Donald Trump ötvenszázalékos védővámja megrázza Kanadát

A torontói autókölcsönző munkatársa meglepetten néz a foglalási papírra, amikor meglátja, hogy a járművet Detroitban tervezik leadni. Nevetve teszi hozzá, hogy az Amerikai Egyesült Államokba való átkelés semmiféle problémát nem jelent a külföldi turistáknak, hiszen a határőrök szigorú ellenőrzései elsősorban a kanadai állampolgárokat érintik. Amióta a washingtoni vezetés kirobbantotta a szomszédjával szembeni kereskedelmi konfliktust, az északi szomszéd utazói érezhetően fokozott megfigyelés alatt állnak az amerikai határátkelőkön. A szigorú fellépés láttán az embernek az az érzése támad, mintha a határátlépők elrejtett hokiütőket vagy a védővámokkal sújtott kanadai tejtermékeket próbálnának átcsempészni a túloldalra. A kanadaiak utazási kedve az utóbbi időben egyébként is jelentősen alábbhagyott, ami az Ontario tartományon áthaladó útszakaszokon haladva azonnal nyilvánvalóvá válik minden megfigyelő számára.

Az első megálló az Ontariói-tó, amelyet az amerikai elnök előszeretettel emleget Lake America néven. A komphajó méretes hullámokat vet, ahogy átszeli a vizet a Toronto előtti szigetcsoport felé, miközben a felhős napon csak kevés látogató indul útnak a 650 lakost számláló idilli szigetekre. A kikötőben a német születésű Manuel Cappel várakozik, aki már évtizedek óta a Ward's Island keleti csücskén él, miután édesanyja az 1950-es években turistaként felfedezte ezt a helyet. Bár a tó túlpartja szabad szemmel nem látható, az ötven kilométeres légvonalbeli távolságban fekvő New York állambeli amerikai partvidék jelenléte mindig érezhető a horizonton.

A kutyáját sétáltató helyi lakost mélyen megérintik a két szomszédos ország közötti politikai ellenségeskedések. Az a kijelentés, amellyel Washington sajátjának nyilvánította a sziget előtt elterülő vizet, különösen sértő gesztus a helyiek számára. Cappel a déli csücskön álló Gibraltar Point világítótorony tiszteletbeli őre, és bár az 1808-ban épült építményt már régen felváltotta egy modern jelzőrendszer, a férfi szimbolikus védelmezőként tekint a tóra. Nemrégiben a helyi hatóságok lakatot tettek a történelmi épületre, így az őr kiszorult megfigyelőhelyéről, éppen akkor, amikor az amerikai diplomácia vitatni kezdte a vízi terület hovatartozását. A torony építése öt évvel előzte meg az 1812-es háborút, amelyben az amerikai csapatok felgyújtották York városát, a mai Torontót, amit a brit erők a washingtoni Fehér Ház felgyújtásával toroltak meg.

Bár a két nemzet közötti feszültség még nem ért el ilyen katonai méreteket, Washington folyamatos fenyegetőzései és a Kanada annektálására tett retorikai megjegyzések felidézik az észak-amerikai történelem legsötétebb fejezeteit. Cappel szerint az amerikai elnök provokációnak szánja a tó átnevezését, és lekezelően bánik az északi szomszéddal, mintha az csupán egy elszakadt tartomány lenne. A helyiek meggyőződése szerint Kanada nem fog meghtrálni ebben a gazdasági csatában, hiszen a sarokba szorított fél mindig elszántabban küzd az igazáért. A kanadaiak büszkék arra, hogy országuk területileg nagyobb az Egyesült Államoknál, és viccesen megjegyzik, hogy akár ők is elnevezhetnék a szomszédos államot Kanada tizenegyedik tartományának.

Mark Carney kanadai miniszterelnök határozott álláspontot képvisel a tárgyalások megszakadása és az amerikai intézkedésekre válaszul bevezetett ellenvámok elrendelése óta. Az északi ország gazdasági függősége ugyanakkor hatalmas, hiszen a kanadai árusexport hetven százaléka az amerikai piacra irányul. Washington a hazai ipar védelmére hivatkozva ragaszkodik az America First elvhez, még akkor is, ha az intézkedések sora sokszor ellentmondásos helyzeteket teremt. Az amerikai administration például magas büntetővámot vetett ki a kanadai hokiütőkre, ami a kereskedelmi konfliktus éleződésével a címlapokra került, felvetve a kérdést, hogy pontosan milyen iparágat próbálnak ezzel megvédeni.

Torontótól délnyugatra haladva a táj fokozatosan átvált a mezőgazdasági területek zöldjébe, ahol gabonaföldek és erdősávok váltják egymást. A nagyvárostól másfél órányi autóútra fekvő Brantford két dolgról nevezetes a világban: itt találta fel Alexander Graham Bell a telefont, és innen származik a jégkorong-legenda, Wayne Gretzky is. A városban működik a Roustan Hockey nevű vállalat, amelynek gyökerei egészen 1847-ig nyúlnak vissza. Ez a cég az egyetlen olyan fennmaradt gyártó egész Észak-Amerikában, amely még mindig hagyományos fa hokiütőket készít, miközben a globális márkák már áttértek a szénszálas anyagokra és ázsiai gyárakba helyezték át a termelésüket.

Amikor az amerikai elnök vámot vet ki a hokiütőkre, nem a saját hazai gyártóit védi, hanem az utolsó kanadai kishálózati tradíciót bünteti. Bo Crawford, a Brantfordban működő üzem igazgatója végigvezeti a látogatókat a csarnokon, ahol évente akár négyszázezer hokiütő is készül, nagyrészt kézi munkával. A cégvezető úgy véli, Washington azért választotta ezt a terméket, mert tudja, mennyire fontos a jégkorong a kanadai identitás számára. A kanadaiak ugyan udvariasak és barátságosak a mindennapokban, de a jégkorongpályán megszokott kemény testjátékot a gazdasági életben is képesek elviselni és visszaadni.

A Roustan Hockey termelésének több mint egyharmada az amerikai piacra kerül, így a büntetővámok közvetlenül az amerikai vásárlók pénztárcáját terhelik meg. A helyzet rávilágít az intézkedések visszás jellegére: az üzemben felhalmozott faanyagok, mint a kőris, a nyárfa, a dió és a cseresznye jelentős része ugyanis közvetlenül az Egyesült Államokból származik. A megemelkedett árak miatt visszaeső amerikai kereslet arra kényszeríti a kanadai gyárat, hogy csökkentse a nyersanyagrendeléseit az amerikai fafeldolgozóknál. Ez a folyamat tökéletesen szemlélteti, miként üt vissza a védővám a szorosan összefonódott észak-amerikai gazdaság mindkét oldalára.

Továbbhaladva Brantford lapos folyóvölgyéből Oxford megye lankás, zöldellő dombjai felé, az utazó Kanada tejipari központjába érkezik. Az itteni gazdaságok számára a tejtermékekre kivetett amerikai korlátozások komoly fejtörést okoznak, de a helyi termelők egyelőre kitartanak a szigorú kanadai kvótarendszer mellett. A kanadai tejipar sajátos védelmi mechanizmusa régóta csípi a washingtoni döntéshozók szemét, így ez a szektor lett az összecsapások egyik fő terepe. Az északi állam mezőgazdasági szereplői azonban elszántak abban, hogy megőrizzék függetlenségüket a hatalmas déli szomszéd gazdasági nyomásával szemben.