Új jelölt, régi kérdés: ki vezeti az ügyészséget?

Baka András köztársasági elnök október 12-én Fejes Pétert jelölte legfőbb ügyésznek. A bejelentés egy hónapok óta húzódó intézményi konfliktus újabb állomása: a poszt augusztus vége óta betöltetlen, az államfő első jelöltjét pedig szeptember végén a parlament nem választotta meg. Az új név önmagában nem oldja fel a feszültséget. A következő napok legfontosabb kérdése az lesz, hogy a jelölés mögé felsorakozik-e a kétharmados parlamenti többség, és milyen felhatalmazást kap az új vezető a szervezet átalakításához.

Fejes Péter nem kívülről érkezne az ügyészi hierarchiába. A Sándor-palota által közzétett szakmai életrajz és a jelölésről szóló beszámolók szerint közel négy évtizedet töltött az ügyészi pályán, dolgozott Vas vármegyei vezetői tisztségekben, fellebbviteli ügyészként, és egyetemi oktatói tapasztalata is van. 2025-ben vonult nyugdíjba. A tapasztalat kétségtelen előny egy bizonytalan szervezet élén, de éppen emiatt érdemes vizsgálni, mennyire tud egy belülről érkező vezető változtatni az intézmény régi működési reflexein.

Az ügyészség helyzetét nem lehet egyszerűen egy betöltetlen szék történeteként elmesélni. Nagy Gábor Bálint korábbi legfőbb ügyész júliusban mondott le, megbízatása augusztus 25-én szűnt meg. Azóta a helyettesítési rend biztosítja a működés folytonosságát, a kilencéves mandátummal rendelkező vezető hiánya azonban stratégiai kérdéseknél és személyi döntéseknél is korlátot jelenthet. Az intézménynek közben olyan ügyekben kell eljárnia, amelyek a korábbi kormányzat működését és a jelenlegi politikai hatalmat egyaránt érinthetik.

Az első jelölt, Szathmáry Zoltán személye körüli vita világosan megmutatta, mennyire érzékeny a helyzet. Baka András szeptemberben javasolta a kinevezését, az Országgyűlés azonban szeptember 28-án nem támogatta. A sajtóban felmerült, hogy a jelölt családi kapcsolata az ukrán pénzszállító járművek ügyében indult nyomozás egyik érintettjéhez hozzájárulhatott az elutasításhoz. Ezt a lehetséges okot nem szabad bizonyított parlamenti indokként kezelni: a döntés ténye és a háttérről szóló sajtóértesülés két különböző állítás.

A következő jelölésnél ezért a szakmai alkalmasság mellett a közbizalom kérdése kerül előtérbe. A legfőbb ügyész a büntető igazságszolgáltatás egyik kulcsszereplője: a szervezet vezetésén, a prioritások kijelölésén és az ügyészi működés számonkérhetőségén keresztül jelentős befolyása van arra, hogy az állampolgárok mennyire tartják következetesnek a törvények alkalmazását. Nem az a feladata, hogy politikai igényeket teljesítsen, hanem az, hogy a jogi döntések akkor is szakmai alapon szülessenek, amikor a politikai következmények súlyosak.

A magyar modellben a legfőbb ügyészt a köztársasági elnök javaslatára az Országgyűlés választja kilenc évre, a képviselők kétharmadának támogatásával. Ez a magas küszöb elvben széles legitimációt követel, a gyakorlatban viszont akkor is kényes helyzetet teremthet, ha egyetlen politikai oldal rendelkezik a szükséges többséggel. A jelölési jog és a megválasztás különválasztása intézményi fék: az államfő nem nevezhet ki egyoldalúan, a parlament pedig nem állíthat tetszőleges jelöltet az elnöki javaslat nélkül.

Baka András a szeptemberi kudarc után nem alkotmányos válságként, hanem a demokratikus döntéshozatal részeként beszélt a leszavazásról. Ezzel ugyanakkor a felelősség is megoszlik. Az államfőnek olyan jelöltet kell találnia, akinek a szakmai háttere és személyes függetlensége védhető; a parlamenti többségnek pedig világossá kell tennie, milyen szakmai mérce alapján támogat vagy utasít el egy nevet. Ha a mérce pusztán a politikai közelség vagy távolság, az új vezető már a megválasztása pillanatában bizalmi deficittel indulhat.

