Börtönfalak között születik új zene Velencében

A velencei Giudecca női börtönében a kortárs zene alkotói műhelyének résztvevőivé váltak a fogvatartottak. A hetvenedik Velencei Zenei Biennálé Musica Libera című programja a tavasztól nyárig tartó foglalkozások eredményeit mutatja be október 18-án és 24-én, hanginstallációval és nyitott próbával. A két alkalom a fesztivál hivatalos programjához tartozik, ám a munka lényegi része már hónapokkal korábban lezajlott. A résztvevők hangfelvételeket, személyes emlékeket és közösen kialakított zenei anyagokat hoztak létre. Az esemény így a művészeti intézmények társadalmi szerepéről szóló európai vitához is kapcsolódik.

A projektet a Biennálé zenei részlegének vezetője, Caterina Barbieri kezdeményezte a Biennale College Musica fiatal alkotóinak bevonásával. A foglalkozásokon Wyldie Bracewell, Talullah Calderwood, Lara Damaso, Andrea La Pietra és az alys(alys)alys néven dolgozó művész vett részt. A program három eltérő munkamódszert kapcsolt össze: a személyes emlékezésre építő beszélgetést, a közös zenehallgatást és a szabad hangalkotást. A művészek feladata az volt, hogy a résztvevők saját tapasztalatait tegyék a folyamat kiindulópontjává. Ez különbözik attól a hagyományos modelltől, amelyben a kulturális intézmény kész műsort visz be egy zárt közösségbe.

Az Oral Present című foglalkozást Camae Ayewa, művésznevén Moor Mother vezette. Az amerikai költő és zenész a Black Quantum Futurism kollektíva alapítójaként régóta foglalkozik az idő és az emlékezet kapcsolatával. A börtönben három kérdés köré szervezte a beszélgetéseket: miként érzékeljük az időt, milyen üzenetet küldenénk önmagunknak vagy családunknak, és hogyan lehet megszólítani a jövőt. A válaszokból hangfelvételek készültek, amelyek a későbbi alkotómunka alapanyagává váltak. A módszerben az egyéni történetek megőrzése legalább annyira fontos, mint a megszülető kompozíció hangzása.

A Listening Together elnevezésű szakaszt Alif Hilal amerikai énekes és zeneszerző irányította, akit korábban Lyra Pramuk néven ismerhetett a közönség. A résztvevők saját zenei választásaikból indultak ki, és arról beszélgettek, milyen érzelmeket vagy emlékeket idéznek fel a hallott hangok. A foglalkozás az értő figyelmet helyezte előtérbe: a különböző ízlésű embereknek közös nyelvet kellett találniuk, miközben a személyes reakciók megmaradtak. A börtön zárt világában az ilyen munka sajátos jelentőséget kap, mert a mindennapok szigorú rendje mellett ritka lehetőség nyílik szabad választásra és kölcsönös meghallgatásra.

A harmadik műhelyben Simone Trabucchi, a STILL néven ismert alkotó valódi felvevőstúdiót vitt az intézetbe. A Free Music programban a résztvevők hangokat rögzítettek, szerkesztettek és közösen próbáltak ki zenei ötleteket. A technika itt nem a professzionális előadás feltétele volt, hanem a kísérletezés eszköze. A készülő dalok, hangképek és töredékek a korábbi beszélgetések anyagával kapcsolódnak össze. A szeptember végén és október elején tartott próbák már a közös bemutató előkészítését szolgálták. A műhelyekben az alkotás folyamata kapott hangsúlyt, nem egy előre rögzített műfaji elvárás teljesítése.

A helyszín önmagában is meghatározza a program értelmét. A Giudecca női börtöne egy egykori templom és a megtért nők kolostora köré épült történelmi épületegyüttesben működik. Az udvaron megszólaló hangok egyszerre kapcsolódnak az intézmény jelenlegi életéhez és a hely múltjához. A nyilvános alkalmakra korlátozott számban, előzetes regisztrációval léphet be a közönség. Ez a megoldás szükségszerűen eltér a szokásos fesztiválélménytől: a biztonsági és személyiségi jogi szempontok a kulturális részvétel kereteit is meghatározzák. A résztvevők méltóságának megőrzése ezért a program egyik alapfeltétele.

