Aláírták a megállapodást, de a neheze csak most kezdődik

Donald Trump amerikai elnök és Maszúd Peszeskján iráni államfő aláírta azt a keretmegállapodást, amely a Washington és Teherán közötti háború lezárását, a Hormuzi-szoros újranyitását és egy 60 napos tárgyalási folyamat elindítását ígéri. A megállapodás a pakisztáni közvetítők szerint azonnali hatállyal életbe lépett. Teherán vállalta, hogy haladéktalanul újra megnyitja a világ egyik legfontosabb tengeri olajszállítási útvonalát, az Egyesült Államok pedig feloldja az iráni kikötők tengeri blokádját.

Az aláírás körül önmagában is diplomáciai üzenetértékű jelenetek zajlottak. Trump a G7-csúcs lezárása után, a versailles-i kastélyban látta el kézjegyével a dokumentumot, ahol Emmanuel Macron francia elnök fogadta. Az amerikai Fehér Ház videót is közzétett az aláírásról. Az iráni oldalon az IRNA hírügynökség fotókon mutatta be Peszeskjánt a dokumentummal. A korábban tervezett svájci aláírási ceremónia ezzel okafogyottá vált, bár a következő diplomáciai egyeztetések továbbra is Svájchoz kötődhetnek.

A megállapodás első és legkézzelfoghatóbb következménye a tengeri forgalom helyreállítása lehet. A Hormuzi-szoroson halad át a világ kőolaj- és cseppfolyósítottgáz-szállításának jelentős része, ezért minden lezárás, fenyegetés vagy katonai incidens azonnal megjelenik az energiaárakban. A memorandum szerint a hajózás 30 napon belül visszatérhet a teljes kapacitáshoz, a 60 napos tárgyalási időszak alatt pedig díjmentes áthaladást kell biztosítani. Ez különösen fontos pont, mert Teherán továbbra is fenntartaná a lehetőséget, hogy később díjat szedjen a szoroson áthaladó hajóktól. Washington ezt eddig elfogadhatatlannak nevezte, így a kérdés könnyen az egyik első komoly ütközési ponttá válhat.

A Fehér Ház a megállapodást úgy állítja be, mint amely egyszerre állítja le a katonai műveleteket és nyit utat a tartós rendezés felé. Az amerikai értelmezés szerint a dokumentum a libanoni frontot is érinti, vagyis a Hezbollah mozgásterének szűkítése is része lehet a következő hetek tárgyalásainak. Ez azonban már most bizonytalan elem. Kérdés, Irán milyen befolyást hajlandó és képes gyakorolni a libanoni szervezetre, illetve Izrael elfogadja-e, hogy a mostani keretmegállapodás valóban csökkenti a biztonsági fenyegetést. Ha Jeruzsálem úgy ítéli meg, hogy Teherán időt nyer, miközben megtartja stratégiai eszközeit, az könnyen újabb feszültséghez vezethet.

A nukleáris kérdésben a megállapodás inkább tárgyalási keretet ad, mint végleges választ. Irán megerősíti korábbi álláspontját, hogy nem törekszik atomfegyver előállítására, ám a legfontosabb részletek későbbre maradnak. A következő 60 napban kell tisztázni, mi történik a dúsított uránkészletekkel, milyen ellenőrzési jogkört kap a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség, és milyen garanciák mellett lehet elhinni, hogy Teherán nem tud rövid idő alatt katonai célú programra váltani. Washington eredeti célja ennél jóval keményebb volt: olyan ellenőrizhető megállapodás, amely hosszú időre kizárja az iráni atomfegyver lehetőségét. Most a végső próba az lesz, hogy a keretalku mögé sikerül-e valódi ellenőrzési rendszert építeni.

A szankciók ügye ugyanilyen érzékeny. Az amerikai pénzügyminisztérium kivételeket adhat az iráni kőolaj, olajtermékek és származékos termékek exportjára. Ez gyorsan növelheti a globális kínálatot, mérsékelheti az olajárakat, és gazdasági levegőt adhat Teheránnak. A végleges szankciófeloldás menetrendjét ugyanakkor csak a végső megállapodásban rögzítenék. Ez Trump számára belpolitikai kockázat: a republikánus keményvonalasok már most attól tartanak, hogy Irán túl korán jut pénzhez, miközben a nukleáris és regionális kérdésekben még nem tett elég konkrét engedményt.

A 300 milliárd dolláros újjáépítési és fejlesztési alap tovább növeli a feszültséget. A Fehér Ház azt hangsúlyozza, hogy amerikai adófizetői pénz nem kerül Iránhoz, a pénz magánbefektetőktől és regionális partnerektől érkezhetne konkrét infrastrukturális projektekre. A politikai magyarázat azonban nehéz lesz. Trump éveken át azzal támadta a 2015-ös iráni atomalkut, hogy az pénzesőhöz juttatta a teheráni vezetést. Most saját kormányzatának kell bizonyítania, hogy az új konstrukció nem a rezsim szabadon elkölthető forrásait növeli, és nem teszi lehetővé a rakétaprogram vagy a regionális szövetségi hálózat gyors újjáépítését.

A G7 vezetői mindenesetre történelmi lehetőségként értékelték a megállapodást. A franciaországi Evian-les-Bains-ben tartott csúcson a hét vezető ipari demokrácia támogatta a megállapodás végrehajtását, és jelezte, kész hozzájárulni a folyamat sikeréhez. A közös nyilatkozat szerint az alku esélyt adhat arra, hogy Iránt távol tartsák az atomfegyvertől, és csökkentsék a térség biztonsági kockázatait. A G7 számára a Közel-Kelet stabilizálása közvetlen gazdasági érdek is: a háború, a tengeri blokád és az energiaútvonalak bizonytalansága egyszerre fenyegette az olajpiacot, az inflációt és a világgazdasági növekedést.

A csúcson Ukrajna, az orosz háború és a kritikus nyersanyagok ügye is napirenden volt, ám a találkozó politikai súlyát végül az iráni megállapodás adta. Macron objektív sikernek nevezte a G7-csúcsot, amely több közös nyilatkozatot is elfogadott. A francia elnök Trumpot később Versailles-ban látta vendégül, ahol a történelmi környezet is erősítette a diplomáciai üzenetet: 1783-ban itt írták alá azt a szerződést, amely elismerte az Egyesült Államok függetlenségét. Most ugyanott egy másik amerikai elnök próbált világpolitikai fordulatot bemutatni.

A megállapodás azonban egyelőre inkább fegyverszüneti és tárgyalási menetrend, mint békeszerződés. A következő 60 napban kell eldőlni, hogy a felek valóban képesek-e a legnehezebb kérdések rendezésére. A Hormuzi-szoros díjmentes használata, az iráni atomprogram ellenőrzése, a szankciók ütemezése, a befagyasztott pénzek felszabadítása, Izrael biztonsági aggályai és a Hezbollah szerepe mind olyan pont, amely önmagában is képes megbillenteni a folyamatot.

Trump számára a siker mércéje az lesz, hogy el tudja-e hitetni: Irán a háború után gyengébb, ellenőrizhetőbb és kevésbé veszélyes helyzetbe került. Teherán ezzel szemben azt akarja bizonyítani saját közvéleményének, hogy kiállta az amerikai nyomást, megőrizte szuverenitását, és gazdasági könnyítéseket harcolt ki. A két narratíva egyszerre aligha tartható fenn hosszú ideig. A mostani aláírás ezért valóban nagy diplomáciai pillanat, de a megállapodás sorsa nem Versailles-ban, hanem a következő két hónap kemény tárgyalásain dől el.