A következő hetekben különösen fontos lehet a parlamenti bizottsági meghallgatás tartalma. Nem elegendő általános kijelentéseket tenni a törvényességről. A jelöltnek érdemes választ adnia arra, hogyan kívánja biztosítani az ügyek egyenlő elbírálását, milyen belső ellenőrzést tart szükségesnek, hogyan kezeli a korábbi eljárások felülvizsgálatára vonatkozó társadalmi igényt, és milyen garanciákat lát a politikai nyomásgyakorlással szemben. Ezek nem konkrét nyomozások eredményének előzetes meghatározását, hanem a vezetési elvek tisztázását jelentik.

Külön kérdés az ügyészség és a nyomozó hatóságok kapcsolata. A rendőrség, az adóhatóság és a különböző ellenőrző szervek más-más szervezeti logika szerint működnek, miközben a büntetőeljárásokban egymásra vannak utalva. Egy politikailag érzékeny ügyben nemcsak az számít, hogy születik-e vádemelés, hanem az is, milyen gyorsan gyűjtik össze a bizonyítékokat, megfelelően dokumentálják-e a döntéseket, és megmagyarázható-e a nyilvánosság számára, miért zártak le vagy folytattak egy eljárást.

A múltból örökölt bizalmatlanságot nem lehet kizárólag vezetőcserével megszüntetni. Az intézményi hitelességhez átláthatóbb statisztikák, követhető ügykezelési szabályok és a döntések indokolásának kiszámíthatósága is hozzátartozik. A nyomozások titkossága és a személyiségi jogok természetesen korlátozzák a nyilvánosságot, de nem teszik lehetetlenné, hogy az ügyészség rendszeresen, érdemben beszámoljon saját működéséről és a problémák kezeléséről.

A jelölt számára a szervezeten belüli legitimáció legalább olyan fontos, mint a parlamenti szavazás. Az ügyészeknek azt kell látniuk, hogy az előmenetel, az ügyelosztás és a szakmai értékelés nem politikai lojalitás alapján történik. Az állampolgároknak pedig azt, hogy a jogérvényesítés nem attól függ, ki a gyanúsított, ki a sértett, vagy melyik politikai tábor számára kellemetlen az ügy. A kétféle bizalom erősítheti egymást, de nem pótolja egyik a másikat.

A jelenlegi kormány oldaláról érthető az igény, hogy az elszámoltathatóságot érintő ügyek ne akadjanak el a vezetői bizonytalanságban. Az ellenzék ugyanakkor joggal kérhet számon olyan garanciákat, amelyek megakadályozzák, hogy a korábbi politikai befolyást egy új, ellenkező előjelű befolyás váltsa fel. Egy független ügyészségnek a kormányváltás után is függetlennek kell maradnia; éppen akkor bizonyíthatja ezt, ha a hatalmon lévők számára kényelmetlen ügyeket is képes elfogulatlanul kezelni.

Az ügyészségi vezetés körüli bizonytalanságot az időtényező is fokozza. A korábbi vezetői állomány életkori és személyi változásai miatt a szervezet felső szintjén további átrendeződés várható. Egy új legfőbb ügyésznek ezért nemcsak az első nyilatkozataival, hanem gyors, szabályos és szakmailag megindokolható vezetői döntésekkel kellene jeleznie, milyen korszakot kíván nyitni. A kapkodás viszont ugyanúgy alááshatja a bizalmat, mint a halogatás.

A jelölés nem ad felmentést az ügyészség működéséről folyó nyilvános vita alól. A függetlenség egyik legjobb bizonyítéka az volna, ha a szervezet a következő időszakban következetesen azonos szakmai mércével kezelné a kormányzati és ellenzéki szereplőket érintő ügyeket. Ehhez az intézményi kommunikációban is világos különbséget kell tenni a folyamatban lévő eljárás ténye, az ügyészség jogi álláspontja és a politikusok értékelése között.

Fejes Péter jelölése a következő napokban politikai szavazássá és szakmai alkalmassági vitává alakulhat. A valódi mérce később következik: a kinevezett vezető képes-e olyan intézményt építeni, amelynek döntéseit a vesztes fél sem tekinti automatikusan politikai utasítás eredményének. Ez jóval hosszabb folyamat, mint a parlamenti voksolás, de a kezdete most dőlhet el.