Tíz év után is a Brexit számláját fizeti Nagy-Britannia

Tíz év telt el azóta, hogy a brit választók szűk többsége az Európai Unióból való kilépés mellett döntött. A 2016. júniusi referendumot akkor a szuverenitás visszaszerzésének, a gazdasági felszabadulásnak és a bevándorlás feletti ellenőrzés helyreállításának nagy pillanataként ünnepelték a kilépéspártiak. Boris Johnson, a kampány legismertebb arca azt ígérte, hogy a britek a jövőben is könnyen élhetnek és dolgozhatnak majd Európában, a brit cégek hozzáférése az uniós piachoz nem kerül veszélybe, a tagsági díjon megspórolt pénzből pedig az egészségügyet lehet megerősíteni. A Vote Leave kampány körül dolgozó Daniel Hannan ennél is messzebbre ment veszélybe, a tagsági díjon megspórolt pénzből pedig az egészségügyet lehet megerősíteni. A: olyan jövőt rajzolt fel, amelyben Nagy-Britannia Európa legerősebb, leginnovatívabb gazdasága lesz, és sikere más országokat is az EU elhagyására ösztönöz.

A valóság más irányba fordult. Nagy-Britannia nem lett Európa gazdasági motorja, és a Brexit nem indított el új kilépési hullámot az Európai Unióban. Az ország ugyan formálisan visszaszerezte jogalkotási önállóságának jelentős részét, de ezért magas árat fizetett: kereskedelmi akadályokat, adminisztratív terheket, gyengébb beruházási környezetet, bonyolultabb utazást és tartós politikai megosztottságot. A kilépés támogatói azzal érveltek, hogy a brit gazdaság az EU-n kívül rugalmasabb, gyorsabb és nyitottabb lehet a világ felé. A számok alapján azonban a brit teljesítmény gyengébb lett annál, mint amire uniós tagság mellett számítani lehetett volna.

A brit költségvetési felügyelet, az Office for Budget Responsibility hosszabb távon azzal számol, hogy a Brexit miatt az Egyesült Királyság potenciális termelékenysége körülbelül négy százalékkal alacsonyabb lesz, mintha az ország az EU tagja maradt volna. A kereskedelmi hatás szintén súlyos: a brit import és export volumenét tartósan mintegy tizenöt százalékkal kisebbre becsülik az uniós tagsághoz képest. Más elemzések ennél is borúsabb képet festenek, különösen az egy főre jutó GDP alakulásáról. A viták inkább a veszteség mértékéről szólnak, nem arról, hogy keletkezett-e kár.

A külkereskedelemben a Brexit egyik alapígérete bizonyult a leggyengébbnek. A kilépéspárti kampány azt állította, hogy London majd szabadon köt kedvező megállapodásokat a világ gyorsan növekvő gazdaságaival, és ez bőven ellensúlyozza az uniós tagság elvesztését. Csakhogy a kereskedelemben a földrajz makacs tényező. Egy ország általában a közeli, nagy és gazdag piacokkal kereskedik a legtöbbet. Nagy-Britannia számára ez a piac továbbra is az Európai Unió. Az EU részesedése a brit exportban ma is meghatározó, ezért minden új vámeljárás, állategészségügyi ellenőrzés, eredetigazolás és határadminisztráció közvetlen versenyhátrányt okoz.

A brit kis- és középvállalkozások számára ez különösen fájdalmas. Sok cégnek korábban természetes volt, hogy Európába szállít, a Brexit után viszont a papírmunka, a késések és a többletköltségek miatt a kisebb exportőrök egy része egyszerűen feladta az uniós piacot. Az élelmiszeripar, a mezőgazdaság, a halászat és a kisebb feldolgozóipari szereplők keményen megérezték, hogy a szabad belső piac elvesztése nem elméleti kérdés. Egy kamionnyi áru útja korábban sokszor rutinfeladat volt, ma könnyen logisztikai és jogi akadályversennyé válik.

A belső piac kérdésében a kilépéspárti ígéretek különösen ellentmondásosak voltak. A kampány idején sokan azt sugallták, hogy Nagy-Britannia megtarthatja az EU-piachoz való akadálytalan hozzáférést, miközben kilép a közös szabályrendszerből, nem fogadja el a személyek szabad mozgását, és nem vállal uniós költségvetési hozzájárulást. Ez a brüsszeli tárgyalásokon gyorsan tarthatatlannak bizonyult. Norvégia és Svájc példája azt mutatja, hogy az uniós piac közelsége elérhető a tagságon kívül is, de komoly feltételekkel: szabálykövetéssel, befizetésekkel, a személyek szabad mozgásának elfogadásával és korlátozott beleszólással. London éppen ezektől akart megszabadulni.

