A végrehajtói rendszer egészét vizsgálnák

A végrehajtási visszaéléseket vizsgáló parlamenti bizottság október 15-én úgy döntött, hogy hat korábbi igazságügyi minisztertől kér magyarázatot a rendszer működésére. Dávid Ibolya, Navracsics Tibor, Trócsányi László, Tuzson Bence, Varga Judit és Vastagh Pál neve azért került a listára, mert különböző korszakokban viseltek politikai felelősséget az igazságügyi igazgatásért. A testület emellett Répássy Róbert volt államtitkárt és Kiss Ferenc volt végrehajtót is meg kívánja hallgatni. A történet jóval több egy újabb politikai idézésnél: a kérdés az, hogy a Schadl–Völner-ügyből kiindulva feltárható-e egy évtizedek alatt kialakult, nehezen ellenőrizhető intézményrendszer.

A bizottság október 28-ra és november 13-ra személyes meghallgatásokat tervez, míg Dávid Ibolyától és Vastagh Páltól november 9-ig írásos választ vár. Ezek még tervezett eljárási lépések, nem előre ismert vallomások. A volt miniszterek megidézése önmagában nem jelent gyanúsítást, és nem bizonyítja, hogy bármelyikük jogsértést követett volna el. A testületnek éppen azt kellene megkülönböztetnie, milyen jogszabályi keretek között működött a végrehajtás az egyes időszakokban, és az adott miniszternek milyen tényleges ellenőrzési vagy kinevezési hatásköre volt.

Az önálló bírósági végrehajtó különös szereplője a jogrendszernek. Állami kényszer alkalmazására kap felhatalmazást, de tevékenységének szervezése és díjazása számos ponton nem úgy működik, mint egy hagyományos közhivatalé. Feladata a jogerős vagy végrehajtható döntések érvényre juttatása, tehát a hitelező jogának védelme. Ugyanakkor az adós lakhatását, megélhetését és vagyonát is közvetlenül érintheti. Éppen ezért a kinevezési rendszer, az összeférhetetlenség, a díjak és a panaszkezelés átláthatósága nem szakmai részlet, hanem alapvető közbizalmi kérdés.

A Schadl–Völner-ügy a végrehajtói helyekhez kapcsolódó korrupciós vádak miatt került a politikai és jogi érdeklődés középpontjába. A büntetőeljárásban a bíróság feladata megállapítani az egyes vádlottak büntetőjogi felelősségét; a parlamenti vizsgálóbizottság más kérdésre kereshet választ. Arra, hogy a kinevezési és ellenőrzési mechanizmusok miért engedhettek teret visszaélésgyanús kapcsolatoknak, és milyen intézményi szabályok változtatására van szükség. Ha a bizottság a büntetőper bizonyítását kívánná helyettesíteni, könnyen túllépné saját szerepét.

A most összeállított meghallgatási terv egyik erőssége, hogy több kormányzati ciklusra terjed ki. A végrehajtás szabályai nem egyetlen év alatt alakultak ki, ezért a személyi felelősség és a rendszerszintű hibák csak időrendben érthetők meg. Ugyanakkor a széles névsor veszélyt is hordoz: a politikai szereplők egymásra mutogatása elfedheti a konkrét döntéseket. A bizottságnak érdemes volna minden korszakban ugyanazokat az adatokat bekérnie: hány végrehajtói helyet hirdettek meg, milyen értékelési szempontok érvényesültek, hány panasz érkezett, és milyen szankciót alkalmaztak.

A kinevezési gyakorlat ellenőrzése azért nehéz, mert a formális szabályosság és a tényleges befolyás nem mindig ugyanaz. Egy pályázat lehet papíron hibátlan, miközben a kiválasztási feltételek egy szűk körnek kedveznek. A korrupciós gyanú bizonyításához természetesen ennél több kell: a döntés és az esetleges jogtalan előny közötti kapcsolatot kell feltárni. Az intézményi reformhoz viszont már az is fontos tanulság, ha a kiválasztási folyamat nem ellenőrizhető, vagy a pályázók számára nincs érdemi jogorvoslat.

A végrehajtási díjak kérdése közvetlenül érinti a lakosságot. Az adós számára egy viszonylag kis összegű tartozás is gyorsan megterhelővé válhat, ha a kamatok, eljárási költségek és végrehajtási díjak egymásra rakódnak. A hitelező ezzel szemben joggal várja, hogy a jogerős követelését ne lehessen következmények nélkül figyelmen kívül hagyni. A rendszer akkor működik tisztességesen, ha a végrehajtás hatékony, de a költségek arányosak, a részletfizetési lehetőségek világosak, és a vitatható követelésekkel szemben tényleges jogorvoslat érhető el.