Velencében a kortárs művészet és a büntetés-végrehajtás találkozásának már van előzménye. A 2024-es Képzőművészeti Biennálén a Szentszék pavilonja ugyancsak a Giudecca börtönében kapott helyet, és a fogvatartottak részvételével hozott létre különleges látogatói útvonalat. A mostani zenei kezdeményezés ehhez a tapasztalathoz kapcsolódik, de más eszközöket használ. A képzőművészeti kiállításnál a látvány és a térbejárás dominált, a hangművészetben a megszólalás, a hallgatás és az időben kibontakozó közös jelenlét válik fontossá. A két példa együtt jelzi, hogy a Biennálé tartósabb együttműködést keres a város társadalmi intézményeivel.

A művészet és a rehabilitáció kapcsolatáról Európában régóta folynak kutatások és szakpolitikai viták. Egy alkotói program segíthet a kommunikációban, az önkifejezésben és a közösségi kapcsolatok kialakításában, de önmagában nem helyettesítheti az oktatást, a mentális egészségügyi ellátást vagy a szabadulás utáni támogatást. A kulturális intézményeknek ezért óvatosan kell bánniuk a gyógyító hatásról szóló általános kijelentésekkel. A velencei projekt értéke inkább abban mérhető, hogy a fogvatartottak milyen valódi döntési lehetőséget kaptak a folyamat során, és milyen feltételekkel használhatják fel saját hangjukat, történeteiket.

A részvételi művészet egyik nehézsége, hogy a nyilvánosság számára vonzó eredmény és a résztvevők személyes érdekei eltérhetnek. Egy hangfelvétel érzékeny élettörténetet hordozhat, és a bemutatás után is azonosíthatóvá teheti megszólalóját. A felelős gyakorlat ezért beleegyezést, visszavonhatóságot és átlátható felhasználási szabályokat kíván. A Biennálé számára a projekt hosszabb távú tanulsága az lehet, hogyan lehet olyan művészeti együttműködést létrehozni, amelynek eredményei nem kizárólag a fesztivál közönségéhez jutnak el, hanem a résztvevők számára is értelmezhetőek maradnak.

A hetvenedik Zenei Biennálé A Child of Sound címet viseli, és a hangokhoz való előítéletmentes, kíváncsi viszonyt helyezi előtérbe. A fesztivál több mint negyven eseménnyel, mintegy százharminc alkotóval és számos új művel dolgozik. A Giudecca programja ebben a sokszínűségben különleges helyet foglal el, mert nem a hivatásos zeneszerző és a passzív hallgató megszokott szerepeit követi. A fogvatartottak saját tapasztalataikat viszik a közös munkába, a fiatal művészek pedig ezekre reagálva alakítják ki a hangzás világát. A hangsúly a kapcsolat létrehozásán és a figyelmen van.

Az olasz kulturális intézmények számára a program tágabb kérdést is felvet: hol húzódik a művészet közszolgálati feladatának határa. A nemzetközi fesztiválok jelentős erőforrásokkal, szakmai hálózatokkal és médiavisszhanggal rendelkeznek, amelyek ritkán jutnak el a társadalom legkevésbé látható csoportjaihoz. Egy börtönben megvalósított projekt ezt az egyenlőtlenséget ideiglenesen csökkentheti, ha a partnerség tartós és kölcsönös. A Giudecca együttműködése ezért a művészeti programokon kívül a kulturális hozzáférésről és az intézményi felelősségről szóló párbeszéd része is.

A Musica Libera nyitott próbái nem ígérnek hagyományos koncertélményt. A bemutatott anyag beszélgetésekből, személyes választásokból, rögzített hangokból és közös improvizációkból épül fel. Éppen az adja a jelentőségét, hogy a közönség a kész mű mellett az alkotás folyamatára is figyelhet. A projekt megmutatja, milyen feltételek között válhat egy világhírű kulturális rendezvény a város kevésbé látható közösségeinek partnerévé. A siker mértéke a két bemutatónál hosszabb idő alatt lesz megítélhető, amikor kiderül, milyen formában folytatódhat a közös munka.