Két ország, két bukás

A szerbek ugyanazt az eufóriát élhetik át, amit a magyarok április 12-én. 14 év után megszabadultak Aleksandar Vučić uralmától, amelyről sokan már azt hitték, örökké fog tartani. A Diáklista 11 százalékot vert a kormányzó Szerb Haladó Pártra úgy, hogy az SNS illetékesei egyes választókat lefizették, másokat megfenyegették, s egy sor nemtelen eszközt bevetettek. A szerb és a magyar hatalmi berendezkedés között olyan sok párhuzamot találunk, hogy helyenként nehéz eldönteni, melyik országról beszélünk. A kormányzati média nyomasztó fölénye, a közpénzekből működtetett propaganda, az ellenzék folyamatos lejáratása, a választási szabályok hatalomnak kedvező alakítása, a korrupció, az oroszbarátság és a politikai lojalitásra épülő gazdasági rendszer mindkét országban meghatározóvá vált. A vezetők állandóan ellenségekkel hadakoztak, külföldi összeesküvésekről beszéltek, miközben elhitették híveikkel, hogy kizárólag ők képesek megvédeni a nemzetet. Vučić még az utolsó jelentős független televíziókat, az N1-et és a Nova S-t is sarokba szorította egy tulajdonosváltással. Ugye, milyen ismerős? Magyarországon is megtanulhattuk, milyen következményekkel járhat, amikor egy sajtótermék nem a rezsim hőstetteit visszhangozza, hanem rávilágít a visszaélésekre. A két ország vezetője a látványberuházásokban is rokon léleknek bizonyult. A hatalmas építkezésekkel, grandiózus tervekkel, a ki tudja hány évtized után sem megtérülő Budapest-Belgrád vasútvonallal azt hirdették: az ország soha nem látott fejlődésen megy keresztül. Vučić előszeretettel beszélt történelmi sikerekről, növekvő bérekről, gazdasági eredményekről, miközben a szerb társadalom jelentős részének továbbra is súlyos megélhetési gondokkal kellett szembenéznie. Persze különbségek is akadtak. Szerbiában a hatalom nem riadt vissza az erőszaktól, a diákok durva megfélemlítésétől. A piszkos munkát azonban nem a rendőrség, hanem a batinašiknak nevezett verőemberek végezték el. Futballhuligánokról, és az azvilágból ismert figurákról van szó. Vučić politikai sikerének titka hosszú ideig ugyanaz volt, mint Orbán Viktoré. Politikai ellenfeleit képes volt egymás ellen fordítani, megosztani vagy hitelteleníteni. A szerb ellenzék rendre kudarcot vallott, nem tudott meggyőző alternatívát felmutatni. Az autoriter hatalom egyik legnagyobb sikere éppen ez: el tudja hitetni az emberekkel, hogy nincs értelme ellenállni, úgysem lehet győzni. A beletörődés idővel a rendszer egyik legfontosabb tartóoszlopává válik. A szerbiai fordulatot egy szörnyű tragédia hozta el. 2024. november 1-jén leszakadt az újvidéki vasútállomás előtetője. A katasztrófában tizenhatan vesztették életüket. A szerbek számára a tragédia a korrupció, az átláthatatlan beruházások és az állami felelőtlenség jelképévé vált. Az újvidéki pályaudvar romjai alatt a Vučić-rendszer erkölcsi tekintélye is végképp összeomlott. A tiltakozások élére a diákok álltak, akik úgy érezték: nincs veszítenivalójuk, már csak azért sem, mert semmi sem köti őket a hagyományos ellenzék korábbi kudarcaihoz. Egyszerű, mindenki számára érthető követelésekkel léptek fel: felelősségre vonást, átláthatóságot, igazságot és tisztességes állami működést akartak. A fiatalok szinte elképzelhetetlen szervezőmunkába kezdtek. Egyetemeket foglaltak el, gyűléseket tartottak, városról városra jártak, több száz kilométert gyalogoltak és kerékpároztak, kapcsolatokat építettek a vidéki lakossággal. Olyan településekre is eljutottak, ahol a kormányzati propaganda korábban szinte teljesen uralta a nyilvánosságot. Beszélgettek az emberekkel, meghallgatták panaszaikat, és megmutatták, hogy az ország jövőjéről másként is lehet gondolkodni. Vonzerejükben az ötletességük mellett humoruk is szerepet játszott. A hatalom komor fenyegetéseire gyakran gúnnyal válaszoltak. Kifigurázták Vučić összeesküvés-elméleteit, köztük azt a vádat, hogy Horvátországból pénzelik őket. A közösségi médiában terjedő szellemes üzenetek, az ironikus akciók és a váratlan tiltakozási formák újra meg újra zavarba hozták a kormányzatot. A diákok megértették, hogy a félelem falán olykor egy jól sikerült mém üti az első rést. A szerb fiataloknak nem volt Magyar Péterük. Éppen ebben rejlett mozgalmuk különlegessége. Magyarországon a Tisza Párt elnöke személyében jelent meg az a politikus, aki képes volt összegyűjteni az Orbán-rendszerrel elégedetlenek jelentős részét. A szerb diákok tudatosan kerülték, hogy egyetlen embert emeljenek a mozgalom élére. Attól tartottak, a kormányzati propagandagépezet azonnal megpróbálná lejáratni, családját, múltját, magánéletét támadná. A Diáklista annak köszönhetően váltották a régi ellenzéket, hogy mozgalmuk nem valamiféle ideológia mentén jött létre. A rendkívül heterogén szerveződésben akadnak határozottan Európa-pártiak, liberálisok, konzervatívok, nacionalisták és olyanok is, akiket korábban egyáltalán nem érdekelt a politika. Koszovóról, Oroszországról, az Európai Unióról vagy a szerb nemzeti identitásról aligha gondolkodnak egyformán. Egyetlen alapvető cél azonban összekötötte őket: véget akartak vetni annak a politikai berendezkedésnek, amelyben a hatalom saját fennmaradását minden más szempont elé helyezte. Sikerrel jártak, s most képesek lehetnek arra, hogy Szerbiát végre a normalitás útjára helyezzék. Elérhetik azt, hogy az emberek szabadon gondolkodhassanak és ne csak azt tegyék, amit fentről előírnak nekik. Orbán és Vučić hosszú éveken át azt üzente polgárainak, hogy az állam és a vezetője elválaszthatatlan egymástól. A választók most mindkét országban emlékeztették őket valamire, amit a hatalom csúcsáról könnyű elfelejteni: az állam nem a politikusok tulajdona. És a jövő sem az övék.