A bizottság által emlegetett nonprofit végrehajtási modell ezért nem egyszerűen a díjazás átcímkézése lenne. El kellene dönteni, hogy az állam milyen szervezetben foglalkoztatná a végrehajtókat, miből finanszírozná a működést, hogyan biztosítaná a szakmai függetlenséget, és mi történne a már folyamatban lévő ügyekkel. A nonprofit jelleg önmagában nem garantálja az alacsonyabb költséget vagy a jobb szolgáltatást. Ha a működési kiadásokat a költségvetés vállalja át, annak ára az adófizetőknél jelenik meg. A reform valódi mércéje a hozzáférhetőség, az ellenőrizhetőség és az arányosság lehet.

Az igazságügyi miniszterek meghallgatása több szempontból is tanulságos lehet. Egyes korszakokban a tárca a jogszabályalkotásért és a felügyeletért felelt, más döntések szakmai kamarákhoz, bíróságokhoz vagy külön szervezetekhez tartoztak. A bizottságnak ezért nem elég általánosságban megkérdeznie, hogy tudtak-e visszaélésekről. Azt is tisztázni kellene, milyen jelentéseket kaptak, milyen panaszokra kellett reagálniuk, és a jogkörükben milyen változtatásokat kezdeményeztek vagy mulasztottak el.

Külön figyelmet érdemel a nyilvánosság kérdése. A végrehajtási ügyekben személyes, vagyoni és gyakran egészségügyi adatok is szerepelnek, amelyek nem tehetők korlátlanul közzé. A közérdekű intézményi adatok viszont más elbírálás alá esnek. A kinevezési elvek, a fegyelmi statisztikák, a végrehajtási költségek megoszlása és a panaszkezelés eredményei személyes adatok nélkül is bemutathatók lennének. A bizottság akkor adhat valódi hozzáadott értéket, ha nemcsak meghallgatásokat szervez, hanem összehasonlítható adatbázist is készít.

A testület politikai összetétele egyszerre lehet előny és kockázat. A különböző pártok képviselői eltérő kérdéseket tesznek fel, így több szempont kerülhet elő, de a nyilvános ülések könnyen kampányszerű összecsapássá válhatnak. Az október 15-i döntésekről szóló tudósítások szerint a legtöbb meghallgatási javaslatot széles támogatással fogadták el. Ez jó kiindulópont, de a valódi próba a dokumentumok feldolgozásakor és a végső javaslatok megfogalmazásakor következik. A konszenzus értéke csak akkor mérhető, ha a kényes részleteknél is fennmarad.

A bizottság előtt álló munkát tovább nehezíti, hogy a végrehajtás körüli botrányokban sokféle állítás keveredik. Egy korábbi végrehajtó nyilatkozata, egy titokban készített felvétel, egy bírósági irat és egy politikus értelmezése nem azonos bizonyító erejű. A testületnek minden állítást forrásonként kell értékelnie, és jeleznie kell, mi az, amit hivatalos dokumentum támaszt alá, és mi szorul további ellenőrzésre. Különösen fontos, hogy a büntetőeljárásban még el nem bírált állításokból ne gyártson kész tényeket.

A következő hetekben az idézések tényleges teljesítése, a dokumentumok bekérése és a személyes meghallgatások tartalma mutatja meg, mennyire komoly a vizsgálat. A novemberi ülések után még hosszú út vezethet a jogszabály-módosításig. A társadalmi várakozás ugyanakkor érthető: a végrehajtással sokan életük egyik legnehezebb pénzügyi helyzetében találkoznak. Egy hiteles reform nem attól lesz sikeres, hogy látványos politikai neveket sorakoztat fel, hanem attól, hogy a kiszolgáltatott adós és a jogos követelését érvényesítő hitelező számára egyaránt kiszámíthatóbb rendszert teremt.

A történet végén így kétféle elszámoltatás válik el egymástól. A bíróság a konkrét bűncselekményekről dönthet, a parlament pedig azt vizsgálhatja, hogyan lehet elejét venni a következő hasonló ügynek. Ha a bizottság csak a Schadl–Völner-per politikai mellékszínpadává válik, a végrehajtási rendszer alapvető gondjai megmaradnak. Ha viszont a miniszterek válaszait intézményi adatokkal és az adósok tapasztalataival veti össze, a mostani vizsgálatnak a büntetőperen túlmutató eredménye is lehet.