A kereszténység történetileg a második templom korának zsidó vallási világából nőtt ki. Jézus, tanítványai és az első közösségek zsidóként éltek, a Szentírás jelentős része pedig az Izrael történetéhez kötődő hagyományt őrzi. A keresztény teológia évszázadokon át gyakran a szakításra helyezte a hangsúlyt, és a két vallás közötti kapcsolatot versengő, egymást kizáró történetként mutatta be. A modern biblikus kutatás ezzel szemben egyre részletesebben tárta fel azokat a közös fogalmakat, szokásokat és értelmezési kereteket, amelyek nélkül az evangéliumok sem érthetők pontosan.

A katolikus egyház hivatalos szemléletében az 1965-ös Nostra aetate kezdetű zsinati nyilatkozat hozott történelmi fordulatot. A dokumentum elutasította azt a gondolatot, hogy a zsidó nép egészét felelőssé lehetne tenni Jézus haláláért, és elítélte a zsidóellenes gyűlöletet. A nyilatkozat jelentősége azóta is megmaradt, mert a korábbi évszázadok vallási nyelvezete mély nyomokat hagyott az európai kultúrában. A liturgikus és kateketikai gyakorlat átalakulása lassabb folyamat, mint egy egyházi dokumentum elfogadása.

Grünwidl a gonosz szőlőmunkásokról szóló példázatot említette olyan szövegként, amelyet különös körültekintéssel kell magyarázni. Az evangéliumi történetben a gazda küldötteit bántalmazzák, végül a fiát is megölik. A keresztény prédikációkban ez a szakasz időnként a zsidóság egészének elutasításaként jelent meg, noha a szöveg keletkezési környezete, belső vitái és szereplői ennél jóval összetettebbek. A történeti háttér bemutatása segíthet elkerülni, hogy egy vallási példázatból mai közösségeket megbélyegző állítás legyen.

A bibliai szövegek értelmezése nem pusztán tudományos kérdés. A vasárnapi prédikációk, az iskolai hittankönyvek és a népszerű vallási kiadványok széles közönséghez jutnak el. Egyetlen rosszul megfogalmazott mondat is megerősítheti azt az elképzelést, hogy a kereszténység a zsidóság leváltásával jött létre, vagy hogy a két vallás között csak ellenséges viszony képzelhető el. A modern katolikus teológia ezzel szemben a közös bibliai örökséget és a különböző vallási hagyományok önállóságának tiszteletét hangsúlyozza.

A keresztény–zsidó párbeszéd Európában a holokauszt utáni önvizsgálatból is táplálkozott. A nácizmus bűneinek feltárása világossá tette, hogy a modern politikai antiszemitizmus sajátos ideológia volt, de történeti előítéletekből is meríthetett. Az egyházi vezetők ezért fokozatosan felismerték, hogy a zsidóellenes sztereotípiák elleni fellépéshez a saját hagyomány kritikájára is szükség van. A katolikus egyházban a II. vatikáni zsinat után számos oktatási, liturgikus és párbeszédprogram indult, amelyek célja a kölcsönös megismerés volt.

Az utóbbi években a közel-keleti konfliktusok új terhet róttak erre a párbeszédre. A zsidó közösségek biztonságát fenyegető támadások és a politikai indulatok miatt a vallási vezetőknek gyakran egyszerre kell fellépniük az antiszemitizmus és a civileket sújtó erőszak ellen. A két feladat nem zárja ki egymást, de a nyelvhasználat különösen fontos. A zsidó emberek vallási vagy etnikai közösségét nem lehet azonosítani egy állam kormányának minden döntésével, ahogyan a politikai viták sem adhatnak felmentést a vallási gyűlölet alól.

A vallásközi párbeszéd egyik nehézsége, hogy a felek sokszor különböző fogalmakat használnak ugyanazokra a történelmi tapasztalatokra. A keresztény oldalon a teológiai hagyomány, a zsidó közösségekben pedig az üldöztetések emlékezete és a vallási önazonosság megőrzése is meghatározza a beszélgetést. A találkozók ezért akkor eredményesek, ha a közös ünnepi nyilatkozatok mellett a mindennapi oktatás és a helyi közösségek kapcsolata is változik. A történeti pontosság önmagában nem szünteti meg az előítéleteket, de nélkülözhetetlen feltétele a kölcsönös bizalomnak.

A bécsi kezdeményezés gyakorlati következményei a papi képzésben és a hittanoktatásban jelentkezhetnek. A leendő papok számára a zsidó vallási hagyomány, a korabeli bibliaértelmezés és a keresztény antijudaizmus történetének ismerete alapvető szakmai követelmény. A hitoktatók munkájában ugyanilyen fontos, hogy a gyerekek a vallási különbségekről pontos, tiszteletteljes magyarázatot kapjanak. A vallási szövegek értelmezése így a társadalmi együttélés minőségét is befolyásolja.

A bécsi főegyházmegye saját története különösen indokolja a téma felvetését. A város a közép-európai zsidó kultúra egyik meghatározó központja volt, a huszadik századi üldöztetés azonban tragikusan megszakította közösségeinek életét. A mai vallásközi párbeszédben az emlékezet, az oktatás és a jelenlegi biztonsági kérdések összekapcsolódnak. A katolikus intézményeknek ezért nem elegendő általánosságban elítélniük a gyűlöletet: azt is meg kell vizsgálniuk, milyen képeket közvetítenek a másik vallásról.

Grünwidl érsek felhívása végül a keresztény önismeret kérdéséhez vezet. Jézus zsidó identitásának tudatosítása nem csökkenti a keresztény hit sajátosságát, hanem történeti mélységet ad neki. A Nostra aetate öröksége akkor válhat mindennapi gyakorlattá, ha a bibliai szövegek magyarázata, az egyházi ünnepek és a közösségi oktatás is következetesen kerüli a kollektív megbélyegzést. A bécsi teológiai nap üzenete ezért jóval szélesebb közönséget érint, mint a részt vevő papok és teológusok köre.