A szuverenitás visszaszerzése ezért részleges sikernek tekinthető. Nagy-Britannia saját törvényeket hozhat, nem köteles automatikusan átvenni az uniós szabályokat, és az Európai Bíróság joghatósága alól is nagyrészt kikerült. A gyakorlat azonban jóval bonyolultabb. Ha a brit vállalatok el akarnak adni az uniós piacon, alkalmazkodniuk kell az uniós előírásokhoz. Észak-Írország helyzete még látványosabban mutatja a korlátokat. A nagypénteki megállapodás miatt nyitva kellett tartani az ír szigeten húzódó határt, ami végül ellenőrzéseket és külön szabályokat hozott létre Észak-Írország és Nagy-Britannia között. Ez politikailag mérgező kompromisszum lett, amely máig feszültséget okoz.

A migráció kérdésében a Brexit szintén nem hozott megnyugvást. A 2016-os kampányban az EU-ból érkező kelet-európai munkavállalók ügye az egyik legerősebb mozgósító téma volt. A kilépés után a szabad uniós munkavállalás megszűnt, de a bevándorlási vita nem tűnt el. Az irány változott: a közép- és kelet-európai munkavállalók helyét a közbeszédben az illegális csatornaátkelések, a menedékkérelmek és a nem EU-s országokból érkező munkaerő kérdése vette át. A brit kormányok így ugyanazt a politikai nyomást élik át, amelytől a Brexit állítólag megszabadította volna őket.

Sőt, az EU-n kívül London kevesebb közös európai eszközhöz fér hozzá. A csatornán átkelő migránsok ügyében a brit kormánynak külön alkukat kell kötnie Franciaországgal és más szomszédos országokkal. Ezek a megállapodások drágák, politikailag kényesek, és nem hoznak gyors megoldást. A választók egy része ezért úgy érzi, hogy a Brexit egyik fő ígérete, az ellenőrzés visszaszerzése üresen maradt. A határ formálisan brit kézben van, a migrációs nyomás viszont továbbra is erős, a megoldáshoz pedig ugyanúgy európai együttműködés kell.

A brit belpolitika sem békült meg. David Cameron annak idején azért írta ki a népszavazást, hogy lezárja az Európához való viszony körüli konzervatív belháborút, és kifogja a szelet Nigel Farage pártjának vitorlájából. Az eredmény ennek az ellenkezője lett. Cameron távozott, Theresa May kormánya beleőrlődött a tárgyalásokba, Boris Johnson a Brexit végrehajtásából épített hatalmat, majd botrányok és belső harcok után megbukott. Liz Truss rövid miniszterelnöksége pénzügyi pánikot okozott, Rishi Sunak pedig már egy kimerült Konzervatív Pártot vezetett a választási vereségbe.

A konzervatívok számára a Brexit hosszú távon önsorsrontó politikai vállalkozásnak bizonyult. A párt ugyan végrehajtotta a kilépést, de ezzel nem zárta le a jobboldali elégedetlenséget. Nigel Farage Reform Partyje ma ismét komoly kihívó, a toryk pedig történelmi válsággal néznek szembe. A Brexit az ő ügyük volt, de a politikai hasznát egyre inkább mások aratják le. A kilépés nem semmisítette meg a brit populista jobboldalt, inkább újabb lendületet adott neki.

A társadalmi megítélés is megfordult. A legfrissebb felmérések szerint a britek többsége ma már rossz döntésnek tartja a kilépést, és sokan támogatnák az EU-tagság helyreállítását. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a visszalépés egyszerű politikai program lenne. Keir Starmer munkáspárti miniszterelnök óvatosan közelít a kérdéshez: szorosabb együttműködést akar Brüsszellel, de nem nyitná újra teljes egészében a tagsági vitát. A brit társadalom fáradt, a gazdaság óvatos, az EU pedig ugyan nyitottabb hangot üt meg, de nem akarja újrakezdeni a végtelen Brexit-tárgyalásokat.

Tíz év után a Brexit legfontosabb tanulsága az, hogy a politikai jelszavak és az államközi valóság között nagy a távolság. A „vegyük vissza az ellenőrzést” jól működött kampánymondatként, de a modern gazdaságban az ellenőrzés nem elszigetelődést jelent. Nagy-Britannia visszakapott bizonyos döntési jogokat, közben elveszített befolyást azokban az európai szabályalkotási folyamatokban, amelyek továbbra is hatnak a brit cégekre, fogyasztókra és utazókra. Kívülről nézi azt a piacot, amelytől gazdaságilag ma is erősen függ.

A Brexit tehát nem omlasztotta össze Nagy-Britanniát, de nem is hozta el a megígért új aranykort. Inkább lassú, sok területen szétterülő költséggé vált: kevesebb kereskedelem, gyengébb növekedési pálya, tartósabb politikai bizonytalanság, bonyolultabb viszony Európával. A kilépés hívei még mindig hivatkozhatnak a szuverenitásra, a kritikusok pedig a gazdasági veszteségekre. A brit mindennapok szempontjából azonban a legfontosabb kérdés már nem az, ki nyerte meg a 2016-os vitát. Inkább az, hogyan lehet helyrehozni egy olyan döntés következményeit, amelyről egyre többen gondolják úgy, hogy sokkal többe került, mint amennyit ígért.