Kuba kaput nyit a piac előtt

Kuba történelmi gazdasági fordulat küszöbére érkezett: a havannai parlament jóváhagyta azt az átfogó reformcsomagot, amely a magántőke szerepének jelentős bővítését, az állami vállalatok átalakítását, a magánbankok megjelenését és a bürokrácia csökkentését irányozza elő. A kommunista párt és Raúl Castro támogatását élvező intézkedések a legnagyobb változást jelenthetik az ország gazdasági modelljében az 1959-es forradalom óta.

Manuel Marrero miniszterelnök csaknem kétórás beszédben ismertette a képviselőkkel a reformokat. A legnagyobb figyelmet az váltotta ki, hogy a kormány a piacot az erőforrások hatékony elosztásának eszközeként nevezte meg. Ez Kubában különösen erős mondat, mert a szigetország gazdaságát évtizedeken át az állami tulajdon, a központi tervezés, az árkontroll, a politikai lojalitás és a szűk mozgásterű magánszektor határozta meg. Marrero ugyanakkor hangsúlyozta: Havanna nem mond le a szocializmusról, a cél a modell korszerűsítése és a lakosság életminőségének javítása.

A reformcsomag több területen is áttörést hozhat. Engedélyeznék a magán ingatlanfejlesztéseket, ami különösen nagy változás egy olyan országban, ahol az állam hosszú ideig szorosan ellenőrizte a földet, az építkezéseket és a nagyobb beruházásokat. Lehetővé válna állami tulajdonú ingatlanok értékesítése hazai és külföldi szereplőknek, köztük külföldön élő kubaiaknak is. Az állami vállalatok egy részét részvényekkel és tulajdonrészekkel működő kereskedelmi társaságokká alakíthatnák, a pénzügyi szektorba pedig magánbankok léphetnének be.

A változás mögött kényszer áll. Kuba évek óta mélyülő gazdasági válságban van: az infláció, az áruhiány, az energiaellátási gondok, a gyenge devizabevételek és a kivándorlás egyszerre gyengítik a rendszert. Az amerikai szankciók újabb szigorítása tovább rontotta a helyzetet, visszafogta a külföldi cégek jelenlétét, és nyomás alá helyezte az idegenforgalmat, amely a kubai gazdaság egyik kulcsfontosságú bevételi forrása. A kormány számára a kérdés ma már nem ideológiai kényelmi döntés, inkább gazdasági túlélési feladvány.

A kubai vezetés éppen ezért próbálja úgy beállítani a reformokat, hogy azok ne tűnjenek politikai visszavonulásnak. Miguel Díaz-Canel elnök és Marrero is arról beszél, hogy a szocializmus építését kell folytatni új feltételek között. A hivatalos értelmezés szerint a piac beengedése nem a kommunista párt hatalmának feladását jelenti, hanem eszköz a gazdaság működőképességének megőrzésére. Ez a logika ismerős lehet Kínából vagy Vietnamból: gazdasági nyitás szigorú politikai kontroll mellett.

Raúl Castro szerepe különösen fontos. A 94 éves volt államfő hivatalosan már nem vezeti az országot, de továbbra is a forradalmi legitimáció egyik utolsó élő hordozója. A parlament elé terjesztett reformokat levélben támogatta, és gyors végrehajtást sürgetett. Ez politikai védelmet adhat Díaz-Canelnek és Marrerónak, mert a kubai rendszerben egy ilyen horderejű változást nehéz lenne elfogadtatni Castro jóváhagyása nélkül. A helyzetet külön feszültté teszi, hogy az Egyesült Államok májusban vádat emelt Raúl Castro ellen az 1996-os, kubai emigránsokhoz köthető repülőgépek lelövése miatt, amit Havanna politikai támadásként értelmez.

A reformok sikere azonban korántsem biztos. Kubában korábban is voltak óvatos nyitási hullámok, amelyeket később szabályozási szigorítás, bizalmatlanság és bürokratikus fékezés követett. A magánvállalkozások működését gyakran engedélyek, devizakorlátok, importproblémák és politikai bizonytalanság nehezítette. Most az lesz a döntő kérdés, hogy a kormány valóban teret enged-e a magánszektornak, vagy a reformok papíron nagyok, a gyakorlatban viszont szűk ellenőrzött zónákra korlátozódnak.

A lakosság szempontjából a legfontosabb kérdés az, hogy az átalakítás gyorsan hoz-e javulást az ellátásban, az árakban, a bérekben és az energiahelyzetben. Ha a magántőke csak egy szűk, politikailag kiválasztott rétegnek teremt lehetőséget, miközben a többség továbbra is hiánnyal, alacsony fizetéssel és romló közszolgáltatásokkal szembesül, akkor a reform könnyen újabb társadalmi feszültségeket szülhet. Ha viszont valódi beruházások indulnak, javul az élelmiszer- és energiaellátás, és a külföldön élő kubaiak tőkéje is megjelenik, akkor Havanna valamelyest enyhítheti a válságot.

A kubai fordulat ezért egyszerre gazdasági és politikai kísérlet. A vezetés úgy akarja beengedni a piacot, hogy közben megőrizze az egypártrendszer alapjait. Ez rövid távon segíthet a túlélésben, hosszabb távon viszont új társadalmi erőket, vagyonosabb magánszereplőket és nagyobb elvárásokat hozhat létre. A forradalom utáni Kuba évtizedeken át azt hirdette, hogy az állam képes gondoskodni a társadalomról. A mostani reformcsomag hallgatólagosan beismeri: a régi modell jelenlegi formájában már nem tudja eltartani az országot.

A kérdés már nem az, hogy Kuba változik-e, hanem az, milyen mélyre engedi a változást. Havanna hivatalosan továbbra is szocialista útról beszél, de a magánbankok, részvénytársaságokká alakított állami cégek, külföldi ingatlanbefektetők és diaszpóratőke olyan világot jelentenek, amelyet Fidel Castro forradalmi nemzedéke aligha ismert volna el saját rendszerének. Kuba most úgy próbál gazdasági levegőhöz jutni, hogy közben politikai értelemben nem akar ajtót nyitni. A következő hónapokban kiderül, lehet-e ekkora piaci fordulatot végrehajtani politikai nyitás nélkül.