Nagy ár a békéért: Irán erősebben jöhet ki a háborúból

Az Egyesült Államok és Irán között vasárnap késő este bejelentett keretmegállapodás első ránézésre a józan ész győzelmének tűnik. A háború folytatását egyik fél sem engedhette meg magának következmények nélkül: Washington számára egy elhúzódó közel-keleti konfliktus katonai, politikai és gazdasági kockázatokkal járt volna, Teheránnak pedig azzal kellett szembenéznie, hogy a támadások újra és újra elérhetik az ország stratégiai infrastruktúráját. A világgazdaság közben a Hormuzi-szorosra figyelt, hiszen a térségen keresztül halad a globális energiaellátás egyik legfontosabb útvonala.

A megállapodás ezért valódi megkönnyebbülést hozott. A tőzsdék emelkedéssel reagáltak, az olajár csökkent, és egyelőre az a remény erősödött meg, hogy újraindulhat a nyersolaj, a cseppfolyósított földgáz és a műtrágya zavartalan szállítása az Öböl térségéből. Ez azonban inkább gazdasági fellélegzés, mint politikai megoldás. A keretmegállapodás azt rögzítheti, hogy Irán nem törekszik atomfegyverre, és megnyitja a Hormuzi-szorost, cserébe a szankciók enyhítése vagy feloldása is napirendre kerülhet. A kérdés az, mi lesz mindazzal, ami a háborúhoz vezetett.

A szakértők ezért figyelmeztetnek túlzott derűlátás ellen. Richard Fontaine, a Center for a New American Security elemzője szerint a legnehezebb kérdések továbbra is nyitva maradtak: az iráni atomprogram, Teherán regionális szövetségeseinek támogatása, a rakéták és drónok ügye, valamint a belső elnyomás. Ezek nem mellékes ügyek, hanem a konfliktus magja. Ha ezekről nincs végleges alku, akkor a mostani egyezség legfeljebb szünetet jelent, nem tartós rendezést. Fontaine ezért úgy látja, a megállapodás még nem a háború vége, sőt nem is feltétlenül a vég kezdete, legfeljebb az első lépés egy veszélyesen keskeny úton.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Irán a Washingtonnal kötendő békét összekapcsolja az Izrael és a libanoni Hezbollah közötti erőszak lezárásával. Walter Posch, az osztrák védelmi akadémia Irán-szakértője szerint Libanon lehet a mérleg nyelve. A kérdés az, mikor és milyen erővel próbálja Teherán rávenni a Hezbollahot a tűzszünet elfogadására, és Izrael egyáltalán akar-e ilyen alkut. Irán a Hezbollah legfontosabb támogatója, az évek során azonban olyan hálózatot épített ki, amelyben a szervezet már önállóan is képes cselekedni. Vagyis Teherán befolyása jelentős, de nem minden részletet irányít közvetlenül.

Posch szerint a megállapodás ennek ellenére fontos kezdet. Érvelése szerint a háború annyi szenvedést, biztonsági kockázatot és világgazdasági fenyegetést hordoz, hogy azt már egyik oldal sem viselheti el tartósan. Ha legalább hónapokra vagy évekre nyugalom következne, abból minden szereplő nyerne. A szakértő még azt sem tartja kizártnak, hogy a mostani tűzszüneti logikából lassú, bonyolult amerikai–iráni közeledés induljon el, amelyben Izrael biztonsági érdekeit is valamilyen módon figyelembe kell venni.

Más elemzők sokkal borúlátóbbak. Karim Sadjadpour, a Carnegie szakértője szerint a háború lezárása egyáltalán nem biztos, mert a libanoni front továbbra is állandó feszültségforrás marad. Szerinte a békefolyamatot az is nehezíti, hogy az iráni vezetés mélyen sértettnek érzi magát, és nem olyan rezsimről van szó, amely könnyen elfogadná a nyomás alatt kötött kompromisszum képét. Mairav Zonszein, a Crisis Group elemzője pedig úgy látja, Donald Trump eddigi stratégiája nem érte el célját. Az amerikai elnök abban bízott, hogy a háború gyorsabb és sikeresebb lesz, az Egyesült Államok pedig rá tudja kényszeríteni Iránt atomprogramja feladására. Eddig sem a tárgyalások, sem a katonai nyomás nem vitték közelebb Washingtont ehhez a célhoz.

Ali Vaez, a Crisis Group Irán-szakértője még ennél is tovább megy: szerinte a háború veszélyesebb Iránt teremtett. Úgy látja, a teheráni keményvonalas vezetés megerősödött, a Forradalmi Gárda környezetéből érkező új elit nagyobb befolyáshoz jutott, és a rendszer ráérzett egy új fegyverre. A Hormuzi-szoros lezárásával Irán képes volt az egész világgazdaságot nyomás alá helyezni. Ez nem pusztán katonai eszköz, hanem stratégiai zsarolási lehetőség, amelyet Teherán a jövőben is számításba vehet.

Vaez szerint az iráni vezetés számára a háború egyik legfontosabb tanulsága az lehetett, hogy túlélte az Egyesült Államok és Izrael összehangolt nyomását. A korábbi félelem, hogy egy ilyen támadás végzetes lehet a rendszer számára, szerinte elhalványult. Ha Teherán úgy értelmezi a történteket, hogy kiállta a legnagyobb katonai hatalom és a térség legerősebb hírszerzési képességeinek próbáját, akkor a jövőben magabiztosabb, keményebb és kockázatvállalóbb politikát folytathat.

Ez a mostani megállapodás legnagyobb ellentmondása. A világ fellélegezhet, mert egyelőre távolabb került a szélesebb közel-keleti háború és a globális energiaválság réme. Közben Irán nem feltétlenül gyengébb félként ül vissza a tárgyalóasztalhoz. A rezsim túlélte a nyomást, megmutatta, milyen károkat okozhat a világgazdaságnak, és a térségben továbbra is rendelkezik olyan szövetségesekkel, amelyek bármikor újra lángra lobbanthatják a konfliktust.

A keretmegállapodás ezért inkább haladék, mint megoldás. Akkor válhat valódi fordulóponttá, ha a felek az atomprogramról, a regionális fegyveres hálózatokról, a rakétákról és Izrael biztonsági garanciáiról is képesek lesznek megállapodni. Ha ez elmarad, a mostani béke csak annyit jelent, hogy a háború egy időre háttérbe húzódott. A konfliktus szerkezete megmaradt, és Irán talán erősebb kézzel nyúl majd hozzá, mint korábban.